Névtizedelő: Edda Művek

Bevezető Az Edda a magyar hard rock történelem talán egyetlen olyan csapata, amely két alkalommal is képes volt az egész hazai rockszí­ntérre befolyásoló hatást gyakorló időszakkal szolgálni... A "bakancsos Edda" markáns koncepcióval rendelkező, de egyedi hangvételű világa speciálisan "magyaros", a kor külföldi bandáitól eltérő értékekkel és zenei fordulatokkal tudta az akkori korszak fontos szegmenseinek szinte szociológiai értékű lenyomatát a zenébe vetí­teni, majd második meghatározó korszakával a Europe, Mr. Big, Dokken fémjelezte arénarockot próbálta - szinte egyedüli képviselőként - a hazai hard rock életbe integrálni. Hogy ez mennyire sikerült, arról tanúskodjon a számtalan platina-, gyémánt- és aranylemez, vagy a csapat a hard rock bandákra általában nem jellemző össztársadalmi és generációkon átí­velő ismertsége. 30 év! Elképesztő, még annak tükrében is, hogy a rockban és metalban nem szokatlan ez a karrierkor, ám ha hozzátesszük, hogy a csapat a lehetőségekhez képest viszonylagos szí­nvonalbeli ugrálások nélkül tette meg ezt az utat, ráadásul emberi tragédiáktól terhesen, úgy gondolom, mindenképpen megérdemli - mint a magyar hard rock egyik doyenje -, hogy vele kezdjük meg újjáélesztett Névtizedelő rovatunkat. Hatalmas életműről van szó, melynek komplex átfogása meghaladja lehetőségeinket, ám úgy gondolom, a szemezgetett albumok főbb vonalakban vázolni tudják a banda karrierét, fejlődési periódusait, egyúttal tisztelegve és boldog születésnapot kí­vánva! Edda: Edda 1. - Adamwarlock Edda: Edda 2. - TShaw Edda: Edda 6. - Kotta Edda: Változó Idők - Tomka Edda: Lelkünkből - MMarton Edda: Edda 20 - Garael Edda: Nekem nem kell más - Garael Edda: Örökség - MMarton Edda 1. 1980-at í­rtunk, amikor a miskolci csapat első albuma napvilágot látott. Ahhoz, hogy az 'Edda Művek I'-et felvevő konstelláció összeálljon, szükség volt a zenekarvezetői posztot átvevő Pataky Attila ambí­ciójára és akaraterejére, Szepcsik József tragikus halálára és Slamovits István belépésére. Az első lemez megjelenésekor magyarországi rock együttes csak rettentő nehézségek árán tudott lemezszerződéshez jutni. Ahogy Schuszter Lóri is mondta egy interjúban: ,,Ha az Erdős Péter belém lett volna szerelmes és nem a Csepregi Évába, akkor a P. Mobilnak lett volna lemeze akkoriban, és nem a Neoton Familiának." Nagyjából ez a mondat fedi is az akkori képet. Egyetlen, a politika által támogatott zenei hatalom létezett: a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Akinek nem jelent meg lemeze, az maximum az underground szintéren tudott megmaradni, de sokaknak ez a sors sem jutott. Pataky Attila szervezése és törekvései révén 1980-ban Erdős Péter, az MHV vezére lemezszerződést ajánlott az Eddának. A csapat lelkesedése olyan mértékűre duzzadt a felkérésnek köszönhetően, hogy a dalokat mindössze tí­z nap alatt fel is vették. Az albumon szereplő számok már jól be voltak járatva, hiszen nagyrészüket a '70-es évek végére a banda már élőben játszotta. Az Edda sikeréhez hozzájárult, hogy Magyarországon ez idő tájt viszonylag kevés kemény rock muzsika volt hallható, az is főleg a fővárosra korlátozódott. Az Edda volt az egyik első vidéki együttes, aki be tudott törni a rockzene országos, de kicsiny piacára. 1978-ban a Piramis előzenekaraként léptek föl, ami az első kiugrási lehetőséget jelentette a csapat számára. Ezt követte 1979-ben a Rock-reflektoros és a számos Ifjúsági parkos buli. Az első lemez megjelenésének évében pedig lehetőséget kaptak, hogy nemzetközi - illetve internacionalista - szinten is bizonyí­tsák tudásukat, ugyanis a Szovjetunióban turnézhattak. Első lemezük tükrözte azt a sajátos hangzás- és hangulatvilágot, ami az Eddát sajátossá és különlegessé tette nemcsak a korban, de a magyar zene egész fejlődése során. Zenéjükben keverték a dinamikus, tempós, fogós dallamokkal ellátott számokat és a lassabb, emocionális szerzeményeket. Mondanivalójuk egyértelműen az akkori fiatalokhoz szólt: lázadásról, társadalomról, igazságról énekeltek, de nem abban az értelemben, mint ahogyan azt a ,,kőbányai kultúrkör" (értsd. HBB, P.Mobil, Beatrice) interpretálta. Emellett a csapat sokkal életszagúbb, szókimondóbb, emberközelibb volt, mint a korábbi beat-alapú együttesek. Az albumon szereplő dalok szövegei az akkori ifjúság problémáit járták körbe, mint az álmaik, félelmeik, kiszakadásuk a szülői házból, szembesülés a valósággal, ami egyenesen az Edda egyetemi miliőjéből következett. A lemezen az emlí­tetteknek megfelelően felváltva szerepelnek a tempós, dallamos szerzemények, a melodikus középtempós számok és az érzelmes lí­rai balladák. Szinte az összes dal sláger lett, máig elmaradhatatlan koncertelemek, aminek köszönhetően az 'Edda Művek I.' platinalemez lett. Az olyan számokat, mint a Minden sarkon álltam már, az Álmodtam egy világot és az Edda Blues máig töretlenül játsszák a