Spiritual Beggars: Return to Zero

írta garael | 2011.01.15.

Megjelenés: 2010

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.spiritualbeggars.com

Stílus: stoner/hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

       Ĺ°roperás, elszállós hangulatú intro után a Black Sabbath súlyosságával és a Led Zeppelin kissé pszichedelikus megközelítésével ideköszönő, sci-fi hangulatú dallamorgia egy igazi, markáns, nagy terjedelmű hanggal megáldott énekessel. Nem, nem a Star One legutóbbi, évnyertes albumáról írok – bár ez a felütés olyannyira áll rájuk, hogy annak idején a lejátszómban a Star One album után következő Spiritual Beggars első két szerzeményének lejátszása közben meg voltam győződve, hogy az Ayreon szülte bónusz lemez alkotásait hallgatom. A két csapat zenei világa persze legalább annyira eltérő, mint amennyire rokon, jóllehet, a továbbiakban már jobban érvényesül a „spiritizmus”, sőt az olyan, fantasztikusan felépített nóták, mint a lassan, őrlősen induló, majd Trouble-ösen zakatolni kezdő, megarefrénnel ellátott The Chaos of Rebirth már túl is mutat azon a slágervonalon, amit a kolduló ősfanok még tolerálhatnak. Mégis, mi változott leginkább a legutóbbi, jól sikerült, de nem igazán elismert Demons óta?

    Elsősorban az énekes, és álljunk csak megy szóra: nem győzöm hangsúlyozni, hogy a stoner/doom zenékhez csak kényszerűségből rendelünk hozzá fahangú dalnokokat, olyan zavaros ideológiákat gyártván, hogy illik ez ide, meg úgyis csak az érzés számít – hát ez nem így van. A legtöbb embernek a Firewindből ismerős, átruccantott Apollo Papathanasio igazi power torokként ad karaktert a „Return to Zero” dalainak, azt a plusz emocionális töltetet, amit például a Spirit of the Windben elér, egy középszerű iparossal nem sikerült volna prezentálni. Énektémáit olyan rafinériával képes felépíteni, ami még a tulajdonképpeni western’n country (sic!) Coming Home-ból is képes stoner slágert varázsolni- ehhez persze kell az az instrumentális támogatás is, amit a főnök, Amott az énekes köré szervez. A leírtakból talán már most kiderül, hogy jelen album nem elsősorban a „ragadd tökön, hadd szóljon” attitűdre épít, a kissé szellősebb témák bizony olyan gyökerekhez nyúlnak vissza, melyek ennyire markáns módon talán még soha nem voltak jellemzőek a banda világára. Nem véletlen az album zárásaként odabiggyesztett Uriah Heep feldolgozás, itt bizony a mariska füstjén kívül két szellem is lebeg a dalok felett, mégpedig az említett bandáé és a Deep Purple ideinkarnált hangulatáé. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire meglepő a dolog, én például mindig éreztem egyfajta ősrock ízt a csapat zenéjében, jóllehet nem ennyire felszabadult „dallamisággal”: jelen esetben a kissé frivol módon, ám nagyon meggyőzően billentyűn előadott Hendrix riffre ráépülő A New Dawing Rising késztetheti kétségbeesésre azokat a korábbi fanokat, akik számára a hard rock dallamosság a mainstream-pokol felé vezető legfőbb út, még akkor is, ha ebben a műfajban mainstreamről aligha lehet beszélni. Mindezek ellenére nem mondhatnám rögtön bejövősnek az albumot, pedig a hangulat azonnal „átjön”, két-három meghallgatás kellett, hogy ráérezzek arra a kissé kesernyés, de magával ragadó ízre, ami a dalokból árad mindazok mellett, hogy az említetteknek megfelelően még azok a hallgatók is azonnal megtalálhatják a fonalat, akiknek Lady Gaga jelentette az eddigi dallam-ősforrást – már persze ha nem rémülnek el attól a kocsma-bárhangulattól, ami piszkos- füstös módon tolakszik kifelé a lejátszóból. (Amennyiben valaki az épelméjűségemet vonja kétségbe a leírtakat olvasván, hallgassa csak meg a Believe in Met, képzeljen a hammond helyére végig zongorát, és kissé kevesebb groove-ot – hát nem egy tipikus, bárhangulatú bluesos szerzeményt kap? Dehogynem! Az már más kérdés, hogy a tényleg zongorás The Road Less Travellert inkább bónuszként raktam volna fel, hiszen a dal mind hangulatában, mind stílusánál fogva – Apollo fantasztikus tolmácsolása ellenére is – úgy lóg ki a koncepcióból mint az a bizonyos lóláb a népi mondásokban.

    Persze a hagyományos, könyörtelenebb és kriptaszagúbb megoldásokra vágyók is megkapják a magukét, a Dead Weight még azok ellenére is fejbe kólintja az embert, hogy ide nem sikerült olyan sikeres refrént kanyarítani, ami elvinné a hátán a több mint négy percet és a nyitó, már említett Lost in Yesterday is felállíthatja a szőrt a doomerek hátán, bár őhozzájuk nem igazán illő a gyönyörteli és forradalmi hevületet rendelni.

Pontszám: 8