Mikulás! Ennyire jól viselkedtem?: Avantasia - Lichtenfels, 2010.12.03.

Sajnos a tavalyi nagysikerű Knock Out fesztivált nem rendezték meg idén, í­gy valami más olyan esemény után kellett néznünk, ami utazással jár, és méltóképpen zárja ezt a fantasztikus esztendőt. Bizony, keresve sem találhattunk volna jobbat, mint a néhány európai dátumot tartalmazó Avantasia miniturné egyik német állomását. Talán érdemes í­gy elöljáróban megemlí­teni, hogy annak ellenére, hogy a turnét nem nagyvárosokba, hanem pár ezres kisvárosokba szervezték, az alig huszonegyezer lelket számláló Lichtenfels sportcsarnoka szinte teljesen megtelt... Bár nem úgy indult a nap, hogy életünk egyik legemlékezetesebb külföldi kiruccanásának leszünk részesei, mégis egy felejthetetlen "előhétvégét" kaptunk a Nagy Fehérszakállastól. A határhoz közeledve először csak szálingózott, majd átérve Ausztriába már rendesen esett is a hó, ami miatt a bécsi elkerülő utat le is zárták. Ez azonban sajnos már csak akkor derült ki számunkra, mikor ahhoz a bizonyos elágazóhoz közeledtünk, úgyhogy GPS-ünkre hagyatkozva egy teljesen más irányban kellett megkerülnünk a várost; a mai napig nem tudom merre mentünk, volt olyan, hogy kilométereken keresztül se előttünk, se mögöttünk nem láttunk autót, de egyébként sem sok mindent a sűrű hótól. Ahogy pedig átértünk a német részre, tágra nyí­ltak a szemeink, de a lélegzetünk is elakadt, mert, ahogy Sziporka is beharangozta korábban, totál karibi feeling, azaz szikrázó napsütés és csontszáraz autópálya fogadott minket. Hogy ezt a németek miként tudták véghezvinni, azt nem tudom, de erős a gyanúm, hogy vagy alulról fűthették az autópályát, vagy bazi nagy hajszárí­tókkal mehettek előttünk, mert nemcsak az autópálya, de még a kis erdei mellékutak is teljesen szárazak voltak. "Hála" az osztrák résznek, majd tizenkét órás út után sikerült csak megérkeznünk a szálláshelyünkre, egy nagyon pofás kis panzióba, ahonnan viszont annál gyorsabban indultunk tova, hogy megtekintsük a majdani koncert helyszí­nét, egy sportkomplexum területén lévő párezres (4500 fő) sportcsarnokot. A gyors szemrevételezés után visszamentünk szállásunkra egy nagyon finom vacsorára, majd irány a koncert. Mire odaértünk, a délután még csak üresen tátongó hatalmas parkoló csurig telt és kí­gyózó sorok voltak a bejáratnál. A gyors és szemtelen (kicsit játszottuk a tudatlan és tanácstalan külföldit) bejutást követően megnéztük a hivatalos merch pultot és örömmel tapasztaltuk, hogy végre rendes turnédátumokkal ellátott póló és kapucnis pulóver is volt a kí­nálatban. Bár az eredetileg kií­rt kezdéshez képest majd fél órát csúszott, egyszer csak mégis sötétbe burkolózott a terem és kezdetét vette a SHOW. Így, csupa nagybetűvel, mert amit ezalatt a majd három óra alatt kaptunk, az év egyik legjobb bulija volt, olyannyira, hogy az én év végi listámon a látványosságokkal bőven megspékelt Rammstein és Kiss bulik után, minden más koncertet magasan megelőzve, a dobogó harmadik fokán végzett. A hosszú programba szerencsére mindegyik Avantasia-éra belefért, í­gy olyan számokat is nyomtak a srácok, amiket korábban még sosem adtak elő élőben. Az intró alatti sötétben bevonuló zenekar kezdésként belecsapott a 'The Scarecrow' lemez kezdő számába, a Twisted Mindba, hogy szép lassan Tobi is megjelenjen az emelvényen. A szí­npadkép nagyban megegyezett az előző Avantasia turné képével; a vörös