"Talán a sors akarta í­gy": Interjú Wolf Hoffmannal

A 2010-es év egyik legnagyobb szenzációját jelentette, hogy újra megdördült germánhonban a fémszív, az Accept ismét összeállt, és egy remek visszatérő lemezzel bizonyította, hogy még mindig harapós kedvükben vannak. A tavasszal nálunk is koncertező csapat gitárosát, Wolf Hoffmannt a karácsonyi rohanás kellős közepén csíptük el egy villáminterjúra – mindössze egy dolgot kért: ne Udoval foglalkozzunk, hanem az Accepttel…

Hard Rock Magazin: Mindenek előtt hadd köszöntselek az olvasók és a magyar rajongók nevében! Hosszú hallgatás után 2005-ben volt egy nyári turnétok. Tekinthető az a mostani újjáalakulás előzményének, kapcsolatban maradtatok egymással?

Wolf Hoffmann: Én is köszöntöm az olvasókat! Nem maradtunk olyan értelemben kapcsolatban egymással, hogy csapat szinten összejárogattunk volna. 2005-ben nem is alakult igazán újra a banda, mindössze elvállaltunk egy rövid nyári, európai fesztiválturnét, mert a promóterek annyira nyaggattak minket. Ellenben Peter és én mindig is közeli barátok voltunk, a mi kapcsolatunk mindig szoros volt. A 80-as évek közepe óta mindketten az Egyesült Államokban élünk a családunkkal, rendszeresen beszéltünk, összefutottunk. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy Amerika egyikünknek sem az igazi otthona, tartjuk a kapcsolatat a német rokonsággal is. A párommal, Gaby-val úgy érezzük, hogy már mindkét világ az otthonunkká vált.

HRM: Mi vezetett ahhoz, hogy az Accept fémszíve ismét megdobbanjon?

W.H.: Nehéz ezt megfogalmazni. Egyszerűen Mark Tornillo „megtörtént” velünk. Besétált váratlanul az életünkbe, mikor nem messze az otthonától jammeltünk Jerseyben. Elkezdett énekelni, és 30 másodperc múlva már tudtuk Peterrel, hogy becsapott a ménkő a békés kis világunkba! Egész egyszerűen soha, semmit nem tudtunk volna olyan tökéletesen megtervezni, ahogy ez a találkozás megtörtént. Talán maga a sors akarta így. De ez az egész semmit nem ért volna, ha hasonlóan csodálatos módon ránk nem talál Andy Sneap producer. Valahonnan a netről meghallotta, hogy az Accept környékén ismét éledeznek a dolgok, ő meg átjött az Államokba, megkeresett minket, és azóta már ő is a fémtestvériségünk tagja. Nem kerestünk énekest, nem kerestünk producert, nem kerestünk lemezkiadót, de még csak dalaink sem voltak félretéve az Accept számára. Hirtelen egyszerűen minden megváltozott, minden összejött. Pár hónap alatt összedobtunk közel 40 dalt, nem egészen 8 hónap alatt befejeztünk, és felvettünk 14 kész nótát, kötöttünk egy lemezszerződést, turnéztunk 17 országban, és az apró kluboktól kezdve a legnagyobb fesztiválokig, mindenhol játszottunk!

HRM: Ha jól tudom, még az AC/DC-nek is nyithattatok...

W.H.: Ne is mondd, ők minden idők legkirályabb csapata! Egy álmunk vált valóra! De hadd mondjam azt, amit egy újságíró fogalmazott meg rólunk az új lemez kapcsán: „Az Accept olyan, mint egy ketrecbe zárt vadállat, amelyet végre szabadon engedtek!” Semmi nem jellemez jobban minket, mint ez. Szükségünk volt egy producerre, aki jobban ismeri az Acceptet még nálunk is, aki tudott nekünk megálljt parancsolni, és a helyes útra visszaállítani, amikor elvesztettük az eszünket. Ha Andy nem lenne, még most is dalokat írnánk, és talán soha nem is fejeznénk be őket.

HRM: Végül idén nyáron egy bombasztikus lemezzel tértetek vissza: mit gondolsz az új anyagról, így a megjelenés után pár hónappal?

W.H.: Nézd, ha 12 hónappal ezelőtt azt mondja valaki nekem, hogy lesz új Accept album, turnézni fogunk, és olyan sikeresek leszünk ismét, amilyenről már rég nem is álmodozok... nem hittem volna el. Egészen váratlanul ért minket ez a pozitív fogadtatás, szerintem ezt a szenzációs visszhangot a média, illetve a rajongók részéről senki nem tudta volna megjósolni. Hogy kicsit az ünnepi hangulatra utaljak, olyan ez, mintha a mennyekben járnánk. (nevet) Valahol persze álmodozol a pozitív visszhangokról, arról, hogy az embereknek ismét tetszeni fog, amit csinálsz. Reménykedsz ebben, de erre előzetesen alapozni, ezzel számolni lehetetlen. Mi is alig akarjuk elhinni.

