Skunk Anansie: Wonderlustre
írta Tomka | 2010.11.09.
Megjelenés: 2010
Kiadó: V2 Records
Weblap: www.skunkanansie.net
Stílus: rock
Származás: Anglia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Emlékszik még valaki arra a fekete nőre a 90-es évek közepéről, aki arról énekelt, hogy "Yes, It's Fucking Political", ill. "Intellectualize My Blackness", mindezt dicsőséges pop dalok formájában? Semmi gond, én se - nálunk valószínűleg csak az idősödő MTV-függők memóriáját csiklandozza meg a nyugaton megasztár státuszban lubickoló Skunk Anansie neve. Jobb később, mint egyszer se, úgyhogy a hiányosságokat egy vadonatúj slágergyűjtemény formájában lehet pótolni, hiszen az új évezred hajnalán feloszlott brit kvartett tavaly újra aktivizálta magát. A stílus régen valahogy így hangzott: szatirikus, politikai, feminista, nyers britrock. Vagy, ahogy az énektehetség és hang-erő terén maximum Björkhöz hasonlítható énekesnő, Skin definiálta: klitorisz rock, utalva arra a mérhetetlen szocio-politikai dühre, ami a dalszövegeiket jellemezte. Persze, az önirónia sem hiányzott az eszköztárból: elég csak egy pillantást vetni az olyan számcímekre, mint például a It Takes Blood & Guts to Be This Cool But I'm Still Just a Cliche. Szerencsére a közhelyektől azért távol álltak, mind zeneileg, mind megjelenés szempontjából: kopasz énekesnőjük a mainstream rock színtér egyik botrányhősnője volt, azon felül, hogy azt a bizonyos őserőt felelevenítő orgánuma rendkívül széles érzelmi skála kifejezésére alkalmas - még most is. A rockzenét is inkább kiindulási alapnak tekintették, mint műfajhatárnak, amit szigorúan be kell tartani: a szaggatott, nyers gitárriffek mellett bőven megfért néhol egy kis (dallamosabb) rappelés, máshol egy kis pörgős popzene, és alkalomadtán indusztriális torzítások. A dolog szépsége, hogy a provokatív szövegektől függetlenül a muzsika önmagában is tökéletesen élvezhető: harcos-karcos, a politikai aktivitáshoz és társadalomtudatos szövegekhez passzoló dühvel, energiával és rengeteg katartikus pillanattal előadott nyers rock zene. Nos, 2010-ben a tekervényes, kígyózó basszusgitár-futamokba, szaggatott és koszos rock 'n roll riffekbe és popos refrénekbe átvezetett agresszió némiképp csökkent, ám az ízig-vérig modern, de rendkívül melodikus gitárjáték nem, és kopasz proteszt-hősnőnk is inkább a körmönfont, csavaros, változatos énekdallamokra helyezte a hangsúlyt az egyébként impozáns őrjöngés helyett. Ami így keletkezett, az egy szofisztikált, hallgatóbarát pop-rock lemez, némiképp az egyediség rovására rádióbarát slágerekkel. Sebaj, pár pofán nyaló, hektikus, zaklatott zenei provokáció még így is megbújik a slágerek köntöse mögött. Dühöt dallamra cserélni pedig még így is a legszerencsésebb választás. Már a nyitó God Loves Only You is biztonságos melódia-burokba csomagolja a hallgatót, a lemez első klipes dala, a My Ugly Boy pedig a régivonalas lüktetést, karcos gitárhangzást transzformálja instant fesztiválslágerré. A dalszövegek is "finomodtak", rasszizmus- és politika-kritika helyett inkább a szerelem, és persze annak árnyoldala a téma. Az Over The Love bármilyen kifinomult, örökzöld pop dalt kenterbe ver dallamaival, a Talk Too Much hipnotikus balladája szintúgy hasonló erőviszonyokkal rendelkezik a líraiak terén. A lemezen egy töltelékszám sincs, mindegyik potenciális sláger, a szó legjobb értelmében. Egyszerű, fülbemászó, néhol groove-os gitártémák, kiemelkedő, erőteljes, komplex basszusgitár-játék, szimpla, magabiztos, precíz dobolás és... az a Hang, amely ha kell, agresszív, ha kell, szerelmes vagy csalódott, lehet boldog, lehet szomorú, sőt, minden, amit akar. Az albumból végig árad a rendületlen dinamizmus, és még az esetlegesen cinikus dalszövegek ellenére is valamiféle megfoghatatlan jókedvet sugall, okoz - valószínűleg szimplán az életerőről, életkedvről van szó, amely a legjobb rockzenék sajátja. Tessék csak meghallgatni az It Doesn't Mattert: így kell ezt csinálni 2010-ben!
Legutóbbi hozzászólások