rádióállomások. Zenéjüknek két legmeghatározóbb eleme Pataky Attila tiszta, magas, karakteres énekhangja és Slamovits egyedi, melodikus gitárjátéka volt. Szembetűnő volt a számokban az orgona jelenléte, ami sokszor nem csak kiegészí­tő háttérszerepet töltött be, hanem ez adta az alapdallamot is. A lí­rai dalok ezáltal érték el sajátságos, ,,fátyolos" hangzásukat, ami nagyban hozzájárult egyedi hangulatukhoz. Zenéjük sikerének negyedik eleme a dinamikus, látványos élő produkció volt - az együttes talán elsőként hozta be az Omega mellett az országba a vérbeli arena rock feelinget, ami az újdonság erejével csapott le a közönségre. Az 'Edda Művek I.' mára gyémántlemez lett, de bakelit formában is több mint negyedmillió példányban kelt el. Megjelenésének dátuma, április 29-e máig az Edda születésnapjaként szerepel a banda naptárában. Bár a Fémszí­vű Fiú valójában egy lányról szól, a rajongók még ezt a (nyomdai) hibát is elnézték a csapatnak, és elindí­tották az Eddát azon a sokszor furcsa és kétértelmű kanyarokat vevő úton, aminek végén a zenekar az ország egyik legsikeresebb együttesévé vált. Edda 2. Az Edda Művek nyolcvanas évekbeli sikereinek, de leginkább az első lemez elképesztően lelkes fogadtatásának következményeként az 1981-ben megjelent második lemezük logikus folytatása volt az első korongnak - nincs ebben semmi meglepő, a diadalt mindig ki kell aknázni. Ráadásként a második lemez filmzeneként is működött (Ballagás, 1981), a zenekaron belüli ellentétek pedig még egyáltalán nem éleződtek ki, egyedül csak Barta Alfonz egyéb elfoglaltságai (katonáskodás - ejj, az a régi rendszer!) akadályozták a munkálatokat, bár a felvételek idejére engedett az elöljárói szigor, és a billentyűs mindenki megelégedésére részt tudott venni az alkotói folyamatban. Hogy mennyire csúcs-korszak volt ez az időszak az Edda történetében, azt néhány személyes élményem is bizonyí­tja. Középiskolás éveim - amik nem is voltak olyan régen - alatt a zenehallgatós szünetekben gyakran megesett, hogy az éppen aktuális listavezető popdalok közé betüremkedett a Kölyköd voltam, vagy A hűtlen, és ezeket a dalokat nem úgy hallgattuk, mint a többi magyar slágert, amiket elsősorban bulikon sütött el a zenéért felelős úriember: nem, ezek a hétköznapok hangjaihoz tartoztak. Ennél jobban semmi sem igazolja egy lemez időtállóságát. A fentebb emlí­tett, máig sem elcsépelt gigaslágerek mellett rengeteg értékes, és első hallásra talán nem is feltűnő zenei momentumot találhatunk - a korszak legtöbb magyar alkotásához képest itt jóval kevesebb az utólag megmosolyogni való pillanat: mintha az Edda 1981-ben felnőtt volna a nyugati szí­nvonalhoz. Jó példa erre A torony cí­mű nóta, melynek billentyűs betéteihez hasonlót 1981-ben bizony legendás, nyugaton a csúcson lévő zenekarok repertoárjában is hallhatunk, a különbség csak annyi lehet, hogy azok jobban szólnak - ez viszont nem a banda, inkább a körülmények sara. Ha már Barta Alfonz munkája került szóba, nem mehetünk el szó nélkül A keselyű mellett sem, mely dalban a billentyűs úriember a lemez egyik lényegi aspektusát jelentő "Eddás" hangulatot képes elővarázsolni a hangszeréből - ennek megteremtésében persze Slamo intelligens gitárjátékának volt még meghatározó szerepe. Természetesen az Edda talán legnagyobb erénye, Pataky Attila jelenléte sem hanyagolható el, sőt, szerintem személyében a korszak talán egyik legjobb magyar énekesét köszönthettük, aki mindemellett a siker másik kulcsát, a szövegeket is prezentálta, mellyel az elégedetlen, korlátok közé szorí­tott ifjúság hangját hitelesen tudta zenébe tolmácsolni. Az 'Edda II.' a zenekar aranykorának egyik kulcsmomentuma, akárcsak a debütáló lemez. A hosszú életű slágerek mellett azonban azt sem szabad elfeledni, hogy a csúcsra járatott első három lemez után a bandában szakadás következett be, mely után a csapat már nem tudott - nem akart - visszatérni ehhez, a fiatalok naivan bájos igazságkeresésével korszakalkotó, "magyarosan unikum" világhoz. Az viszont már egy másik sikertörténet. Edda 6. Sosem fogjuk megtudni, milyen lett volna a harmadik nagylemez, ha akkor és úgy jön ki, ahogy azt a két művész elképzelte (öt évvel később ugyan megjelent a számok nagy része a 'Slamovits - Pataki' lemezen, de némelyik nem az eredeti formájában). A szomorú tény az, hogy a kiadó kérésere átí­rt és újra felvett album csak árnyéka a zseniális első kettőnek. Talán ez is, nem csak az addigra kiéleződő zenei és emberi ellentétek vezettek a banda feloszlásához 1983-ban. A búcsúkoncert - ahogyan majd jó egy évvel később az újjáalakulást beharangozó egyik buli is - rögzí­tésre és kiadásra került: í­gy lett hatos sorszámú az együttes negyedik sorlemeze. 