Egy lemez két arca - Black Country Communion

Az év talán legszuperebb szupercsapata - legalábbis a hard rockot tekintve - a Black Country Communion, a kapott produktum viszont némiképp megosztotta szerkesztőségünk tagjainak véleményét. Lássuk hát pro és kontra az erényeket és a feltételezett hibákat... A pro álláspont Igazából, amikor felvetődött, hogy erről a lemezről két vélemény fog kikerülni az oldalra, és én í­rom a pozití­v oldalt, azt gondoltam, nekem van a könnyebb dolgon. Nehezebb erről a lemezről rosszat mondani, mint baltával ablakot mosni. Eleve mit várunk a fekete országrész egy zászló alatt kommunába tömörült zenész-géniuszaitól, akik nevüket már régen védjeggyé változtatták az évek során. A szereplőket, gondolom, senkinek sem kell bemutatni. A történetük sem túl bonyolult: az egész onnan indult, hogy Glenn Hughes és John Bonamassa évek óta tartó zenei hancurjukat megkoronázzák egy albummal. Ehhez csatasorba állí­tották még Jason Bonhamet és Derek Sheriniant, és már össze is állt az í­géretes formáció, hogy megalkossa az év egyik legjobban várt lemezét. Az én szerepem, most az volna, hogy leí­rjam, miért találom kiváló munkának a 'Black Country'-t. Nem tudhatom, hogy ki mit várt ettől a lemeztől, de a preferenciák igen sokszí­nűek lehettek, tekintve, hogy a szereplők műfajilag igencsak változatos pályafutást tudhatnak magukénak. Úgy érzem a zenei irány megválasztásában Bonamassanak volt a legnagyobb szerepe, hiszen a hard rock és a blues szerelmesei egyaránt megtalálhatják a maguk számí­tását. A szerzemények többsége telitalálat lett. Nem feltétlenül mondanám őket hallgatóbarátnak, bár néhány hatásvadász nótát is felpakoltak a korongra. A szemfülesek észrevehetik, hogy kompromisszumot nem ismertek az alkotók, ugyanis a blues legszebb és megalkuvást nem ismerő hagyományait oltották szinte minden dal szerkezetébe. Ez persze azoknak, akik csak a rockra kí­váncsiak, nem a legjobb hí­r, ám aki nyitottan viszonyul a "fekete"zenékhez, az egyetlen percre sem bánja majd meg, hogy nekiállt a 'Black Country'-nak. Két dolgot emelnék még ki a kiváló atmoszférát teremtő albumról. Az egyik az a zseniális mód, ahogyan a zenészek a '60-as, '70-es évek zenéjét újra felfedezik és felfedeztetik a hallgatóval: nem próbáltak szinte semmit sem beleerőltetni a dalok közé, ami a XI. század zenéire jellemző, de ez a konzervativizmus jelen esetünkben éppen, hogy használ a lemeznek: a ritmusok üdí­tőek, az előadók hitelesek, a hangzás pedig egyáltalán nem izzadtság szagú. Előnyben vannak azok, akik a gitárorientált zenét kedvelik, mert Bonamassa lejátssza a csillagokat is az égről. Úgy tépi a húrt, mintha ő maga lenne a rock-blues isteneinek megtestesülése, megidézve a Led Zeppelit-t, Hendrix-et és a blues nagy öregeit. Azért a teljes képhez hozzátartozik, hogy egy majd egy és egy negyed órás anyaggal van dolgunk, ami "egy hallásra" meglehetősen megterhelő. Akinek zenei í­zlése nem a '70-es évek blues-rock átmenetében vetette meg gyökereit, az itt nagy bajba kerülhet. Éppen a kompromisszummentessége, konzervativitása az, ami sokak számára érthetetlen lehet. Összegzés: A BCC autentikus, hardcore múltidézés, méltó példája egy "XI. századi Cream albumnak". Azok, akik ebben a világban érzik jól magukat, talán az év egyik legjobb albumát kapják, ugyanakkor azoknak, akik a rock műfaját a másik - hard - végéről fogják meg, kitűnő iskolapélda lehet szeretett műfajuk hőskorának megidézésére, a gyökerek felfedezésére. 