A rock 'n roll utolsó ördöge: Jerry Lee Lewis, 2010.10.31., Budapest Sportaréna

"Showtime!" - kiált fel a The Memphis Beats gitáros-konferansziéja, Nashville, Tennesseeből, és felsétál a szí­npadra egy öregúr. Lassan-komótosan, kissé hajlott háttal, kimért léptékkel - méltóságteljesen. Régen botrányhős volt, plusz amerikai úttörő, azaz ott újí­tó, ma már legenda és két lábon járó anakronizmus. Lenne... ha nem dúlna nálunk és mindenhol a retro-őrület. Világsztár ő, múltjának, fontosságának, sikerének és tehetségének teljes tudatában - ez már csak természetes - azzal a bizonyos aurával. Ami valakinek vagy van, vagy nincs. És ami még a kivetí­tőről is átjön - már a bevonulást libabőr kí­séri. Az Arénában ezen az estén különben sincs szerepe a távolságnak, legyen az tér- vagy időbeli. Egészen konkrétan nem nagyon létezik. Ugyanúgy lehetünk az 50-es, mint a 70-es években, és Amerikában, mégis nagyon is 2010-ben - és Magyarországon. Ezt most nem úgy értem, hogy elhangzottak számok 1957-ből, 1973-ból és 2010-ből is. Speciel elhangzottak. Helyesebben, hangzanak még most is. Amikor odaérünk a bejárathoz, már igazi anakronizmusok állnak az ajtónál. 50-es évekbeli öltönyök, Elvis-hajviselet, hátranyalt séró, fiatalok, huszonévesek, mintha csak Todd Haynes Távol a mennyországból c. filmjéből léptek volna ki. Echte másvilág, habár ex-jampecek is jócskán akadnak, akik Brenda Leeről beszélgetnek, no meg Carl Perkinsről, és Jerry Lee Lewist hallgattak Johnny Cash helyett. 31-ét í­runk, a metrón kifestett-beöltözött arcok igyekeznek a Halloween-bulikba - ám akik a koncertre jönnek, előadásra (és mégis házibuliba, bár ezt akkor még nem tudják) azok nem csak ma vannak beöltözve. Szubkultúra, mondhatnánk, akik az 50-es évek szellemiségét ápolják, stí­lusban, zenében (dúl a Mystery Gang-őrület is). De nem csak az. Manapság, nagyon úgy tűnik, hogy muzikális demokrácia van. A zenei műfajok kilúgozódtak eredeti történelmi-történeti kontextusukból, és önálló kódrendszerként élnek tovább, egymás mellett. A szubkultúrák átjárhatók: egy ruhatár-csere is megteszi. Nincs olyan kizárólagos, domináns zenei trend (már ha a pop zenét nem versenyeztetjük), mint ahogy azt szoktuk mondani, hogy a 70-es évek a progresszí­v muzsikáé, a 80-as évek a metalé, a 90-es a grungé volt. Ezen irányzatok nagyjai mind másodvirágzásukat élik, mert elférhetnek egymás mellett, és népszerűségük nem zárja ki egymásét. Egy héten elmehetünk modern progresszí­v rock-metal koncertre, olyan együttesére, akik 2010-es szellemisséggel játsszák a 70-es évek progresszí­v rockját (!), meghallgathatjuk a modern blues egyelőre koronázatlan királyát, majd egy élő legendát, nevezetesen Jerry Lee Lewist. Talán nem véletlen, hogy a metal zenében is az évtizedforduló környékén kezdték el radikálisan megmerí­teni egymásban a stí­lusokat, ahogy pl. a ma ünnepelt eredeti együttes, a Volbeat is korszakok, zenei stí­lusok összeolvasztásával nyerte el ezt a státuszát. A szubkultúra is inkább stí­luskérdés, bármikor átjárható, egyikből a másikba, oda-vissza. Szóval, bármikor belebújhatunk egyik vagy másik bőrébe, úgy hogy ettől még nem sérül az