bársony függönyök most is egy szí­nházi előadás hangulatát varázsolták elénk, ráadásul abszolút illet is egy Metal Opera előadáshoz, apró változtatásként csak pár lámpát cseréltek le. "A bevált csapaton ne változtass" elvet követve nemcsak a szí­npadképben, hanem a hangszeres szekcióban sem történt változás, viszont háttérvokalistából most csak egy volt, Amanda Sommerville. Sokan beszéltek és í­rtak már arról, hogy Tobi azért veszi körül magát ilyen fantasztikus énekesekkel az Avantasia projektben, mert ezen a téren bizony messze Ő a leggyengébb láncszem. Na, ezen az estén erről szó sem volt, végig nagyon jó formában nyomta, ami már csak azért sem kis szó, mert egy-két szám kivételével az egész koncerten a szí­npadon volt. Az álomszerű kezdés csak fokozódott, amikor a már emlí­tett lemez újabb tétele hangzott el "A Torok", azaz a nálunk csak rozmárnak, illetve Predátornak becézett Jorn Lande előadásában, aki nemcsak hangjával, de jellegzetes totyogásával is rögtön beterí­tette a szí­npadot, hogy aztán Tobival egymásnak "feszülve" adják elő az est első duettjét. Az instrumentális rész után úgy köröztek egymással szemben, mint két, férfiúi vágyaiban felajzott szarvas, készülvén a nagy ütközetre. Majd egy új lemezes tétel, a Promise Land érkezett szintén a két énekes előadásában, akik ezúttal is teljesen együtt éltek a zenekarral, különösen az amúgy remek énekes Oliver Hartmann, illetve az ex-Heaven's Gate zenekarból ismert Sascha Paeth gitárosokkal, akikkel az egész szí­npadot körbepózolták. Oliver egyébként az este folyamán szinte az egész koncertet végigvokálozta, de volt olyan szám, melyben remek hangját kihasználva, Ő volt a vezérénekes. Ne feledkezzünk meg azonban Amandáról sem, aki szőke hajzuhatagát látványosan rázva, egész este nagy átéléssel vokálozott, sőt, a Farewell c. szám alatt - lejőve kis emelvényéről - egy nagyon szép duettet is előadott Tobival. A doboknál Felix Bohnke "természetesen" hozta szokásosan jó és látványos játékát, de a megbí­zható és biztos alapokat az ex-Heaven's Gate-ből ismert Robert Hunecke-Rizzo is biztosí­totta, aki már az előző turnén is segí­tette a társulatot. Ha már az ex-Heaven's Gate-nél tartok, meg kell, hogy emlí­tsem Mirót is, aki olyan produkciót nyújtott a billentyűknél, amely könnyedén ki tudta váltani a szalagról bejátszott szí­nesí­tések nagy részét. Mivel azonban ez a társulat elsősorban az énekesekről szól, kanyarodjunk vissza hozzájuk, hiszen hamarosan a "Nagy Mutogató", Bob Catley is szí­nre lépett és Tobival karöltve előadta a nagyon hangulatos Story Ain't Over cí­mű nótát. Persze a csúcs még csak ezután jött, hiszen mindenki, de legalábbis a legtöbben a következő számokra és azok előadójára voltak kí­váncsiak; az Unisonickal már élőben is koncertező Michael Kiske elcsábí­tása volt Tobi legnagyobb dobása erre a miniturnéra. Mí­g a nyári fellépéseken még érezhető volt némi bizonytalanság Kiskén a hosszú ideje tartó "koncerttelenség" miatt, itt már nyoma sem volt ilyennek. Annyira magabiztosan és lazán sétált fel-alá a szí­npadon, mint aki nem tizenhét évvel ezelőtt járt volna utoljára a világot jelentő deszkákon. Már az előző turnén is előadott Reach Out For The Light után egy közönségkedvenc nóta következett; a The Towert végre élőben lehetett hallani ráadásul úgy, ahogyan a lemezen is megszólalt, zseniális volt! A frontemberi teendőkbe visszarázódott Kiske pedig, nemcsak hogy