HRM: Hova helyeznéd a lemezt az életművetekben?

W.H.: A ’Blood of the Nations’ az, ami. Nem szívesen hasonlítom a múltunk semelyik pillanatához sem, ez az Accept 2010-ben. Azt hiszem, hogy a 25 évvel ezelőtti Acceptnek a mai Accept egyenes folytatása. Olyan, mintha egy híd közvetlenül ide vezetett volna a 80-as évekből. 100% Accept, amilyenek mindig is lenni szerettünk volna, és amilyenek mindig is lenni fogunk.

HRM: Ezek szerint a jövőben sem tervezitek, hogy kísérletezgettek a zenei irányvonallal...

W.H.: Manapság már nehéz a rock zenében új dolgokat kitalálni. Nem az újdonság, az újszerűség az, ami lenyűgöző a fiatal zenészek esetében, hanem az, hogy azokat a zseniális dolgokat, amelyeket már az „öregek” megalkottak, miként képesek a saját arcukra formálni. Hogyan tudják az egyéniségüket belevinni a régi alapokba. Ami viszont mindenképp újdonság, az a technológiai fejlődés nyújtotta lehetőségek tárháza. Hangzásban, stúdiómunkában, hangszerekben, számítógépes programokban, mindenben megváltozott a rockzene.

HRM: Említetted Andy munkáját a lemezzel kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy az album egyik legnagyobb erőssége a bika erős hangzás...

W.H.: Nem kell a zenénket túlbonyolítani, mindössze kiengedtük azt, ami bennünk volt. Szerintem még meg is leptük Andyt a határtalan lelkesedésünkkel. Nem találjuk fel a spanyolviaszt, csak játsszuk a zenét, amit imádunk. A 80-as években is így toltuk, és most sem változott semmi.

HRM: A Shades of Death c. dalban hallhatunk némi szimfonikus betétet.  Milyen a viszonyotok a komolyzenével?

W.H.: Aki csak ismer, mindenki gitárosként, metal gitárosként ismer. Pedig nagyon szeretem és értem a klasszikus zenét is. Nem akarok nagyképűsködni, de legalább annyira képben vagyok a klasszikus muzsikákkal kapcsolatban, mint a metallal. Ez már az első dalaim megszületésekor is így volt, más kérdés, hogy ezúttal egy picit több teret adtunk a dolognak. A komolyzene inspirációt tud adni az embernek, ez pedig fontos.

HRM: Beszéljünk egy kicsit a múltról! Ennyi év után miként nézel vissza az ’Eat The Heat’ lemezre?

W.H.: Az egy nehéz, küzdelmes időszak volt a számunkra. Úgy döntöttünk, hogy valami egészen új dolgot akarunk kipróbálni. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy ha nem folytatjuk azt a vonalat, nem tudtunk volna akkor is valami igazán naggyal előrukkolni. Csak valahogy az időzítést elrontottuk.

HRM: Akkoriban a rajongók nem igazán fogadták jól az énekesváltást. Nem féltetek ettől a dologtól ezúttal?

W.H.: Mitől kellett volna félnünk? Amikor először elkezdtünk Markkal jammelni, még csak nem is sejtettük, hogy valaha hallani fog minket hármunkat bárki más is együtt zenélni. Aztán a dolgok hirtelen beindultak, és mire észbe kaptunk, már visszafordíthatatlanná vált a folyamat. Csak jóval később döbbentünk rá, hogy ismét új énekes áll az Accept élén, de ekkor már fölösleges volt gondolkozni ezen.

HRM: Mi a helyzet a 90-es évek albumaival? Az ’Objection Overruled’, ’Death Row’, ’Predator’ trió után úgy éreztétek, hogy nem működnek a dolgok. Mi az, amit most meg tudtok oldani, és akkor problémás volt?

W.H.: Mark hatalmas inspirációt jelent. Az akaratereje, a lelkesedése határtalan, végig ott volt a nótaírásnál is, remek társ. A zenéd sok mindent elmond rólad. A múltadról, a jelenedről, önmagadról. Ha végignézem azokat a lemezeket, azokat a dalokat, amiket említesz, azt kell mondjam, hogy néhány nagyon komoly, nagyon fontos dal született ebben az időszakban, ezek sokat jelentenek nekünk.

HRM: Van amúgy kedvenc Accept albumod?

W.H.: Véleményem szerint mindegyik lemezünknek megvan a saját egyénisége, karaktere, története. Nem is választanék szívesen kedvencet közülük, mindegyiket szeretem. Mindig is nagyon komolyan vettem a dalírást, mindegyik dalban hallasz egy darabot belőlem, az életemből, a tapasztalataimból, a helyzetekről, amikbe éppen belekerültem. Így talán érthető, hogy mindegyik közel áll a szívemhez.

HRM: Mihez kezdtetek a zenekar feloszlása után 97-ben?