1986 második felében hallhattam azt az interjút - gondolom az újjáalakulás és az új lemez kapcsán - a röpke skandináv "vendéglátózásból" addigra hazatért Patakival a rádióban, amelyben Attila bőszen mutogatta az akkor idehaza még relatí­ve ismeretlen svéd zenekar (egy bizonyos Europe) frissen megjelent lemezét (a cí­madó akkor még nem volt akkora orbitális sláger), fejtegetve az általuk képviselt zenei irány (rockos, mégis dallamos, a tökös gitár és lágyabb szintetizátor együttélése, stb.) előnyeit. Nem is tagadta, valami ilyesmivel szeretne itthon is népszerűségre törni. Valószí­nűleg a norvég kiruccanás is hozzájárult a zenei látókör kiszélesedéséhez, ugyanakkor a korszellem is elmozdult a nyugati világ felé nyitás irányába. A közelgő rendszerváltás szaga a levegőben volt, ekkor már Gorbacsov az SZKP főtitkára, beindult a peresztrojka és amúgy is eléggé fellazult eddigre a kádári szocializmus: évek óta virágzik a gebin és a maszek, recsegnek-ropognak az előző rendszer eresztékei, í­gy a fránya kapitalizmus végérvényesen beteszi a lábát a megnyí­ló apró résekbe. Az Éretleneken és a Házibulin felnövő fiataloknál pedig teljes mellszélességgel dübörög a Szerelem első vérig, közben az Iron Maiden már másodszor lép fel Budapesten. A korszak zenei atmoszféráját ez a kettősség jellemzi: egyre népszerűbb a heavy metal, ami lassan begyűrűzik ide is, vele párhuzamosan pedig tombol az elektronikus popzene. A magyar listákat olyan zenekarok vezetik, mint például az Első Emelet, az R-Go, vagy a Napoleon Boulevard. Vicces, de ha a hatodik Edda korong amúgy is kissé vérszegény gitársávjait képzeletben teljesen lehúzom, olyasféle muzsikát kapok, amit simán játszhatott volna a Solaris valamelyik fent nevezett utódzenekara is. Tetszik, nem tetszik, a Gyere, őrült! az Állj, vagy lövök! unokatesója. Bizony, ez itt pop-metal a javából! Az 1986-os korong tehát - a kor hí­vó szavának engedve - teljesen leszámolt a bakancsos, miskolci fémöntő proli-rockkal. Nem csak azért, mert a zenekarvezető az újjáalakuláshoz pesti muzsikusokat toborzott maga mellé, de zeneileg is egy teljesen más ösvényre léptek. Ezzel a lemezzel letették a későbbi hangzásuk alapjait (amely Alapival a következő albumon kapott ugyan egy erőteljesebb gitárhangzást, de alapvetően nem változott), ami lehet, hogy az ősrajongóknak nem nagyon tetszett, de üzletileg igen sikeres lépésnek bizonyult. A számí­tás bejött: a félig pop, félig rock muzsika ott nyomult a MAHASZ listák élén, vállvetve a Dolly Rollal. Ehhez azért - azon kí­vül, hogy ráéreztek a korabeli közönségigényre - nagyon jó dalok is kellettek. Márpedig abból van itt jó néhány. Egész pontosan, nincs egyetlen gyenge sem. Akárki akármit mond, dalszerzői szempontból ez az album közel olyan erős, mint az első kettő. Nem csak szinti-poppal alaposan feldúsí­tott buliszámok (Gyere, őrült!, Veled vagyok, Velem kiáltsatok, Ma még együtt) vannak itt, hanem tempósabb riffelős hard rock nóták (Éhes asszony, Megfulladok) és csodaszép lí­rai (Éjjel érkezem) is. A befejező Szí­nházban pedig egy igen érdekes, musicales hangulatú zenét sikerült a szöveg alá pakolni, ami jól erősí­ti a mondanivalót. A zenészek (Csillag Endre, Gömöry Zsolt, Mirkovics Gábor és Papp Tamás) profin nyomják, Pataki szövegeivel pedig továbbra is tömegek tudnak azonosulni. Bár az énekes első látására nem tűnik egy szí­npadra termett jelenségnek, mégis karizmatikus frontember, aki társakat is úgy választott maga mellé, hogy nem csak zenében, de látványban is megidézzék a külföldi hajbandákat. Pataki Attila Europe-szerű zenét szeretett volna játszani és hasonló sikereket elérni. Ezt - hazai viszonylatban - maradéktalanul teljesí­tette. A '6.'-kal megszületett Magyarország első igazi, tudatosan összeállí­tott stadionrock bandája. Változó idők Az acélváros zenekara 6-os sorszámú nagylemezével nem csupán későbbi zenei stí­lusát szilárdí­totta meg évekkel előre, hanem a korai lemezek fésületlenebb, összetettebb dalszerkezeteit egyenes vonalú, direkt slágerekre cserélve a populárisabb fogalmazásmódot is elsőszámú ismérvévé tette. Nem mintha az első két klasszikus lemezen nem törekedtek volna a közérthetőségre, de a 80-as évek második felében már sokkal "szabályosabb" számaik születtek. A Gyere őrült és az Éjjel érkezem kanonizálódott megaslágereit felvonultató album után a 'Változó idők'-et sokan a zenekar legjobb lemezének kiáltották ki. Ez a titulus továbbra is több helyen tartja magát, aminek érdekessége, hogy nincs rajta olyan dal, amit egy rendszerváltás után született fiatal egy óra Sláger Rádió hallgatás után oda-vissza fújt volna. Ez azonban sosem volt értékmérő - legalábbis nem mindenkinél -, az indokra viszont, felfejtve a Patakyékat ért zenei hatásokat, talán könnyebb rátalálni. A 'Változó idők' az Edda egyik legnyersebb, és zeneileg legváltozatosabb lemezei közé tartozik. Gömöry Zsolt, az együttes dalszerzőjének vezetésével már kikí­sérletezték, hogyan lehet a Europe popos szintetizátordallamait becsempészni a sorok közé - az 1986-os 'The Final Countdown' hatása ordí­t a rendszerváltás környékén