Forbidden: Omega Wave
írta Mike | 2011.01.27.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.myspace.com/forbidden__evil
Stílus: thrash metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ilyenkor látszik, mennyire öregszem, és mennyire szalad az idő! Jön egy visszatérő Forbidden-korong, én pedig aláások az emlékeimben, hol is, mikor is hallottam először a banda nevét… és tessék! Valamikor ’92 körül édesecsém hozzám vágta a ’Twisted Into Form’-ot egy pult alatt átmásolt TDK-kazettán, hogy urambocsá’, hallgassam már meg, ez mindent visz, én meg a rangidős státuszomból azonmód összetöpörödve, pironkodva ismertem be, hogy róluk bizony még nem hallottam… Nem állítanám, hogy a jófajta US-thrash megváltoztatta volna az akkori életemet, de a későbbiekben is szívesen be-betettem az ominózus albumot; ez a fajta komplex, fifikás, hogy azt ne mondjam progresszívebb thrash muzsika mindig is közelebb állt hozzám, mint Sodom-, Destruction-féle „favágó-iskola”.
A kaliforniai brigád a kilencvenes években is igyekezett úszni a grunge-, majd a pop-punk-árral szemben (kiadtak két lemezt – a ’Distortion’-t ’94-ben és a ’Green’-t ’97-ben –, amelyek egyes vélemények szerint egy „jobb világban” akár ’…And Justice…’-kaliberű klasszikussá avanzsálnak), de nem úszták meg – a Forbidden ugyanis beadta a kulcsot. Jó tízévnyi csendes pihenőt követően azonban visszatértek, koncerteztek erre-arra, aztán egy bombaerős anyagot tettek le a fémasztalra, imígyen hozzájárulva ahhoz, hogy 2010 lazán megkapja a Thrash Metal Éve dicsjelzőt! Jóllehet a Big Four nagy dobása sem volt kismiska, a klasszikus thrash (értsd: kb. ’86-’91-ig) ízeket főként olyan fene jól sikerült korongok hozták vissza a köztudatba, persze modernebb köntösbe bugyolálva, mint az ’Exhibit B: The Human Condition’ az Exodustól, a ’Relentness Retribution’ a Death Angeltől vagy a – számomra mindközül a legnagyobb! – ’The Evolution Of Chaos’ a Heathentől. (No persze kicsit sarkítottam, hiszen nem tavaly kezdődött ez a retro-tsunami, a jelenlegi thrash metal reneszánsznak jóval korábban megágyaztak olyan ifjú titánok – nem egyszer más műfajok felségterületéről átevezve –, mint például a Trivium, a Shadows Fall vagy akár a Bleeding Through…)
Egyébiránt jómagam azt gondolom, ha az igazság ideát van, a Forbidden legkésőbb 1990-ben, a már említett ’Twisted Into Form’-mal kis túlzással eléri a Slayer népszerűségét, mondom ezt úgy, hogy mint tudjuk, az eladott albumok száma nem feltétlenül jár kéz a kézben a magas nívóval; pedig az akkori Forbidden-gárda (is) micsoda nevekből – tehetségekből! – állt, elég, ha Paul Bostaph dobost említem, róla tudjuk, hol kötött ki aztán, vagy Russ Andersont, aki a mai napig itt énekel, és mondjuk James Riverát leszámítva a thrash-trubadúrok zömét megeszi reggelire (Tom Araya lenne az előétel!), hallgasd meg az elsőlemezes Follow Me-t vagy a Priest-féle Victim Of Changes-átiratot! Ennyit erről.
Az aktuális Forbidden-felállás is van olyan erős, mint amaz volt, itt például most Steve Smyth pengeti a húrokat, ő nem akárki ám, megfordult a Death-ben meg a Nevermore-ban is többek közt, ez mi, ha nem tökéletes referencia (nem mintha ilyesmire volna szüksége), és hát Russ is kiemelkedő produkciót nyújt, noha az utóbbi időben inkább rémhírek szállingóztak a koncertteljesítményét illetően – bizakodó vagyok, hogy nem csupán gonosz stúdiótrükk van a háttérben. A ritmusszekció meg aztán elitklub, nem is ragozom. Van itt tehát minden jó, mint egy rendes bolhapiacon, aki egykoron szerette a csapatot, annak garantált a hatvanpercnyi önfeledt vigyorgás, a többiek meg úgysem számítanak: sajnos azt súgja a szimatom, hogy így a thrash-hullám lecsillapodásakor újabb hívek már nem fognak kopogtatni az ajtón, bár ne legyen igazam. Nem is gond amúgy, az undergroundnak sokkal őszintébb a bája (mondom ezt úgy, hogy pár hasábbal feljebb még a meg nem értettség miatt ríttam, haha!).
Az ’Omega Wave’ borítója a debütáló ’Forbidden Evil’ frontképére hajaz, magyarul ugyanolyan vicikvacak, mint az, ennél bosszantóbb dolgot azonban ha akarnék sem tudnék kiemelni, maga a lemezanyag ugyanis nagyon rendben van, ahogy a hangzás is: ha az információm nem csalnak, a Nagy Andy Sneap bábáskodott a matéria felett, mondanom sem kell, az album úgy szól, ahogy illik! A dalcsokor pedig felettébb izgalmas: a speed metal-szeletelések éppúgy megtalálhatók (Forsaken At The Gates; Adapt Or Die; Omega Wave), mint az összetettebb, nehezebben emészthető számok (Dragging My Casket; Inhuman Race), de a Swine például egy többnyire középtempós, sötét kontúrral megfestett szerzemény hidegrázós Nevermore-hangulattal és Ripper Owens-es énektémákkal. Természetesen az óriási dallamokban tobzódó jövendőbeli koncertfavoritok sem maradhattak el, ilyen a Hopenosis vagy az Immortal Wounds, amely utóbbiban Anderson megszólalásig Ozzy-szerű „nyávogásai” sem veszik el kedvemet.
Noha a Heathen tavalyi, bődületesen nagy mestermunkáját némileg erősebbnek érzem, az ’Omega Wave’ így is a 2010-es esztendő egyik legízletesebb falatja, amelyet majd tíz év múlva lehet bőszen mutogatni a gyerkőcöknek, hogy „lám, lám, 1990-nel nem ért véget ám a thrash-korszak, fiacskám!”
Legutóbbi hozzászólások