W.H.: Éltük a jó kis magánéletünket. Egy valamit viszont nem tudtunk, amire csak most jöttünk rá. Méghozzá azt, hogy egy zenész szíve, bármi történik is, mindig akkor dobog igazán, ha zenét alkothat, zenélhet.

HRM: Sajnálatos módon az idei évben egy honfitárs csapatotok nem erre a következtetésre jutott, és a Scorpions nekiindult búcsúturnéjának. Van valami kapcsolatotok velük, vagy akár a Gamma Ray, a Running Wild, illetve a Helloween tagjaival?

W.H.: Mint rajongó, az összes általad említett zenekart nagyon szeretem, de hosszú ideje már nem élek Németországban, semmilyen személyes kapcsolatom nincs ezeknek a bandáknak a tagjaival. Ráadásul a rockzenei közegben régóta nem mozogtam aktívan, abszolút nincs rálátásom arra, hogy Németországban milyen most a metalcsapatok helyzete.

HRM: Tudom, hogy profi fotós karriered van. Mennyire volt nehéz dolog hosszú „civil élet” után azt mondani a családnak, hogy ismét rocksztár szeretnél lenni, és turnézni akarsz?

W.H.: Nos, mindig is fotós voltam, ez ugyanannyira az életem része, mint a zene. Hogy rocksztár lennék? Nézd, ez az egész újból rockzenésszé válunk dolog annyira hirtelen jött, hogy nemigen gondolkoztunk ezen előzetesen. De az igazság az, hogy sem Peter, sem én nem vagyunk rocksztárok. Valahogy a gondolat is távol áll tőlünk. Két lábbal a földön járó, hétköznapi fickók vagyunk, akárcsak Mark Tornillo. Képzelheted, mennyire értékeljük ezt a tulajdonságát is, ráadásul a rajongókkal is könnyen meg tudta magát kedveltetni. Ez pedig biztos nem sikerült volna neki, ha fenn hordaná az orrát.

HRM: Hogyan tudjátok a terjedelmes életműből kiválogatni, hogy melyik dalokat akarjátok az egyes koncerteken eljátszani?

W.H.: Ez egy könnyű dolog, minden setlistnek megvan a maga dinamikája, a maga íve. Tudjuk, hogy a rajongóink nagyjából mit akarnak, mit várnak el egy Accept koncerttől, meghallgatjuk őket, így pedig már nem is olyan bonyolult ez a dolog. Persze a terjedelem változhat, egy fesztiválon nem mindig lehet olyan hosszú műsorral színpadra lépni, mint egy klubkoncerten. Félre ne érts, egy fesztivál lenyűgöző lehet, az adrenalin ilyenkor az egekben van. De a klubokban szemtől szemben játszhatsz a saját rajongóidnak, olyan közel, hogy akár meg is érintheted őket. Ráadásul pár ügyesen megválasztott biztató szótól érzed a szikrázást a bőrükön! Na, ez aztán az igazán király dolog, ezt semmi nem tudja felülmúlni.

HRM: Észak Amerikában a Sabaton, tavasszal nálunk pedig a Steelwing lesz a kísérőzenekarotok. Mennyire ismered ezeket a bandákat?

W.H.: Az előzenekarokról mindig a menedzsment dönt. Ennek ellenére elárulhatom, hogy ismerem ezeket a bandákat, és  nagyon szeretem a zenéjüket is. Remek csapat mindkettő.

HRM: Legutóbb 2005-ben nálunk is jártatok. Milyen emlékeitek vannak Budapestről?

W.H.: Óh, Magyarország egy gyönyörű, gyönyörű ország. Gaby és én mindig is szerettük Budapestet, többször is jártunk nálatok. Sokan azt mondják, hogy Párizs a világ legromantikusabb városa, nos, mi ezt nem így tartjuk, szerintünk Budapest az!

HRM: Végezetül már csak annyit kérdeznék, hogy mik a hosszú távú terveitek az Accepttel?

W.H.: Hogy két vállra fektessük ismét a világot, és hogy a rajongóinkkal lehessünk, amíg csak kíváncsiak ránk. Soha nem gondoltunk bele, illetve nem figyeltünk oda arra, hogy mit is jelentünk a rajongóinknak. Manapság ezzel igyekszünk sokat törődni. Akárhol léptünk is fel, mindig hatalmas érzés volt a deszkákon állni, nagyszerű tapasztalatokkal gyarapodtunk. Tudom, hogy a magyar rajongók teljesen meg fognak őrülni értünk! A legjobb show-t fogjátok kapni tőlünk, mindent bele fogunk adni, amit csak tudunk. Minden bulink erről szól! Alig várom, hogy találkozzunk!

HRM: Mi is várjuk, köszönjük a beszélgetést!

Mmarton88, Garael

Blood Of Nations Tour 2011 Accept Steelwing 2011. 02. 02. Diesel Klub 19h. Jegyár: 5.900.-, koncertnapján 6.900.-