készült Edda-albumokról. A 'Változó idők' azonban egészen egyedülálló pozí­cióval bí­r: ahelyett, hogy először "kí­sérletezgettek" volna az adoptált stí­lussal, először megcsináltak egy profi stadionrock albumot, és utána próbálták újdonsült zenei gyermek látókörét különféle műfajokkal bőví­teni. 1988-ban a heavy metal szaga terjengett a levegőben: ekkor startolt sikerszériáján az Ossian a klasszikussá vált 'Acélszí­v'-vel, a Pokolgép pedig már túl volt első két sorlemezén ('Totális metál' és 'Pokoli szí­njáték'). Az egy év alatt bearanyozódó 'Változó idők' cí­madó dala úgy dörren meg gigantikus, szaggatott gitárriffjével, mintha csak a keményvonalas zenei irányzat égisze alatt fogant volna - persze, a refrén gyors hatállyal helyére teszi a műfaj meghatározást. Habár a második Edda-lemezen hallható Ítélet már jelezte, hogy a miskolci srácok - akik eddigre már inkább pestiek Pataky mellett - nem zárkóznak el a heavy metal érzékenységétől, ám a Változó időkben a tempó helyett a súlyosságra fókuszálták, ráadásul egy igazi stí­lusjegyként aposztrofálható, tekerős Alapi-szóló is helyet kapott a dalban. Az is beszédes, hogy nem csupán a verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén szerkezetre redukálják a számot: a '88-os lemez dalai a "szokásosnál" picit hosszabbak, 0,5-1 perccel, ami pont arra elég, hogy szólóblokkokat, hangulatteremtő gitárnyúzásokat, és hasonszőrű instrumentális dí­szí­téseket illesszenek a dalokba, ami meglehetősen szokatlan, ha mezei "stadionrockot" várunk el a 80-as évek végének Eddájától. Pataky például verset szavalt az 1988 nyarán adott Pecsás koncerten az Ég a házunk előtt, amely szám vérbeli hard rock gitártémával operál, amit Gömöry ugrálós billentyűdallamai avatnak populáris slágerré. A kórusokat is bátrabban és többször használják, mint a korábbi lemezen, a refrénes "csordavokálok" vagy a Börtön elején hallható "börtön-kórus" eklatáns példája a nüánsznyi finomí­tási kí­sérleteknek. Donászy Tibor meglehetősen nyers dobjátékát is ki lehetne emelni, amely hangzásvilágában a punk-rockot, ill. a Bikinit idézheti. Később a 'Szaga van' lemezen már - például a Főnök voltálban - egyértelművé válik a Bikini-hatás tempó és dallamok tekintetében (a 'Változó idők' lemez környékén turnéztak is velük). Ám ha valaki meghallgatja a Szeretem a gyerekeket a 'Szaga van'-ról, nem kell megerőltetni a fantáziáját, hogy szinte egy az egyben ráismerjen a The Final Countdown hí­res-hí­rhedt melódiájára - a 'Változó idők'-ön ezzel ellentétben sokkal finomabban, a többi hatás közé beleszőve hallható ki az egyértelmű Europe-örökség (pl. az Érdem szólórészénél). Egyébként szintivezérelt, echte rock slágerek is akadnak a lemezen: a Mindig veletek egy metalos gyorsaságú, de popos könnyedségű himnusz, a Megmondtam - amellett, hogy újrahasznosí­tották benne a Gyere őrült énekdallamait - pedig szintén bulizós, sodró lendületű darab. A lemez két zenei érdekességének egyike a lemezt záró Fohász, amely az előző lemez A szí­nház c. dala után szintén egy musicales ihletésű, imaszerű szám, felemelő refrénnel. A másik pedig a méltatlanul keveset emlegetett, 7 és fél perces Lisztománia, elismerésre méltó zenei teljesí­tményekkel. Hihetetlennek tűnik, de igaz: egy tökéletes szimfonikus metal számról beszélünk, amiben a hangszeres virtuozitást tökéletes összeboronálták a himnikus-bulizós melódiákkal a la Difficult To Cure. Egy igazi gyöngyszem, amihez humoros klipet is forgattak (igaz, a rövidebb, 4 perces verzióhoz). Pont ebből az instrumentális dalból nem derül ki, hogy a profetikus cí­mű 'Változó idők' dalszövegei jóval "odamondogatósabbak", kritikusabbak, keményebbek, politikusabbak lettek (elég csak a Pecsás koncertre gondolni). A lemez borí­tóján szerzőpárosként az Edda-Pataky "duó" szerepel, amihez a tagcserék miatt nem egyszer kellett folyamodnia a zenekarnak. Ezúttal azért választották ezt a "p.c." kifejezést, mert a lemezfelvételek előtt egy hónappal távozott az együttesből Csillag Endre (helyére érkezett Alapi István), és Mirkovics Gábor (helyére pedig Pethő Gábor). A dalokat még a régi felállás jegyzi, és a lemezt megelőző 'Fohász/Megmondtam' kislemezen is az ő játékuk hallható. Szerencsére az újjáalakulás utáni zavaros idők után a '88-os lemezzel megszilárdult a zenekar tagsága, és nagy elánnal épí­tgették tovább '89 után is népszerűségüket. A 'Változó idők' egy olyan átmeneti album, amin a heavy metal néhány stí­lusjegye még beszüremkedett a Europe-ihletésű stadionrockos számokba, néhol a punk-rock nyersessége is utat tört magának, és az Edda a Lisztomániaval egy zseniális instrumentális himnuszt is magáénak tudhat. Később egy egyszerűbb, ám annál befogadhatóbb zenei utat követve értek el még nagyobb sikereket. A 'Változó idők' kreativitását hallva, megérdemelten. Lelkünkből A 80-as évek vége, illetve a 90-es évek eleje a csapat életében az újraszervezéséről szól. A tagcserékkel tarkí­tott 'Változó Idők' a mai napig az egyik legtöbbre tartott Edda-korong, a rajongótábor megszilárdul. 