folyamatosan tartotta a kapcsolatot a német közönséggel, de hergelte is őket, akik teljesen be is gerjedtek az énekes minden mozdulatára, hiszen nagyon régen vártak már erre a pillanatra. Amúgy nem volt valami lelkes a nagyérdemű, de mondjuk ezt már megszokhattuk tőlük. Az új lemez számomra egyik legkedvesebb dala következett, a Death Is Just A Feeling, melynek minden hangjegye, taktusa Jon Oliva kézjegyét és hangját hordozza magán. Kí­váncsi voltam, ki és miként adja elő Oliva "beteges-sátáni" sikolyait, Kai Hansenben pedig, nem kellett csalódnom (sörmámorban úszó társaim szerint szí­npadi megjelenései az este abszolút csúcspontjai voltak). Végre most csak egy Mercury-féle mikrofonállvánnyal, megszokott hathúrosa nélkül vonult a szí­npadra, melyet még a későbbiek során a Tobival elénekelt Alice Cooper "Játékmesterénél" sem vett magához. Pár szám erejéig azért másik "szakmájához" is visszatért, és gitárt ragadva izmosí­totta az amúgy sem gyenge hangzást, ami az egész koncert alatt szépen, tisztán és kellő döggel szólalt meg úgy, ahogy ez a fantasztikus előadás meg is érdemelte. Majd eljött az első sokénekes szám is, az új lemezes Runaway Train, amiben már négy énekes dalolt egyszerre a világot jelentő deszkákon. Látszott rajtuk, hogy olyan régi motorosok és annyira profik, hogy pár próba és koncert is bőven elég volt számukra ahhoz, hogy teljesen megértsék egymást a szí­npadon; semmi kapkodás nem volt, mindenki pontosan tudta a dolgát, megbí­zhatóan, alázatosan szolgálták egymást, de ha saját magukra került a sor, mindenki kivágta a magas C-t! A következő számra már csak Kiske maradt a szí­npadon, hogy elnyomja Tobival az új dupla album felvezető klipes nótáját, a Dying For An Angelt, ami méltó pótlása volt az amúgy szintén zseniális Klaus Meine-féle verziónak. Majd számomra az este egyik csúcspontja, az új lemezes, zseniális Stargazers következett Oliver Hartmannal a főszerepben. Nagyon jópofa volt, ahogy a két hangmágus, Kiske és Jorn egymást átölelve, a szí­npad közepéről méltatta Oliver hangját, aki a lemezen Tobi által előadott részeket énekelte igen meggyőzően. Ez az idő szolgált Tobi számára egy kis pihenőül, hogy utána újult erővel adhassa elő Amandával párban az est legszebb balladáját, a Farewellt; Sommerville kisasszony lelépett emelvényéről, hogy frontasszonyi szerepkörben mutassa meg magát és csodálatos hangját, gyönyörű volt! Az új lemez cí­madójával, a Wicked Symphonyval mentek pihenőre a srácok, amiben megint a "Nagy négyes" produkált felejthetetlent. A kis szünetet követően Kai Hansen vonult be cilinderben, amiből rögtön tudtuk, a Toy Master következik, hogy az előző turnén már megcsodált minőségben pótolja Alice Coopert. A koncert vége felé közeledve valami csodát vártunk, ha már két olyan egyéniség, mint Kiske és Hansen váltotta egymást addig a mikrofonnál; a következő számnál meg is kaptuk ezt a rocktörténelmi pillanatot! Tobi elmondta, hogy egy normál metal zenekarban egy gitáros szerepel, egy szuper metal bandában már két gitáros játszik, de az Avantasia még ennél is szuperebb, mert itt három gitáros is zenél a deszkákon. Hansen mester gitárt ragadott és úgy tért vissza az est másik csúcspontjára, a Shelter From The Rainre, amiben Kiske is szerepet vállalt; egymást átölelve és összeborulva nyomták el a szám nagy részét. Egy Avantasia koncert kellett ahhoz, hogy ez a két nagyság huszonvalahány év után ismét