Steel Seal: Redemption denied
írta garael | 2011.01.24.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Underground Symphony
Weblap: http://www.myspace.com/steelsealmetal
Stílus: neklasszikus hard rock/metal
Származás: Olaszország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Teljesen véletlenül akadtam bele az olasz Steel Seal - micsoda hülye név - albumába, hogy meghallgatása után aztán méltatlankodva/boldogan kiáltsak fel: emberek, én valami mást vártam! Jóllehet, a név, és a horrorfilmek kriptahangulatát elénk szerencsétlenkedő borító kisé becsapott – szimfonikus powerre számítottam -, a kapott, Rainbow ihletésű muzsika heves utánaolvasási ingert ébresztett bennem, mert igaz, ami igaz, még sosem hallottam a csapatról, s hogy egy ilyen bandáról semmit se tudjak – egyenesen skandalum! Nos, verhettem is ököllel a fejemet, mert a pár évvel ezelőtt megjelent debütalbumon még nagy kedvencem, az azóta sajnálatosan kámforrá változott multitalentum, D.C.Cooper énekelt, szokásos bravúrral, és talán egy leheletnyivel a neoklasszikus power, vagy a Tony Martinos Black Sabbath felől alapozva ( a csatolt videon a szerintem legjobban sikerült post-sabbath klónszámot hallhatjuk), hogy aztán jelen korongon egy másik többpróbás veterán, a svéd Thomas Vikström mutassa meg, hogy létezik zenei internacionalizmus, melyhez persze nem kell szellemeknek végigsöpörniük Európán.
Nos, nem tudom, hogy a banda alapítóembere, a gitáros Marco Valerio Zangani milyen kapcsolatokkal rendelkezik (dehogynem tudom, szabadkőműves), az biztos, hogy nem véletlenül adta a nevét két elsőligás szakember a nemzetközileg ismeretlen művész alkotásához. Zangani ugyanis nem csak jó gitáros, de remek „festő” is, aki ecsetjével könnyedén mázolja elénk a szivárványt: igen, uraim, itt bizony Blackmore mester rockzenetörténeti bandájának felidézéséről van szó, ráadásul a klasszikus, karriert indító két album nyomvonalán. Hammonddal megtámogatott, ízes gitárszólókkal tarkított, veretes dalok sorakoznak egymás után, melyekben Vikström a lelkét is kiénekli és jóllehet, most is meggyőződésem, hogy a legrelevánsabb Dio utód Johnny Gioeli, el kell ismerni, bámulatos kompetenciával. Hangja ugyan teljesen eltér a megidézett példaképétől, az óriási terjedelem azonban azt a kissé steril mellékízt is száműzi, amit Vikström hallgatásakor érezni szoktam.
A szigorúbbak persze kiálthatnak plágiumot a már a címében is a Rainbow-i nagyepikát idéző, és konkrétan a Stargazer zenei örökségét hordozó Time Stood Still , vagy a Victory in black Kill the kinges robogását hallva, ám én nem vagyok az a típus, akivel ne lehetne többször is megetetni a hasonló muzikális receptekkel készült zenei csemegéket, ráadásul olyan tálalásban, ami méltó az eredeti főszakácshoz….Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a dalok bizonyos mértékig tükrözik második ezredbéli születésük időpontját: a hangzás fémesebb, a ritmusok feszesebbek, és a gitárszólókban is több a neoklasszikus elem, de úgy gondolom, ez nem jelenthet gondot azoknak a fanoknak, akiknek bejött annak idején az Alex Beyrodt féle Voodoo Circle. Az elmondottak ellenére azért kell pár meghallgatás, hogy a dallamok beleivódjanak a fülbe, de megéri a türelem – a jól megkomponált gitárszólók adnak némi progresszív ízt a daloknak, kár, hogy a billentyűk csak a magas c-ben végigtunkoltatott Lord of the Filesban és a záró, instrumentális tételben kapnak nagyobb kibontakozási lehetőséget.
Legutóbbi hozzászólások