Jézus a szí­npadon, és a fifikás finn figurák fiesztája: Amorphis, Orphaned Land, Ghost Brigade - 2010-11-21, Diesel

Mondja már meg nekem valaki, mi értelme annak, hogy egy koncertteremben a várakozást enyhí­tendő, az Amorphis új DVD-je megy egy kivetí­tőn, ámde lehalkí­tva, miközben a hangfalakból a Nickelback szól?! Na, mindegy, ezt már sosem tudom meg... A Ghost Brigade viszont jól a lovak, azaz a húrok közé csapott, ők kezdték ugyanis a mulatságot. Mostanáig nem ismertem a finn társaságot, s reménykedtem benne, hogy Amorphisék neve valahol garancia a jó előzenekarra is, hiszen bárkit csak nem cipelnek magukkal a túrára. (Persze, akadnak kivételek: van olyan, hogy egy banda egyszerűen leteszi azt a pénzt, majd zajonghat kedvére, legyenek akármilyen kutyaütők; gondolom, például a rémséges Weena is í­gy léphetett fel anno az A38-on a House Of Lords előtt, de ez már más lapra tartozik.) A 2005-ben alakult "szellemes brigád" amolyan sötétromantikus szí­nezetű, dallamos metalban utazik némi death-es körí­téssel, nem a gyors, kalapálós, hanem az olykor elmerengő, lassú folyású fajtából, mint a Katatonia vagy a Swallow The Sun. Helyenként azonban unalmassá vált az előadásuk, mert bizony volt, hogy egy-egy ábrándos, hogy azt ne mondjam egyhangú epizód beiktatásakor lankadt a figyelmem, éppen ezért talán elég is volt belőlük az a félóra, amit láttam. Még ha élveztem is a bulijukat. Főként Manne Ikonen énekest figyeltem, aki ha már a szekercével faragott fizimiskájával nem is, de az orgánumával meglágyí­that néhány női szí­vet, s mindez kellemes beszédhangjára hatványozottan igaz. Azért oly nagyon nem ájultam el tőlük, mivel összességében a számaik hí­ján vannak a kiugró, karakteres témáknak, énekdallamoknak, hogy az egyedi megoldásokról már ne is beszéljünk: példának okáért az ügyeletes slágerük, a bús-gótikus cí­mű My Heart Is A Tomb lehetne akár toplistás csúcsdal is, hiszen benne van a slágerpotenciál, ám az a fránya fülberagadós refrén, magyarul a szikra - na, az hiányzik belőle. Egy szó, mint száz, aznap este előétel gyanánt tökéletesen megfelelt a Ghost Brigade, de í­gy pár nappal a koncert után már nem sokra emlékszem belőlük. Vagy én öregszem rohamosan, vagy tényleg ők voltak kissé feledhetők? A koncerten elhangzott dalok: Deliberately My Heart Is A Tomb Into The Black Light Lost In A Loop Suffocated 22:22 - Nihil A Storm Inside Az izraeli Orphaned Land már más ligában focizik, véleményem szerint az egyik legeredetibb metal banda e földkerekségen, az idei nagylemezüket, a 'The Never Ending Way Of ORwarriOR'-t pedig 2010 legjobb albumai között tarthatjuk számon (és amelyet a magazin oldalain jól meg is dicsértem). A fiúkat nem vádolhatjuk meg azzal, hogy futószalagon gyártanák rutinszagú anyagaikat, az ezelőtti korong ugyanis még 2004-ben látott napvilágot: ez volt a mára klasszikussá érett 'Mabool', amely megnyitotta nekik a nemzetközi (el)ismertség kapuit. Az Orphaned Land már járt minálunk, egyszer legalábbis biztosan, mégpedig 2005-ben a Primordial vendégeként, és természetesen azt a koncertet valamily oknál fogva kihagytam - mondanom sem kell, azóta heti egy alkalommal a szoba sarkába szórok egy jó adag kukoricát, és alaposan