Helloween: 7 Sinners
írta Mike | 2010.11.24.
Megjelenés: 2010
Kiadó: SPV Records
Weblap: www.helloween.org
Stílus: Power Metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Figyelmeztetés! Az alábbiakban egy erősen elfogult rajongó írása olvasható, amely - bár igyekszik - nem garantálja az objektivitást. "Prelúdium" Valamikor a pattintott kőkorban, úgy '90 körül az egyik általános iskolai osztálytársam a kezembe nyomott egy Takt kazettát, és szinte nyomatékosan felszólított, hogy feltétlenül hallgassam meg, mert "hűha így, hűha úgy"... Otthon betettem a lestrapált magnómba, és ahogy elindult a muzsika, azon nyomban elvarázsolt, és nem engedett el többé. Akkor ott minden eldőlt... Ez volt a 'Keeper Of The Seven Keys' második része, és így ismerkedtem meg a Helloweennel. Azóta eltelt két évtized, a banda is változott meg én is, de a feltétlen rajongás a mai napig egy szemernyit nem csorbult. Pedig akkoriban megestek olyan dolgok a banda életpályáján, amelyek - ha útközben nem szilárdulok fanatikussá - gyorsan elvehették volna a kedvemet tőlük: először jött a 'Pink Bubbles Go Ape', amelyet a 'Walls/Keeper I-II' Szentháromsághoz képest kissé szürkének éreztem (mégis kismilliószor meghallgattam azóta!), aztán a 'Chameleon'-nal még nehezebben barátkoztam meg, Michael Kiske kilépését is egy kisebbfajta tragédiának fogtam fel, és hát Andi Derisünket sem tudtam egyhamar a szívembe zárni. A Hét Bűnös A Helloween megjelentette tizenharmadik sorlemezét. Ugyan az 'Unarmed' című jubileumi rossz tréfa egy pillanatra megállította a szívverésem, hogy aztán egy defibrillátor segítségével térjek magamhoz ismét, ám a '7 Sinners'-t felvezető háromszámos maxi azon nyomban helyrebillentette a lelki békémet: minden rendben, nem lesz újabb kalandozás "Kaméleon-módra". Az új album meghallgattatott, és jelentem, kiválónak találtatott! A borítón mondjuk lehetett volna még agyalni egy cseppet, de hát halló-halló, ez itt a Helloween, ők sosem mennek a szomszédba egy kis ökörségért (lásd a 'Pink Bubbles...' hallal smacizó nénijét), mégis az emlegetett 'Unarmed' után köszöntem, nem akartam újabb vicceket, egy jó darabig legalábbis. Erre jönnek ezzel az Are You Metal? dalcímmel, én meg hirtelen nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de szerencsére a klipes nóta nagyon rendben van, kár volt előre nyígni. A fiúk most egy gyorsabb, keményebb anyagot ígértek, s még ha mindez nem is reklámfogás-szagú kamu, félig igaz csupán: hiszen a számok korántsem gyorsabbak, sőt, elejétől-végéig hagyományos speed metal dal - a bónuszokat leszámítva - egy sincsen; a keménységről szóló állítás viszont nem bizonyult kacsának, ennyi gyilkos riffel még nem tömtek tele egyetlen korongot sem, mint most! Véleményem szerint a friss mű a 'Keeper... - The Legacy'-től jobban sikerült, egységesebb a színvonal, nincsenek holmi bazári eltévelyedések, mint amazon a Mrs. God, a Come Alive vagy a Get It Up volt... Ettől függetlenül a '7 Sinners'-t nem mondanám 100%-osnak sem, egy-két középszerűbb megoldás ezúttal is becsúszott, ám még ezek is szerethető(bb)ek. (Amúgy az én mércémmel minden ízében tökéletes Helloween-lemez csupán a két 'Keeper', azokban talán a hangzáson kívül egyéb kivetnivalót nagyítóval sem találnék!) Ez alkalommal nincsen intro, a középtempós Where The Sinners Go nyitja a sort: ez egy kitűnő riffel megalapozott, súlyos power metal téma í la Deris, én csak a refrént érzem kissé szürkébbnek, a szólóról pedig elfeledkeztek. (8/10) A vicces című Are You Metal?-t ismerősként köszönthetjük a maxiról, temérdekszer meghallgattam már, voltaképpen tetszik is (hoppá, hoppá, még egy nyúlfarknyi blastbeatet is belecsempésztek a közepibe!), a refrén azonban itt sem egy nagy megfejtés, és a gyermeteg szinti-aláfestést is nyugodt szívvel kihagyathatták volna. (8/10) Az első igazán kifogástalan szerzemény a Who Is Mr. Madman?, amely egy igazi Helloween-himnusz szaggatott gitár-riffekkel a verzében és óriási énektémával a speed metal-refrénben. (És amellyel eggyel nőtt a "Mr."