Helstar: Glory Of Chaos

írta Mike | 2011.01.04.

Megjelenés: 2010

Kiadó: AFM

Weblap: www.helstar.com

Stílus: power/thrash

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Számomra 2010 a klasszikus Thrash Metal Éve, ehhez kétség sem férhet! Soroljam? Sorolom: ’Ironbound’, ’The Evolution Of Chaos’, ’Relentless Retribution’, ’Omega Wave’… És hogy a sorminta szebb legyen, még tavaly novemberben csatlakozott ehhez írásom tárgya, a ’Glory Of Chaos’ is, mégpedig a Helstartól.

Ha van metal banda, amelyre tökéletesen illik a „kultikus” és az „underground” jelző, akkor az a texasi Helstar; 1982-ben alakulnak, a nyolcvanas években letesznek az asztalra olyan alapműveket, mint például az ’A Distant Thunder’ vagy a ’Nosferatu’, aztán hat esztendő tetszhalott állapot a grunge-éra közepén, majd egy, a rajongók által a leggyengébb láncszemnek tartott lemez 1995-ben (’Multiples Of Black’), amit ismét hosszú csend követ; a kétezres években koncertanyag, fellépések, de más nem sok, és csak 2008-ban rukkolnak elő a stúdióalbummal, a nagyszerű ’The King Of Hell’-lel. Fogalmam sincs, itthon mekkora rajongóbázis áll a hátuk mögött, de ha csak az új sorlemezt veszem alapul, azt mondom, most vagy soha, talán-talán eljöhet végre az ő idejük: mert a ’Glory Of Chaos’ fene jól sikerült!

Ugyan a recenzió elején a thrash metal szóval dobálóztam, és igen, tudom, a Helstar mindig is US power banda volt, ám ezúttal igencsak bekeményítettek a fiúk, és a gázpedálra is nagyon ráléptek; a „Káosz Dicsősége” az eddigi legsúlyosabb és leggyorsabb munkájuk, s mint ilyen, a speed/thrash-hez jóval közelebb áll, mint a tradicionális amerikai power és brit heavy metalhoz. Ezzel együtt a dallamoknak is valamennyire kevesebb szerep jut, a szélvésztempó és a folyamatos őrlés vette át az uralmat a számok felett, ekképp azt is mondhatjuk, hogy a szintén nem puhapöcsű előző anyag, a ’The King Of Hell’ egyenes következménye a ’Glory Of Chaos’, noha az is tény, hogy aki a korai idők barátságosabb, középtempós szerzeményeit preferálja, az akár még csalódhat is. Mert itt nincs megállás, csak úgy sorjáznak a tornádóerejű, veszettül tekerő speed metal bombák, és az egyébként kiváló hanggal megáldott James Rivera sem átall sokszor agresszív üvöltéseket-krákogásokat kipréselni magából. Apropó Rivera: a faszi a teljes metal-színtér egyik legnagyobb torka, ez nem vita tárgya, tulajdonképpen ő cipeli a hátán az egész nagylemezt, óriási énektémái és veszett sikolyai vannak, az évtizedek csak érettebbé, kiforrottabbá csiszolták a hangját. Ennek ellenére nekem mégis az a véleményem, hogy némileg kiismerhető, homogén dallamokkal operál, s nem csak itt, hanem korábban, legyenek azok Helstar-albumok, vagy az utóbbi időben vállalt szereplései, úgymint például Vicious Rumors-, Seven Witches-korongok…

A ’The King Of Hell’ gonosz-sátános borítója után ezúttal egy viszonylag jellegtelen koponyás rajz került a fedőlapra, ez azonban legfeljebb a hagyományos lemezformátum híveit szomoríthatja el… Az albumhangzás ellenben egész egyszerűen fület gyönyörködtető! Helstarék már rögtön az elején dűlőre viszik a dolgot: az Angels Fall To Hell és a Pandemonium thrashesen kapkodó, gyors mészárlások, csupán rövid ideig lassulnak le középtempóig. A Monarch Of Bloodshed egy komplexebb power metal zúzda, itt a refrént érzem kissé rutinszagúnak, viszont a közepén megbújó nyúlfarknyi, Nevermore-ízű doomos rész több mint kitűnő. Minden apró fanyalgásom ellenére igazi ökölrázós koncertfavoritról beszélhetünk! Az acsarkodó Bone Crusher akár az utolsó Overkill-anyagra is ráférhetett volna: ez egy régi vágású, szögelős thrash-gránát alig-dallamokkal, a refrénben gégemetszett torokhangokkal. Old school power metal dal a középtempós Summer Of Hate, amelyben a Ripper-korszakos Judas Priestre ismerhetünk rá, Rivera pedig még a Kreator-pacsirta Mille Petrozza ráspoly-hangját is megidézi a refrénben. Aztán megint jön egy kapkodós téma a Dethtrap képében, a ’Glory Of Chaos’ egyik legjobbja, a szárnyaló refrénben ezúttal Rob Halford szelleme kísért… És így tovább.

Az Alma Negra a legextrémebb szerzemény mindközül, itt már-már az éjsetét black metalban fürdenek meg a fiúk, Rivera pedig egy az egyben leszállítja Dani Filth vérhányós károgását – úgy vélem, a kevésbé nyitott Helstar-rajongók gyomra ezt már nem fogja bevenni. Nálam mondjuk rögtön betalált! Van ám két feldolgozás is a limitált CD-verzión: a Saxon-féle Heavy Metal Thunder szerintem alapból nem egy nagy megfejtés, de az amerikai srácok jól felturbózták; a számomra ugyancsak erősen unalmas eredeti Animal Magnetism-ből (Scorpions) egy rendkívül súlyos és komor doom-eposzt gyúrtak, szentségtörés ide vagy oda, nekem ez sokkal jobban is tetszik. Végszóként annyit tennék hozzá, miután a thrash metal most újra hódít, talán a Helstar is nagyobb figyelmet kap, noha nem tudom, hogy az ifjú trónkövetelők mellett mennyire lesz időtálló ez a cseppet régimódi muzsika. Ha marad is „földalatti” státuszban, akkor is a legjobbak között tarthatjuk számon!

Pontszám: 8