rátérdepelek... S miután az Amorphist tavaly már láttam ugyanitt, nem titkolom, hogy számomra elsősorban az Orphaned Land jelentette a fő vonzerőt. Érdekes módon az új album fináléjával, az ünnepélyes hangvételű In Thy Never Ending Way (Epilogue)-gal nyitottak. Nem tudtam, mit várjak tőlük élőben, reméltem, hogy a fiúk nem fognak önnön művészetükbe belemerevedni, ám azonnal kiderült, hogy ilyesmiről szó nincs, kirobbanó energiával és örömittasan szállták meg a deszkákat; bizony ezt az alapvetően komor, komplex, hogy azt ne mondjam, progresszí­v zenét szinte viháncolva is elő lehet adni, mégsem válik nevetségessé. Yossi Sassi Sa'aron gitáros folyamatosan vigyorgott, mint a tejbe tök, barázdabillegetős mozgása pedig arra engedett következtetni, hogy a YouTube-on mostanság túl sok Edda-videót nézett. Minden szem azonban a Krisztus-hasonmásverseny abszolút győztesére, Kobi Farhira szegeződött: frontemberünk talpig fehér palástba öltözve jelent meg, amit aztán nem átallott megmagyarázni nekünk, miszerint "I'm not Jesus, because I'm not a virgin..." Haha! Tehát nem vették túl komolyan magukat... És persze eszük ágában sem volt buzgó hittérí­tők szerepében tetszelegni, az egyik szám közben felnyújtott izraeli zászló is hamar visszakerült tulajdonosához - ezen az estén a muzsikán volt a hangsúly, a tartalmi mélység úgyis a dalszövegekben rejlik. A különféle népi hangszerek és kórusok ezúttal felvételről szóltak, és sajnos Shlomit Levi énekesnő sem lépett fel velük, í­gy aztán az albumon oly hangsúlyos világzene most egy kicsit a háttérbe szorult a metal előnyére. Ekképpen például egyik legjobb daluk, a The Kiss Of Babylon (The Sins) sem volt annyira bombasztikus, mint lemezen azzal a jellegzetes kórussal, de hiányérzetem í­gy sem lehetett, ezek a zenészek igencsak kitettek magukért. Nekem egyedül Kobi tiszta éneke volt kevésbé meggyőző, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy albumon sem érzem annyira erősnek őt, a hörgés jobban áll neki. Lényegében hol az új anyagról, hol a 'Mabool'-ról szemezgettek: a klipes Sapari tüzelte fel a leginkább a nagyérdeműt (ha lenne igazság, ezzel a számmal már lemezmilliomosok volnának!), ellenpárként a Halo Dies (The Wrath Of God) súlyos doom/death metalja a nyakizmokat mozgatta meg a dühöngőben, a valamelyest a korai Amorphisra emlékeztető Ocean Land (The Revelation) pedig a főattrakció hí­veinél is bizonyára betalált. Ahogy láttam, a közönség elégedetten távozott a szünetre, én azt mondom, ennyi év után valaki legyen oly jó, és szervezze le az Orphaned Landet egy önálló buli keretében. Előre is köszönöm. A koncerten elhangzott dalok: In Thy Neverending Way (Epilogue) Barakah The Kiss Of Babylon (The Sins) Birth Of The Three (The Unification) Olat Ha'tamid Sapari Halo Dies (The Wrath Of God) Ocean Land (The Revelation) Norra El Norra (Entering The Ark) Az Amorphis régi ismerős a háznál, újabban gyakran benéz hozzánk: szinte pontosan egy évvel ezelőtt nagyot zúztak ugyanitt, s bár azóta új sorlemezt nem, egy DVD-t ('Forging The Land Of Thousand Lakes') és egy különleges válogatásalbumot ('Magic & Mayhem - Tales From The Early Years') is megjelentettek. Ettől függetlenül alaposan felforgatták a programot, ők