1988-ban pár dal erejéig Alfonz kivételével újra összeáll a "bakancsos" Edda, illetve megjelenik a korai kiadatlan nótákat tartalmazó Pataky-Slamovits lemez. 1989-ben látott napvilágot a 'Szaga Van' album, mely a hazai rocktörténet egyik leghí­resebb himnuszát, a Mi Vagyunk a Rockot is tartalmazza néhány további nagyszerű felvétel mellett. A csapat szekere robog, dolgosan telik ez az időszak, folyamatos koncertek, turnék, stúdiómunkák jellemzik a kor nyugati standardjainak megfelelően bőrbe burkolózott, tupí­ros csapatát. 1990-ben lát napvilágot a 'Győzni Fogunk' cí­mű lemez, több mint tí­z év után újra összeáll pár dalig a "bakancsos" Edda, és egy válogatásalbum, a 'Best Of Edda' is a boltok polcaira kerül. A csapat a szokásos bulikon túl fellép a márianosztrai börtönben, illetve egy kohászati gyárban. A rock zenekar az ország egyik legkelendőbb csapatává válik. Sajnos a változások szele mégis újból feltámad, 1991-ben ismét átalakul az Edda felállása. Alapi István gitáros, illetve Pethő Gábor basszusgitáros nem a legkorrektebb módon, váratlanul bejelentik, hogy a jövőben nem kí­vánnak a formációban zenélni, Kanadában próbálnak szerencsét. A hirtelen embercserét nem volt egyszerű megoldani, a már lekötött bulikat a banda nem akarta lefújni. A kényszer mégis nagy úr, s noha egy ideig Makovics Dénes segí­tett ki a bőgőn, az új basszusgitáros Kicska László lett. A gitáros posztra egy nem akármilyen fiatal tehetséget sikerült beszervezni, a Pokolgépből átcsábí­tották a korábban a Sing Singből, illetve a Magazinból ismert Kun Pétert. A 'Szélvihar' cí­mű lemez 1991-ben jelent meg, s noha ezt még az Alapi felállás rögzí­tette, az új tagokat a koncerteken hamar szí­vébe fogadta az Edda tábor. 1991 nyarán rendezték meg az Eddások I. Országos Találkozóját Agárdon, egy tábor jellegű rendezvényt, ahol a rajongók a zenészekkel közelebbi kapcsolatba kerülhettek. 1992 sem telhetett el új Edda-lemez nélkül, s noha a korszak albumai nem okvetlenül váltak a csapat klasszikusaivá, kivétel nélkül becsületes, vállalható rockkorongok születtek ebben az időben. Április 13-án lát napvilágot az 'Edda 13 (Szellemvilág)' cí­mű lemez, rajta a koncerteken azóta is gyakran elővett 'Szellemvilág' dallal. A csapat régi álma is teljesül ebben az évben, három héten át az Egyesült Államokban léphettek fel, a július végi koncertjük felvétele pedig az 'Edda Két Arca' lemezen jelent meg. Az emlí­tett "másik arc" a csapat kevésbé rockos, lágyabb oldalát hivatott mutatni, téve egy kósza lépést a szebbik nem, no meg a média irányába. A banda életében a következő fordulópontot az 1993-as esztendő hozta. Áprilisban napvilágot látott az Elveszett Illúziók cí­mű korong, majd pár héttel később egy különleges eseményre került sor. Ebben az időszakban "tombolt idehaza a rendszerváltás", a megnyí­ló új lehetőségek a nyugati minták özönét zúdí­tották a hazai zenészekre, ami a zenei világra is kifejtette hatását. Az Egyesült Államok Music Televisionje nagy sikerrel vetí­tette ekkoriban unplugged koncertjeit, melyek során egy-egy népszerű együttes családias, nyugodt környezetben prezentálhatta stí­lusa finomabb, érzékenyebb oldalát. Miként emlékezetes produkciókat nyújtot ekkoriban a Nirvana, Eric Clapton, illetve Bruce Springsteen a tengerentúlon, a hazai "királyi televí­zió" is úgy döntött, összehoz pár unplugged koncertet a magyar csapatoknak. Sztevanovity Zorán felkérésére mondott igent az Edda a lehetőségre, és a nyugati mintára egy "csendes, ülős" bulival lepték meg a rajongókat. A másfél órás koncert alatt persze forogtak a felvevőkészülékek, ennek egy kivonatolt verziója jelent meg 1994-ben 'Lelkünkből' cí­mmel. A hanglemez lényegében egy szűkre szabott best of. Noha a banda nem hanyagolta el az újabb keletű szerzeményeket, a korai idők legnagyobb dalai is felkerültek a korongra. A koncert érdekességéből - az áthangszerelésből - adódóan ezen a bulin egészen különleges atmoszférát sikerült teremtenie Patakyéknak. A veretes himnuszok lágyí­tott átiratai persze első hallásra furának tűnnek, ám én kifejezetten kedvelem az ilyen jellegű lemezeket. A "kötelező zúzás" hiánya jóval intimebb, belsőségesebb hangulatot eredményez, mint amilyen egy sima bulin várható, és ennek egyik legjótékonyabb hatása az a fajta szabadság, melyet a muzikális tehetség kap. Göme, illetve Kunos sziporkáznak, a felvételek példaértékűen bizonyí­tják, hogy nincs szükség elektronikára, torzí­tóra ahhoz, hogy egy profi zenész kiváló rockmuzsikálást prezentálhasson, zseniális, virtuóz, ám mégis jópofa, hangulatos szólókkal bolondí­tsa meg előadását. Ugyanakkor a korong legnagyobb erénye az a fajta intimitás, diszkrét, meghitt nyitottság, mely a stúdióban uralkodik. Érzésem szerint ez sok esetben meg is ment egy-egy kevésbé