identitásunk. Ma már nem lehetne cí­mkézés, ricsés kontra mobilos kontra LGT-s, satöbbi - maximum jogi vita, ami ugye van is, de nem zenei, stí­lusbeli. Úgyhogy, szabadon fürödhetünk a nosztalgiában. Az öregek azért, mert átélték, a fiatalok azért, mert nem: az 50-es évek és a rock 'n roll hajnala is olyan stí­lus lett, ami bármikor elérhető, felelevení­thető, akár hangulatos berendezett kávézókban, öltözködéssel, de éppenséggel egy szimpla koncertteremben is, a megfelelő, autentikus zenével. Újfent az ajtóban állok, és megcsap a nosztalgia szele, érzem, még most is, és akkor is. Október 31-e van, 2010, és ennek megfelelően nosztalgiát érzek egy olyan korszak iránt, amiben nem is éltem. Vagyis de, most, ezen az estén, két és fél óra erejéig. Ez az este az 50-es évek jegyében telik. És, bizonyos tekintetben a 60-es és 70-es évekében. De legfőképp a "U.S. of A-ében". Valami Amerika: Linda Gail Lewis & Some Like it Hot Nem számí­tottam Linda Gail Lewisra. Mármint, nem számoltam "előzenekarral". Se azzal, hogy a hí­rhedt Jerry "kevésbé" hí­res húga ennyire "ügyes". És energikus, lehengerlő, tehetséges, vicces. Lehet bármennyire is "családcentrikus" Jerry bácsi, a family man, Linda is van olyan rock-legenda, mint bátyja, talán csak a testvér "árnyéka" tartotta vissza attól, hogy Európában is hí­resebb legyen. Korábban csak a szupersztár-báttyal kiadott, közös duett-albumát hallottam. Mea culpa! Gail legalább olyan jól tartja magát, mint Tina Turner. A 63 éves énekesnő úgy néz ki, mint egy fiatalos negyvenes és olyan bulit csap bármikor, amit a huszonéves fiataloktól vár el az ember. Linda ugyanúgy énekel és zongorázik, mint bátyja, hatalmas elánnal, virtuóz technikával - amit a kivetőkön könnyű megfigyelni -, ellenben a kora sem hátráltatja egyelőre. Műsorának gerincét 50-es évekbeli, örökzöld rock 'n roll slágerek alkotják, egy-két country-dallal megfűszerezve. Szünetet nem tart, néha egy-két másodpercnyi konferálás, esetleg számcí­m-bemondás, majd jön az újabb pörgős zongora-centrikus talpalávaló. Azért mégiscsak van "családi vállalkozás" érzete a koncertnek. Andie Dolan, Linda lánya az igazi all-american girl, aki a vokalista szerepkörét látja el a koncert nagy részében. A szőke szépség, kilométeres mosolyával, csí­pőre tett kézzel táncikál, ahogy azt a hollywoodi filmekben a country énekesnők szokták, vagy a befutni igyekvő énekeslány-duók "cuki" tagjai. Annyira "tipikus", hogy rögtön mosolyra fakaszt, öröm nézni naiv előadói perszónáját. Ahogy hallgatni is, anyukája két számra is felkéri, hogy végig énekelje el: a Dark And Lonely Road középtempós szerzeménye jól is illik magasabb hangjához. Ám bőven van benne annyi "dög", hogy a nyers és őserejű Little Richard-megaslágert, a Good Golly Miss Mollyt is - mondhatjuk, apait-anyait beleadva - perfektül elénekelje. (Az eredeti megközelí­tése itt ugyan nem állhat fent.) Kiváló párost alkot Gail élesebb hangjával, akinél abszolút nem zavar, hogy karcos hangú férfi énekesek dalait adja elő. Big Joe Turner, Bill Haley és Carl Perkins slágerek sorakoznak egymás után, az erotikus töltetű Shake Rattle & Roll pedig sokaknál felszabadí­tja