9 Adamwarlock A kontra álláspont Bár az Első Hallás előző részében megadtam a lemezre a jó pontszámot, ezen kritika megí­rása közben eszembe jutott valami, ami végül annyira megragadt az elmémben, hogy tökéletesen átformálta a lemezről alkotott képemet. Kezdődött a történet azzal, hogy összeállt ez a szupercsapat. Glenn Hughes ugyebár már most az élő legendák között van, tulajdonképpen egy lapon emlí­thető a hetvenes évek legnagyobb neveivel. Bonamassa majd úgy húsz év múlva fogja elnyerni ezt a megtisztelő titulust, mert azért harminc egynehány évesen még ne kiáltsunk ki valakit halhatatlannak! Aztán jön Derek Sherinian, aki a Dream Theaterrel lett igazán hí­res, de előtte dolgozott a Kiss-szel is, mára pedig a prog. metal szí­ntér egyik nagy alakja lett, bár véleményem szerint kissé beleszürkült a műfajba. Végezetül pedig emlí­tsük meg Jason Bonham nevét, akivel kapcsolatban mindig is felemás volt a véleményem - egyfelől jól dobol a srác, másfelől ha a neve esetleg Jason Smith lenne, talán nem tartana ott, ahol tart... Lényeg a lényeg, korunk négy, relatí­ve legendás, vagyis minden fórumon elismert zenésze összeállt egy albumra, amit nem mellesleg Kevin Shirley, a szintén legendaszámba menő producer hozott össze. Erre bizony mindenki csak táthatja a száját, és nyálat csorgatva várhatja a végeredményt. A lemezen hallható zene, és az azt prezentáló művészek neve azonban nincs összhangban, í­gy kibújt belőlem a kötekedő kisördög... Hughes énekel, Bonamassa gitározik, a többiek meg isznak egy kávét, mí­g a session muzsikusok feljátsszák a dalokat. Legalábbis valami ilyesmi volt az érzésem a lemez sokadik megí­zlelése során. Sherinian az első öt-hat dalban abszolút háttérben marad, a játéka nem hogy nem virtuóz, de teljesen jellegtelen, mondhatni, felesleges. Ekkor még az a kérdés is felmerült bennem, hogy ugyan, miért kellett Ő ehhez az albumhoz? Aztán nagyjából középtájon jött a Song of Yesterday, ahol megerősödött a jelenléte, ráadásul itt már kezdett felrémleni a Led Zeppelin árnya is, szóval mintha jó irányba fordultak volna a dolgok. Jelentősebb pillanatot viszont ezután is csak a The Revolution In Me képében tudtam elkapni, végül pedig szinte csak a záró nóta maradt emlékezetes a számomra. És hogy mi van Bonhammel? Hát... ő is elpepecselget valamit azokon a bőrökön, de az első fél órában neki sincs erőteljesebb megnyilvánulás. Szí­ntelen, ötlettelen, tényleg egy session zenész teljesí­tményére emlékeztet, leszámí­tva a fentebb emlí­tett dalokat. Röviden összefoglalva tehát, a Black Country Communion egy Hughes-Bonamassa lemez, amin nem mellesleg szerepel még két másik hangszeres zseni, akik itt-ott képesek feldobni a szürkeséget. Nem ezt vártuk, mégis ezt kaptuk... Hát mi ez, ha nem csalódás? Szinte már Bonham és Sherinian tudásának a pazarlása. Ha nem lennének ott a lemezen, semmi sem változna, egyetlen dolgot leszámí­tva - kevesebben figyelnének fel az albumra. De hogy lássuk kicsit a dolgok pozití­v oldalát is, az, amit Hughes és Bonamassa prezentál, tőlük hibátlan. Blues rock az elejétől a végéig, kellemes dallamok, jellegzetes és tényleg virtuóz gitározás, na meg persze a Hughes-féle zseniális énekhang. Kettőjük neve hűen tükrözi a lemezt, én legalábbis pontosan valami ilyesféle muzsikát várnék el egy ilyen duótól. Szerencsére azért Bonham és Sherinian teljesí­tményén mégiscsak érződik a profizmus, hisz azok a dalok, ahol kicsit megvillantják magukat, egyből a lemez legszebb pillanatai is lesznek - példának okáért a Standben bőven van fantázia, hasonlóan a hosszú zárótételhez, a Too Late For The Sunhoz. Utóbbi dal a maga tizenegy perces hossza ellenére is a lemez egyik legszebb pillanata, különösen az öt perctől induló, régimódi Hammond-os, gitáros szólózgatástól. Összegzés: Ahhoz képest, hogy mik voltak az elvárások, és micsoda nevek alkotják a BCC-t, ez a lemez egyértelműen alulról súrolja csak az előre kirakott, képzeletbeli lécet. Néhány daltól eltekintve a kapott album szürke, bizonyos pontokon már unalmas is. Ha Sherinian és Bonham több teret kapott volna, megemelem a kalapomat, í­gy viszont még a korrekt blues rockolás sem tud kárpótolni. 6,5/10 TShaw Megjelenés: 2010 Kiadó: Mascot Nuclear Blast Weblap: http://www.bccommunion.com/ Stí­lus: Blues Rock Származás: USA Zenészek: Glenn Hughes - ének, basszusgitár Joe Bonamassa - gitár, vokál, ének Jason Bonham - ütősök Derek Sherinian - billentyűsök Dalcí­mek: 01. "Black Country" 02. "One Last Soul" 03. "The Great Divide" 04. "Down Again" 05. "Beggarman" 06. "Song of Yesterday" 07. "No Time" 08. "Medusa" 09. "The Revolution in Me" 10. "Stand (At the Burning Tree)" 11. "Sista Jane" 12. "Too Late for the Sun"