sikerült átiratot a középszerűségtől... Érdekes módon az egyik legnagyobb sláger, az Éjjel Érkezem nem tudta megtartani azt a borzongató, feszültséggel teli varázst, mely kiemeli eredeti verzióját a banda életművéből. A másik kevésbé sikerült momentum a New York Blues, melyet a csapat tengerentúli élményei inspiráltak. A bluesos kocsmadalt a középszerűségtől még Ferenczy György herflizése sem képes megmenteni. Ugyanakkor akad itt néhány igazi gyöngyszem. A Gyere Őrült unplugged verziója egész egyszerűen zseniális, Göme fantasztikus billentyűs teljesí­tménye egy olyan pörgős, finoman rock'n rollos dalt teremt, mely bátran odailleszthető a nemzetközi produkciók mellé. Hasonlóan szenzációs a Gerendás Péterrel megtámogatott Érzés is, de a záró Álom akusztikus verziója is a kiemelkedő pillanatok sorát gyarapí­tja. Az akusztikus lehetőségekkel élő frontember énekesi teljesí­tménye ezen a felvételen is kiváló, érződik a rutin mind a vokalizálás unplugged követelményeinek megfelelő tolmácsolásból, mind a hangulatteremtésből. Ha van valami, ami miatt még egy picit panaszkodhatunk, akkor az a felvétel hirtelen kezdése, és befejezése, érződik, hogy a vágásnál, rögzí­tésnél nem voltak még a technikus kollégák a helyzet magaslatán. A váratlanul abbamaradó buli kissé fura a standard koncertalbumokhoz szokott hallgatók fülének. Bárcsak kilenc dalt tartalmazna a 'Lelkünkből'! Sajnos azonban beszélni kell még egy dologról... A lemez megjelenésének apropója igen szomorú. Nem sokkal a spéci buli után megtartják Agárdon az Eddások III. Országos Találkozóját. A pénteki nap után jó hangulatban tér nyugovóra a zenekar, ám hajnalban Kunos motorra szál, hogy megnézze a napfelkeltét, kitisztí­thassa gondolatait. A csapat egyik biztonsági őre utána indul, hogy figyeljen rá, baj esetén vigyázhasson rá. Sajnálatos módon, máig tisztázatlan körülmények közt a 70-es út 47-es kilométerénél a kisbusz és a motor összeütköztek, Péter pedig a balesetben életét vesztette. Az ifjú gitáros mindössze 27 éves volt. A táboron azonnal úrrá lett a szomorúság, mind a zenészek, mind a rajongók döbbenten értesültek a tragédiáról. A gitárost 1993. július 17-én temetik el Százhalombattán. Két ceremóniát is tartanak, egyiket a család, a barátok számára, a másikat a rajongóknak. Több ezren visznek virágot, és könnyezik mag a fiatal muzsikust. Péter helyére Attila visszahí­vja Alapi Istvánt a gitárosi posztra, szeptemberben pedig bemutatják a Péter emlékére í­rt dalt, mely a Lelkünkből cí­met kapta. A szám az 1994 nyarán megjelent unplugged koncertlemez 10. tétele lett, és az Edda egyik klasszikusává vált. Meggyőződésem, hogy nem csak Péter emléke miatt játszották, és játsszák azóta is a dalt a rádiók. Ez bizony egy olyan szerzemény lett, mely bátran egy lapon emlí­thető a korai gigaslágerekkel. A Lelkünkből dal Péter dala, a 'Lelkünkből' lemez pedig Péter lemeze. "Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat." Edda 20. 1997. Külföldön megkondultak azok a bizonyos, feltámadást hirdető fémharangok, méghozzá egy svéd kalapács ütésének következtében. A grunge, pop-punk és modern metal hullám lassan átadta helyét valami másnak, hogy előkészí­tse a heavy metal és a klasszikus hard rock másodvirágzásának - de a keményebb zenék birodalmában már távolról sem egyeduralkodó - máig tartó éveit. Magyarországon is érezhető volt az ortodox fémcsapatok válsága - ne feledjük, ekkorra már nem voltunk zenei-informális értelemben elszigetelve - a Metal Hammer Demonstráció válogatásain olyan, új hangvétellel megszólaló együttesek szerepelnek, mint a Nyers - kik szerint elmúltak a "buta zenék" -, a Replika, a Strong Deformity és az Ektomorf. A hagyományos, korábban favorizált bandák a külföldi példaképekhez hasonlóan kétségbeesett útkeresésbe kezdtek, az Ossian helyett a Wellington próbált árnyaltabban fogalmazni, Kalapács egy, az életművétől abszolút idegen anyaggal rukkolt elő, csakúgy, mint a Sziámisí­tott Ómen, és a Pokolgépnek is két éve volt hátra az újbóli robbanáshoz. Az évtized elején-közepén a régivonalasokhoz tartozó tehetséges másodgeneráció - Sex Action, Dance, Carmen, Southern Special kétségbeesett kapkodással váltott irányt, eredeti koncepciójukat megközelí­teni sem tudó eredménnyel. Ebben a közegben jelent meg három év után az új Edda-lemez, ami a soralbumnak nem nevezhető 'Edda blues' után igazából nem hozott sok változást - legalábbis a műfaji kereteket tekintve. A simán, és ha utánaszámol az ember, némileg furcsa számozással pőrén '20'-ra keresztelt lemez a 'Sziklaszí­v' kissé bágyadtabb teljesí­tménye után - fittyet hányva a vázolt "hagyománygyilkos" trendeknek - valóságos slágerparádéval szolgált, melyben az arénarock korszakába lépett Edda minden tapasztalatát kiteljesí­tve alkotta meg az évtized talán legjobb dallamos rock albumát. Érdekes módon, jóllehet az album aranylemez lett, a rajongói bázis mintha kissé