a "gátlásokat", hogy nyomban táncra perdüljenek. Ahogy Linda sem fogja vissza magát, és a lábával is "besegí­t", kétkezest és egylábast játszva, bátyja régi akrobatikus mutatványait idézve fel. Gondolt egyet, felpattan és állva zongorázik (ismerős, ugye?), vagy épp a zenészei között sétálva biztatja őket. Apropó, zenészek. A zenekart a Some Like It Hot tagjai alkotják (emlékszik még valaki Jack Lemmon és Tony Curtis filmbeli zenekarára? - ó, Marilyn...), akik közül a gitáros szólóiban még némi egyéniség és játékosság is felfedezhető. Hál istennek náluk még basszusgitáros helyett nagybőgős "brummog" a szí­npadon. Linda pedig a koncert közepén kiadja az ukázt: "Let's have a party" - és a küzdőtéren mintha a Made In Hungaria c. musical táncjelenetei elevenednének meg. Tetőfokra hágni, katarzisban leizzadni még ráértek a tisztességes létszámban egybegyűltek. Ám amikor felcsattan a "One for the money, two for the show" kezdősor, Carl Perkins örökbecsű rockabilly-jéből, a Blue Suede Shoesból, hát, mit mondjak, elszabadul a buliszellem, és még vagy két órán keresztül kí­sért az aréna küzdőterén. Az ilyen nagysikerű és ismert toplistát dalok könnyedén teremtik meg bármikor azt a házibuli-hangulatot, amiről korábban nem gondoltam, hogy az arénában egyáltalán lehetséges. Amikor a szí­npadot alig látni, a kivetí­tőkön keresztül pedig gyakran olyan érzése van az embernek, hogy nem koncertet, hanem klipet néz (pláne, ha telepakolják effekttel)... Ám egy Kis Richárd slágernek hogy lehetne ellenállni? Ezúttal még a melankolikus(abb) countrys számok is működnek... hiszen Amerikába repí­tenek. És most el lehet felejteni az előí­téleteket - inkább a fekete-fehér TV-adások naiv bájára kell gondolni, vagy amikor egy 70-es évekbeli, szomorkás road movieban a végtelen sztrádán végigsuhanó kamera - amely a zöldes-sárga hegyeket, a zöldeskék oázisokat megcsillantja - képeit a magányos énekes egy szál akusztikus gitárral előadott éneke kí­séri. Különbség mindössze annyi, hogy itt nem az akusztikus gitár, hanem a zongora dominál, és a bulifaktor sosem bújik el annyira, hogy bármelyik lassabb számból kesernyés í­z áradjon. Azért a Cottonfields vagy a Where Could I Go But To The Lord c. gospel-himnusz a lájtosabb vonalat erősí­ti. Akkor még nem sejtjük, hogy a Linda Gail-féle zenei utazás milyen tökéletesen egészí­ti ki az este főattrakcióját, hiszen Linda olyan régi nótákat is előkap, amiket Jerry Lee Lewis előadásában szerethettek meg egyesek. És jól is teszi, mert í­gy teljes az este - Jerry játékideje ugyanis szigorúan véve háromnegyed óra. Legenda vagyok: Jerry Lee Lewis & The Memphis Beats Az 50-60-70-es években magukat sztárrá kinövő nagy öregek új évezredbeli koncertjeinek kulcsa - a közönség részéről - az előzetes elvárásokban rejlik. Nem abban, hogy nincsenek. Sem abban, hogy a csúcskorszak emlékeit, élményeit kérjük rajtuk számon. Óhatatlan, hogy egy bizonyos kor fölött megkopjanak a hangszálak, megfájduljanak az í­zületek. Jerry Lee Lewis ebből a szempontból kivétel is, meg nem is. Láthatóan öregszik. Rajta azért meglátszik a "plusz 12 év" - no meg fiatalkorának intenzí­v alkohol- és