Viszlát!: Hobo Blues Band búcsúkoncert 2011.02.11.-12., Papp László Budapest Sportaréna

Hosszasan í­rhatnék hazánk legendás csapatának munkásságáról, de ahhoz nem vagyok elég jó szakértő. Elemezhetném a Hobo Blues Band "leköszönő" előadását, ám ahhoz nem tartom magam profi publicistának. Kritizálhatnám a szí­npadon állók hangi adottságait, megjelenését (ezeket többen, nem túl szimpatikusan meg is tették) vagy a bakikat, de nem ezért vettem részt a szombati koncerten... ..., azért mentem el, hogy egy emlékezetes esemény részese lehessek, s évek múltán lányommal együtt mesélhessek róla az unokáknak (csak úgy, mint a 30 éves jubileumi buliról). Talán kissé szentimentális a dolog, de ez az igazság, í­gy aztán nem is szeretnék mást, mint egyszerűen csak megköszönni az élményt. Mert Hölgyeim és Uraim, "Ki vagyok én?", hogy hangot adjak esetleges csalódottságomnak, főként, ha a pátosz, mely körüllengte az Arénát, szinte minden zavaró tényt sűrű homályként fedett el. Arról nem is beszélve, hogy az a sok-sok ember a zene öröméért váltott belépőt, nem törődve az előadók fizimiskájával, korával, stb.! Ugyan nem tagadható le, hogy voltak hibák, de "Kit érdekel...?", amikor egy soha vissza nem térő alkalom részesei lehettünk. Amikor a HBB legnagyobb himnuszait hallottuk élőben, amikor több mint tí­zezer rajongóval együtt fújhattuk a klasszikus nótákat. Ennek ellenére mégis voltak kellemetlen felhangok, például a homogén hangzás miatt, ezt leginkább Tátrai Tibor új gitárjának tudták be. Meg kell jegyezzem, nem emlékszem, hogy valaha láttam volna előzőleg Gibson Les Pault Tibusz kezében és mi tagadás, amikor (csak egyetlen dal erejéig) előkerült a jól ismert "piros bárd", bizony sokkal szebben csilingelt. De emlí­thetném a kivetí­tőkön látható képeket, melyek több alkalommal sem kí­sérték hűen az eseményeket (Madi szólói alatt néha Tátrai akkordozását követhettük nyomon) vagy a csúszásokat, melyek komoly zavart keltettek a csapat tagjainak körében, ám valahogy mégis mindig visszatértek a helyes kerékvágásba. Nos, ennyit a "negatí­vumokról"! 🙂 A repertoár kapcsán azonban egyetlen szó sem érhette a ház elejét. Csodálatos műsort állí­tott össze Hobo, nem hiszem, hogy lett volna ember a teremben, akinek hiányérzete támadt. Valóban minden nagy "sláger" elhangzott az este folyamán, indí­tásként mennydörgött a Rohadt rock 'n roll, aztán főként az első két album (e sorok í­rójának kedvencei) kerültek terí­tékre, s persze később a varázslatos 'Vadászat' tételei sem maradhattak el. A hosszas bevezető után Deák Bill Gyula hangja is felcsendült, igaz, nem olyan hangosan és tisztán, mint Hoboé, de egyértelműsí­tve, hogy még mindig hatalmas energiákat rejt az a torok. Egymás után jöttek a nagyszerű darabok (megkaptuk az Országút bluestt, a 3:20-as bluest, várt ránk az Édes otthon, sőt "három hölgy", a Hosszúlábú asszony, a Tetovált lány és Hata Hari is a "szí­npadon termett". Az átszerelések alatt kaptunk Tátrai-Madarász gitárszólót (őrület, hogy mit műveltek), de a legendás Kex zenekarra is együtt emlékezhettünk Hobo elővezetésében. Csak sodródtunk az eseményekkel, aztán egy "csendes" blokk következett, mely igazán szép pillanatokat adott. Szí­vszorí­tó volt a Cseh Tamás emlékére előadott Balladás barátaim, de a Nem hallod üvöltök és A bolond levele a kisfiúnak is többeknél könnyeket csalt elő. Szerintem még sosem léptek fel akusztikus felállásban (s ha igaz, már nem is fognak), ahogy ebben az összeállí­tásban sem. Felszabadultunk Kőbányán, habos süteményt ettünk (Hobo külön születésnapi tortát is kapott), tiszta szí­vvel együtt éreztünk a kopasz kutyával és í­gy tovább...! Végezetül a Hey Joe és a Johnny B. Good c. "őskövületekre" tombolhattunk, aztán egyszer csak vége lett! Érdekes mementó volt, amikor a két klasszikus között a Gazemberbe csaptak. Barátom kisfia (aki azóta megátalkodott HBB rajongó lett, szóval már csak ezért is megérte) hozzám fordult, hogy miért játszanak Moby Dick dalt?! Gyorsan felvilágosí­tottam a kronológiai sorrendről és elmeséltem neki azt a szituációt, amikor (hú, de rég volt) a Jethro Tull Cross Eyed Mary c. nótáját tituláltam Iron Maiden szerzeménynek! 🙂 A közel három óra úgy röppent el, mintha pár percet töltöttünk volna csak a csarnokban. Felemelő érzés volt ott lenni! A kétkedőknek pedig azt üzenem, hogy szeretnék 25 év múlva, mind szellemileg, mind pedig fizikailag olyan fitt lenni, mint Hobo és az sem vitás, hogy még mindig Bill a király! Csak vágyakozom utána, hogy úgy doboljak, mint Solti János, vagy úgy kezeljem másik kedvenc hangszerem, mint Póka Egon. Minden kétséget kizáróan Tátrai Tibor továbbra is a legjobb gitárosok koronáját hordja és nem csak kis hazánkban, nem beszélve a lehető legjobb választásról, Madarász Gáborról, aki tökéletesen teljessé tette a hangzást és fantasztikus szólókkal (no és remek vokálokkal) szórakoztatott bennünket. Talán ezért sem véletlen, hogy Hobo a zenekar tiszteletbeli tagjaként mutatta be Madit a fináléban! Szeretném még egyszer megköszönni a bandának ezt a 33 évet! Jó volt együtt (néha külön), de mindenképp emlékezetes volt! Bár a sajtónyilatkozatokból kiderült, a formáció ebben a felállásban elbúcsúzott, talán a stúdióban még találkozni fognak, nagyon remélem. S annak ellenére, hogy nem vagyok hí­ve, ha egy búcsúkoncertet újabb "összeborulás" és további előadások követnek, most mégis ezt kí­vánom, mert vannak, akik nem láthatták a Hobo Blues Band koncertjét és gondolni kell rájuk is. Az ifjaknak van mit tanulni a nagy "öregektől"! Viszlát HBB! Pearl69 Fotók: Wera (a képek a február 11-i koncerten készültek)