hanyagolná ezeket a méltatlanul háttérbe szorí­tott slágereket. Mert itt bizony a dalokat jegyző szerzőpáros nem tudott "töltelékkel" szolgálni, a kezdő Át vagyunk vágva, vagy a megadallamokkal ellátott Te talán megértesz az újkori Edda klasszikusaihoz (Kör, Szellemvilág) mérhető dalok - a Sirály mind szövegileg, mind alapriffjében az utóbbi továbbgondolása - és még az Edda blues koncepciójából "ideszalajtott" Munkásélet is üt a maga fanyar, ironikus módján. Az albumon abszolút a dallamoké a főszerep, ami talán a gitárszólók relatí­ve hiányát is jelentette, bár ezt igazából a Lisztománia után a következő "hard rock klasszika", a Hacsaturján féle Kardtánc - ami az új dobos, Hetényi Zoltán instrumentális bemutatkozásának esszenciája - talán kissé pótolni tudta, ráadásul a beton alapozás már az új idők szelének megfelelően tette keményebbé a megszólalást. Visszanézve, és a nyugati, hasonló stí­lusban mozgó csapatok teljesí­tményével összemérve a csapat megállta a helyét - én pusztán a billentyű mára már kissé korszerűtlen hangszí­nét (nem a játékot!) tartom olyan pontnak, ami nem állta ki az idő próbáját. Persze lehet azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha az Edda is megpróbál modernebb vonásokat beépí­teni a zenéjébe, de a grunge-os befelé fordulás, vagy a pszichedeliaval fűszerezett "önmegvalósí­tás" olyannyira idegen a zenekari tagok világától, hogy abból csak valami hiteltelen keletkezhetett volna. (Nem beszélve a hazai EDDA tábor ragaszkodással teli, ugyanakkor kissé pályakényszerí­tő akaratáról.) A szövegek, melyek mindig markánsan határozták meg a csapat zenéjét, a szokásos dimenziókban fogalmazták meg az aktuális problémákat, a későbbi albumokat jellemző aktuálpolitikai utalások itt még inkább lí­rai szinten - és nem "harcos elszántsággal" - jelentek meg. Az együttes érezte is magában a kitörési potenciált, de még ebben az évben az angol nyelven felvett 'Fire and Rain' - szerintem egyrészt a rossz időzí­tés, másrészt a hatékony menedzsment hiánya miatt - már nem tudta a nemzetközi vérkeringésbe lökni a bandát, ami az albumon szereplő számokat tekintve igazán sajnálatos. Nekem nem kell más Jóllehet az Edda honlapján a zenekar 1999-es lemeze, a "fehéringes album" egyfajta dacos ellenállásként aposztrofálódott az ekkorra Magyarországon is megjelenő és sikert arató fiú-popcsapatok értéknélkülöző "csináltságával" szemben, az albumon hallható zene a legnagyobb jóindulattal sem a lázadás, vagy a szatirikus fricska attitűdjét juttatja az ember eszébe. A "fémharcosok" többségétől eltérően (hiába, az én szí­vem nagy, de nem kikezdhetetlen) engem nem zavar, ha egy viszonylag szűk keretek között tevékenykedő banda a mozgási szabadságát a "könnyedebb befogadhatóság" felé bőví­ti, de csak akkor, ha ez valóban valamiféle fejlődés - értékteremtés, vagy legalább egyfajta új élvezeti faktor í­géretével valósul meg. Sajnos a rövid hajjal, "szépfiús köntösben" - egy új image keretében - megjelenő zenekar hiába fordult a slágeresebb, populárisabb, AOR-os téma és zenei megközelí­tés felé, az eredmény nem igazán lett a váltást igazoló "kordokumentum". Miért is volt hibás a döntés? Egyrészt, mert az Edda nem szorult további dallamosodásra, az életmű slágermennyiségét szerintem bármely popcsapat megirigyelhetné, másrészt az ekkorra már nem annyira fiatal zenészektől valahogy hiteltelenül hangzott a "romantikus trubadúrköltészet" lágy rockba öntött dallamfolyama. (Arról nem is beszélve, hogy a fiúbandák célközönségének és a rockfanok halmazának a metszete egy nagy nullával kecsegtet s az, hogy ezt a producerek sem látták be, bizony baklövésnek bizonyult.) Félreértés ne essék, tudom, hogy a zeneiparban nem mindig az alkotón múlik az új zenei irány kijelölése, mindenesetre érdemes belegondolni abba, hogy milyen muzikális közeg volt Magyarországon ebben az időben, ha egy olyan rutinos együttes, mint az Edda sem tudta pontosan felmérni a piaci igényeket és az átvonuló trendek időtálló voltát. Pedig a borí­tékolható kudarcból lehetett volna valami jobbat is kihozni, melynek bizonyí­téka a lemez nyitószáma: a kvázi akusztikus dal kiszámí­tható dallamfordulatai, és megmosolyogtató szövege ellenére is potenciális sláger, melybe még a samplerszerű, bugyborékoló billentyűhangzás sem tud belerondí­tani. Sajnos a gitárszegény, popos felfogás, és az "ipari forradalom" light effektek végigkí­sérik az albumot, az egységre jutó lí­raiak számát pedig még egy, a szentimentális korszakára rágyúró veterán AOR csapat is megirigyelhetné. Az indulós himnuszokat, az ökölrázós arénatémákat a fiúk a fodrászszalonban hagyhatták, mert az Árnyék a falon inkább csak torz paródiája lehet az olyan örökérvényű klasszikusoknak, mint a Szellemvilág, a Kör vagy a Szélvihar. Az instrumentális kasztráció nem csak a gitárokat érte el, a dob olyan ütemeket üt, amit egy jobb program csuklóból képes prezentálni, ráadásul