-rel kezdődő dalcímek száma, haha!) Egyébiránt a nóta a 'Master Of The Rings'-es Perfect Gentleman folytatása (az a mókás vezérdallam itt is felbukkan), és lazán kenterbe is veri azt. (10/10) A Michael Weikath által írt keménykötésű Raise The Noise ugyancsak telitalálat, a marcona riffekre rásimuló fuvolaszóló pedig igazi újítás, ilyet mástól sem nagyon hallottam még, nemhogy a tökfejektől! (9/10) Markus Grosskopf basszeros évek óta egyre jobb formában van, mert míg korábban olyan középszerű, tipikus "B-oldalas" dalokat írt, mint a You Run With The Pack, a Silicon Dreams vagy a Walk Your Way, addig kb. a 2000-es évektől kezdve rendre csupa nagyszerű témát szállít. A World Of Fantasy is az ő zsenijét dicséri, s noha itt is meg-megbújnak szigorúbb riffek, összességében ez egy (sör)habkönnyű darab, egy olyan ragyogó refrénnel megkoronázva, amely ha egyszer a füledbe furakszik, nem szabadulsz meg tőle egyhamar! (10/10) Andi a '7 Sinners'-re valahogy elfelejtett emlékezetes refréneket írni, erről tanúskodik a Long Live The King is: maga a nóta egy bivalybaszó power metal őrlemény, a riffek úgy hasítanak, hogy még az újkori Judas Priestnek is becsületére válna, csak hát az a fránya egysoros refrén ne volna ilyen ötlettelen! (8/10) Ezt követi a "kötelező" Deris-ballada a The Smile Of The Sun képében, és azt kell, hogy mondjam, ehhez kellett némi türelem: első néhány hallgatásra ugyanis mindössze egy kisujjból kirázott rutinmunkának tetszett, de aztán ráéreztem az ízére; egyébként nem hagyományos líra ez, van benne dög rendesen. (8/10) A legifjabb harcos, Sascha Gerstner nem csupán egy szürke másodgitáros a csapatban, tudniillik most már több dalt ír egy-egy anyaghoz, mint Weikath - méghozzá milyeneket! Az Album Riffje cím is az ő nevéhez fűződik, mégpedig a modern hangvételű You Stupid Mankind kapcsán, amely távolról sem egy tipikus Helloween tétel: Nevermore-súlyosságú staccato riffek, sok váltás és komor árnyalatú, ámde igen fogós énekdallamok jellemzik. Le a kalappal! (9/10) Ellenben a régi szép időket idéző, gyors If A Mountain Could Talk még jobban tetszik: ez is Markus-nóta, s ha az imént kiosztottam egy képzeletbeli díjat, ezúttal a Legjobb Refrénnek járó kitüntetést ide adom! Ilyen eszeveszetten ragadós énekdallamot csakis ezek a drága germánok tudnak írni, koncerten egész egyszerűen bűn lenne kihagyni! Lassan mondom, hogy mindenki megértse: hi-bát-lan! (10/10) Weiki ezúttal is két számot hozott csupán, amit igazán sajnálok, ha azt veszem, hogy a korai érában ő volt az egyik legtermékenyebb dalszerző, és az ő tollából származtak a legjobb speed metal gyöngyszemek (no, jó, Hansen mellett), az utóbbi időben azonban minden albumra felpakolt legalább egy felejthető klisészámot (lásd: Do You Feel Good - 2003, Get It Up - 2005, Can Do It - 2007). A The Sage, The Fool, The Sinner szerencsére bőven izgalmasabb ezeknél, egy régi vágású, bolondos "old school-sláger", igazi koncertnóta, nem több, nem kevesebb. (8/10) A Gerstner-féle My Sacrifice-ban újra előbújnak a szaggatott riffek, van némi szimfonikus színesítés is, a refrén pedig emelkedett, ünnepélyes hangulatú. Ez is nagyon rendben van. (9/10) A Not Yet Today tulajdonképpen egy rövid felvezető a fináléhoz, bánat verte, fohászszerű énekével vezeti fel a majd' nyolcperces Far In The Future-t. A Helloween mindig is értett ahhoz, hogyan kell jobbnál-jobb témákkal teletűzdelni a nagylélegzetű eposzokat, itt is erről van szó: komplex dalszerkezet, borús-apokaliptikus atmoszféra, tempó- illetve témaváltások, betonkemény riffek, speed tekerések, s mindez egy monumentális kórusrefrénben csúcsosodik ki; jellegét, hangulatát tekintve pedig a Revelation, The Dark Ride mamutdalok mellé tehető... (10/10) A bónusz-számok (I'm Free; Faster We Fall; Aiming High) egytől egyig óriási speed metal gránátok szárnyaló refrénekkel, ikergitár-szólókkal, egyéb finomságokkal; épp az efféle szélsebes himnuszokat hiányoltam a lemezről (más kérdés, hogy az én digipack-verziómon csak az I'm Free kapott helyet...). Az album hangzása pedig pengeéles és kellően súlyos (a gitárok talán még sosem dörrentek meg ily módon, mint most!). "Postludium" Ha manapság felteszek egy Helloween-lemezt - bármely korszakból: legyen az a számomra kissé felemás, '94-es 'Master Of The Rings' vagy éppen a friss '7 Sinners' -, pont olyan érzés kerít hatalmába, mint tizenéves kissrácként, kezemben a kölcsönkapott kalóz Takt kazettával. Azzal a "Kíperkettővel", amely alapjában formálta át a zenei ízlésemet...
Legutóbbi hozzászólások