nem a Blackie Lawless vezette W.A.S.P., hogy képesek legyenek csontra ugyanazzal a dalcsokorral kiállni másodjára is. Ahogy múltkor, úgy most is jól belenyúltak a korai, Pasi Koskinenes időszakba, de hát ők is tudják, hogy a jelenlegi sikerük alapjait annak idején tették le az olyan klasszis művekkel, mint a 'Tales...' meg az 'Elegy', az már más kérdés, hogy az "új" énekes nem hozott minőségromlást, sőt, nem kevés azon rajongók száma, aki Tomi Joutsent jobban szereti, mint elődjét. Én kedveltem Pasi hangját, talán egy hangyányit egyedibb torka volt, frontemberként azonban Tomi meggyőzőbb, karizmatikusabb nála. Mire a finn srácok belecsaptak a nyitó Skyforger-be, a Diesel alaposan megtelt, már-már a két itteni Volbeat-fellépés tömegnyomorát idézve, a közönség pedig azonnal reagált a hangfalakból kiáradó muzsikára, a csápolás-ugrálás az első perctől kezdve szinte folyamatos volt. Tomi elmaradhatatlan "hajszárí­tó-mikrofonja" itt is előkerült, ahogy a másfél méteres raszta-hajzuhatag is, amely a fejpörgetésnél még látványnak sem volt utolsó. S ahogy az Orphaned Land-es Kobira, úgy rá is igaz, hogy a hörgés valamiért jobban fekszik neki, mint a tiszta ének, amely most kissé fakónak tűnt. Frontembernek viszont kitűnő, tulajdonképpen semmi különöset nem csinál, nem mond vicceseket, mint a Lovasi András, mégis a tenyeréből esznek több százan. A többiek pedig statikusan tolták a metált, veszett rohangászást ne is várjunk Amorphiséktól, ettől függetlenül nem vádolhatjuk meg őket azzal, hogy enerváltak lettek volna. Az első három dalt az új korongról csí­pték le (a Paradise Lostra hajazó From The Heaven Of My Heart nagy favorit!), de aztán az 'Eclipse'-es The Smoke után jócskán visszaástak a múltba, méghozzá az egyik legjobb számukkal, a Better Unborn-nal az 'Elegy'-ről. Death metalos gyökereiket főképp az olyan szerzemények prezentálták, mint a Song Of The Troubled One-Exile Of The Sons Of Uisliu páros, ez utóbbi a debütáló anyagról hangzott el. Az emelkedett refrénnel megáldott Silent Waters után az egyik kedvencem, a hatalmas Alone következett, majd a fennkölt My Sun és a közönségkedvenc Silver Bride, e kettő megint csak a friss lemezről. A koncert vége felé újfent előkerültek a hörgősebb, súlyosabb, doomos tételek, elsősorban a 'Tales...'-ről (Black Winter Day; Thousand Lakes; Into Hiding), és az örök klasszikus, a mágikus My Kantale zárta a programot. Ráadással együtt alig nyolcvan percet voltak a szí­npadon, ami egy ilyen nagy múltú zenekar esetében szerintem elég soványka műsoridő, például a Veil Of Sin-t meg a Divinity-t nyugodtan hozzácsaphatták volna. Számomra az Orphaned Land izgalmasabb, szórakoztatóbb koncertet adott, ám ez abból is fakad, hogy ők közelebb állnak hozzám, mint az Amorphis. Ettől függetlenül mind tartalmát, mind szí­nvonalát tekintve nagyszerű este volt. Soha rosszabbat! A koncerten elhangzott dalok: Skyforger Sky Is Mine From The Heaven Of My Heart The Smoke Better Unborn Karelia Song Of The Troubled One Exile Of The Sons Of Uisliu Silent Waters Alone My Sun Silver Bride Black Winter Day ----- Thousand Lakes Into Hiding House Of Sleep My Kantele Mike Fotók: Pearl69 Köszönet a Concertonak a koncert leszervezéséért!