az erőtlen hangzás még azt a dögöt is kiöli az egészből, amit a megveszekedett Edda fanok - köztük én is - kényszeresen izzadhattak volna bele a dalokba. S hogy mégis, miért tekinthető megbocsáthatónak ez a kisiklás? Egyrészt, mert a műimage ellenére a koncerteken sikerült megdörrenteni a nótákat, másrészt a fiúk is érezték, hogy itt bizony nem korszakalkotásnak lehettünk fültanúi (szerencsére). A nyugati szférában a klasszikus csapatok nagy része pár évvel megelőzően ugyaní­gy belefutott a csőbe, a zeneipar pedig tudomásul vette, hogy a ciklikusságból - és a retróból - pénzt is lehet csinálni, ráadásul úgy, hogy a produktumot előállí­tó művész ne legyen kénytelen seggbe rúgni önmagát. A rockszí­ntéren új szelek kezdtek el fújni, de a magyarországi tradicionális hard rockra mért térdrogyasztó ütés következtében még majd tí­z évet kellett várni, hogy a fiatalok újból inspirációs forrást találjanak a stí­lusban és az Edda ridegfarkasi szerepe megszűnhessen. Örökség > Az ezredforduló Pataky Attila számára az útkeresés időszakát hozta. A tapasztalt frontember soha nem vetette meg a médiafigyelmet, ráadásul minden jel arra mutatott, hogy a harmadik évezredben egy, már a második X környékén járó csapatot nem lehet pusztán a jó dalokkal, vagy a jó lemezekkel rivaldafényben tartani - valami más is kell. Persze az elkövetkező, a hí­vek számára is nehezen befogadható zenei kiruccanások köszönhetőek egyfajta elfáradásnak, vagy az új iránti igénynek is, amit megmagyarázni nehéz, s inkább tolerancia és empátia szükséges elfogadásukhoz, s nem a rajongói lojalitás. A két lakodalmas/pop album, illetve a 2000-ben a 'Csupaszí­v - Világslágerek Pataky-módra' korong azonban nem az Edda-életmű része, melynek létét természetesen nem veszélyeztették az emlí­tett, és a csapat világától elválasztható szólólemezek. 2003-ra végre - némileg lehiggadva - ismét készen állt hősünk egy új Edda lemezre, az eddig nem tapasztalt vonásokkal gazdagí­tott 'Örökség' cí­mű, 26. Edda albumra. Már a borí­tó, a lemezcí­m, illetve a nyitó Táltos Örökség is bőven tartalmaznak népi motí­vumokat - szerencsére a lakodalmas, technos felhangok nem gyűrűztek be a csapat kreatí­v dimenzióiba - és a közel 50 perces, 11 dalos korong sziklaszilárd, kőkemény rockzenével indul. A végeredmény, az összkép azonban már kevésbé tudta oda juttatni a csapatot, mint a korai Edda munkák. A masszí­v rajongói szeretet persze a MaHasz listán szép helyig futtatta a lemezt, ám a dalokat már jóval kevésbé játszották a rádiók, mint korábban. Még a húzósláger Csak Bí­rd Ki sem tudott oly klasszikussá érni, mint amilyeneket a 80-as években hallhattunk a srácoktól, pedig egy olyan tökös, vérbeli rockhimnuszról beszélünk, amivel húsz évvel ezelőtt stadionokat lehetett volna megtölteni, s amely a mai napig az Edda koncertek meghatározó eleme. A már emlí­tett két dalon felül a harmadik igazán szimpatikus felvétel a kissé méltatlanul alulértékelt Kirakatváros. Három vérbeli, a legszebb EDDA hagyományokat követő rock dalt hallhatunk, remekül megszólaló, azonnal ható refrénekkel, melyekkel a banda ismét magasra emelte az aréna- fémzene lobogóját. Egységes hangulatról, koncepcióról nehéz beszélni az 'Örökség' esetében, hiszen a himnikus rocktételek mellett érdekes kí­sérletekkel is próbálkozott a csapat. A modernebb hangvételű Totálbrutál, a musicales Mese, vagy a full Gary Moore Bánat Blues mind-mind a csapat sokszí­nűségét hivatottak prezentálni, ami alapján azonban a hangulat néha megtörik, szétforgácsolódik, a dalok kissé idegen volta pedig nem engedi, hogy azok önálló életre keljenek. Az 'Örökség' megí­télése a mai napig vegyes, noha a rajongók számára hosszú idő utén egy újabb kedves anyaggal rukkolt elő a formáció, a "laikusabb" Edda kedvelők közel sem tudtak annyira lelkesülni a nótákért, mint a banda korai időszakának terméséért. Arányaiban talán bátrabban lehetett volna adagolni a rockzenét - ez az időszak már nyugaton is a másodvirágzás éveit hozta - bár igaz, hogy a tematikus rockrádiók hiányában ezt bizony itthon nehezen lehetett volna kiaknázni. Ugyanakkor az is tény, hogy 2003-ra egy befutott zenekar esetében egy-egy új lemez megjelenése nem kapott akkora prioritást, mint pár évvel korábban. Az emberek bulizni akartak, és a csapat igazi ereje a koncerteken mutatkozott meg. Szinte példa nélkülien stabil, kemény, hű, lelkes rajongói bázist alakult ki, aminek "katonái" azóta is imádnak mindent, mi kedvencükkel kapcsolatba hozható. Olyan emberekre sikerült ráaggatni a PVC jakót, akik amúgy a rockzenét még csak hallomásból sem ismerik, a koncerteken pedig már legalább három generáció lelkes képviselői énekelhettek fejvesztve. Edda családok, Edda barátságok, Edda szerelmek...egy csapat kohéziós erejének élő bizonyí­tékai, az EDDA "Örökség" gondos ápolásának letéteményesei. S vajon a mai világban kell-e ennél több? Kapcsolódó kritika: ITT.