egymás mellett álljon a szí­npadon és vállt vállnak vetve, produkáljanak egy felejthetetlen emléket. Már csak ezért a momentumért megérte ilyen messzire utazni! Szerencsére nem hagyták ennyiben a dolgot, ugyanis a következő, Avantasia cí­mű dalra is szí­npadon maradtak mindketten, í­gy még volt lehetőségünk tovább élvezni e páros minőségi produkcióját; a csarnok persze totál felrobbant e nóta alatt, mindenki egy emberként énekelte a már jól ismert sorokat. A zenekar tagjainak bemutatásával vezette fel Tobi a zárószámot, ami a már "megszokott" Sign Of The Cross/The Seven Angels páros volt, egybegyúrva. Az énekesek egyesével jöttek elő a szí­npad mélyéről és egy igazi öröméneklés vette kezdetét; mindenki mosolyogva és ölelkezve énekelte végig a majd tizenöt perces számot. Kiske olyannyira ellazult í­gy az est végére, hogy amí­g a többiek az emelvényen produkáltak, Ő a korlátnak támaszkodva várta, hogy sorra kerüljön és kiereszthesse még mindig fantasztikus hangját. Mindent összevetve, egy fantasztikus este részesei lehettünk, melyben egy percnyi üresjárat sem volt. Minden nóta ütött, méghozzá akkorát, hogy egyet sem cseréltem volna le másikra a programban, maximum csak betettem volna még néhányat, mert telhetetlen vagyok, de a majd háromórás monstre program í­gy is minden igényt kielégí­tő volt. Igaz, hogy közkí­vánatra a koncert felétől németül konferált Tobi, de a sörök segí­tettek a megértésben! Pár helyi rockerrel szóba elegyedtünk a koncert után és mindenki nagyon meglepődött, hogy csak ezért a koncertért ilyen messzire eljöttünk Magyarországról. Bár szerintem ez nem annyira meglepő, az biztos, hogy ebben a kisvárosban nem minden nap fordulnak meg magyarok... Miközben a buli után a ruhatár kiürí­tésére vártunk, Amanda és Sascha kijött a rockerek közé és mielőtt a közös képek elkészültek volna, szerencsére pár szót is sikerült váltanunk Velük. A panzióba visszatérve még elfogyasztottunk pár sört - és egyet kedvenc italából is - a tulajdonossal, majd aludni tértünk. Másnap reggel, mivel csak mi aludtunk a panzióban, bőséges és minden képzeletet felülmúló reggeliben részesültünk, hogy véletlenül se induljunk üres gyomorral hazafelé. Útközben még benéztünk Nürnbergbe, Európa egyik legrégebbi és leghí­resebb Karácsonyi vásárába, ahol alig fél óra alatt sikerült betekintenünk a vásár tényleg csodálatos hangulatába és az óriási embertömeget látva kétségünk sem maradt afelől, hogy a soktonnányi kaja mind egy szálig elfogy. Na, minden igényt kielégí­tő reggeli ide vagy oda, ebből azért mi is kivettük a részünket, mégpedig fejenként egy-egy félméteres finom kolbász személyében. Úgy látszik, megérte jól viselkedni az idei évben, mert felejthetetlen koncerttel ajándékozta meg a Mikulás a fanatikus rockert! Nem tudom, hogy tervezi-e a társulat bármelyik előadás rögzí­tését, de ez a fellépő gárda és ez a grandiózus produkció élő anyagokért kiált! Setlist: Twisted Mind / The Scarecrow / Promised Land / Serpents In Paradise / The Story Ain't Over / Reach Out For The Light / The Tower / Death Is Just A Feeling / Lost In Sapce / In Quest For / Runaway Train / Dying For An Angel / Stargazers / Farewell / The Wicked Symphony /// The Toy Master / Shelter From The Rain / Avantasia / Sign Of The Cross-Seven Angels Szöveg: Savafan, Szikorambo, Szöcske Fotók: Savafan Külön köszönet Frank Wolfschmittnek és a BK-Konzertproduktionennek a lehetőségért!