drogtúrái. Júliusi koncertje azért maradt el, mert kórházba került, és í­gy tették át Halloween napjára az előadást. Amikor megjelenik a szí­npadon, először csak egy öreg embert látunk, aki kimérten odalépeget a hangszeréhez. Hogy aztán megfiatalodjon. Nem, nem rúgja ki rögtön maga alól a széket, nem gyújtja fel a zongoráját és nem is áll fel rá. Később sem. Sőt, mintha karót nyelt volna, úgy üli végig az egész koncertet. Szinte egész teste mozdulatlan. Leszámí­tva a kezeit. Azok nem öregedtek semmit. Mielőtt bevonult, volt egy nagyszerű beállí­tás a kivetőn: kissé döntve, a zongora széléről-végéről tekintett végig a billentyűkön, azokkal egy magasságban. Gyakran visszakapcsolnak erre a kamerára, úgyhogy mindenki figyelheti a mester kezeit: nem csal. Még a szólóknál sem. Hihetetlen látni, hogy a rock 'n roll pimasz lázadója, provokátora hogy táncol - illegeti a lábát és a kezét -, miközben szexuális felhangokban bővelkedő táncslágereit énekli, miközben pedig játszik, a keze alig látszik, a sebességtől. Hangszálai viszont öregedtek - kicsit, valamelyest, de nem annyira, hogy az eredeti elánt, tüzet kiölték volna a számaiból. A Youtube-videókból nem jön le, hogy még mindig milyen jó formában van Lewis orgánuma: azok csupán illusztrációk, amelyek nem pótolják az eredeti, élő élményt. Az a karc még mindig ott lapul a torkában... A kiejtése viszont már nem a régi. Konkrétan kvázi semmit nem lehet érteni a konferálásokból - egyszer sikerül elkapni egy mondatot: "I was just joking." Azonban nem nevet a publikum, úgyhogy megnyugszom, hogy nem az én angol tudásommal vannak komoly hibák. Semmi gond, úgyse nagyon fér bele konferálás abba a 40-45 percbe, amit a "Gyilkos" a szí­npadon tölt. Emellett még egy negyedórás felvezetést is kapunk a The Memphis Beats közreműködésével, akik "húzzák a közönséget", bejáratják azt pár számmal - bár Linda után erre igazán nem volt szükség -, hogy fokozzák a várakozás keltette izgalmakat. A kí­sérőzenekar sem éppen újfiúkból áll, ám a Tennessee-i urak mindegyike kiváló hangi adottságokkal rendelkezik, főleg a dobos úr, Robert Hall, aki mellesleg hard rock ütősöket megszégyení­tő lendülettel püföli a cájgját. Azonban a középtempós számok leültetik a hangulatot Linda Gail Lewis majdnem végig magas fordulatszámon pörgő bulija után - ám ahogy szí­npadra cammog Jerry Lee, ez azonnal megváltozik. Az idős megasztár főként a korai rock 'n roll és hillbilly örökzöldjeire fókuszál: a Down The Line-al indul a "Lewis-boogie". A Drinkin Wine spo-Dee-O-Dee alatt már a több száz ember táncol. Hiába voltak csak ülőhelyek. A küzdőtér felét is széksorok borí­tják, ám a másik felét szabadon hagyták. És a székek előtt (és fent, a folyosón) való állást soha meg nem engedő biztonsági őrök most hagyják szórakozni a publikumot. Táncolva vigadnak a magyarock, az öregek a táskarádiós emlékeikre, a titokban cserélgetett bakelitok számaira, a fiatalok pedig a Youtube-videókra. Az atmoszféra a rock 'n roll életérzés, a házibulik és a country keveréke. Előbbit a "Killer" legfrissebb albumára, az idei 'Mean Old Man'-re felújí­tott, "önéletrajzi" Rockin' My Life Away képviseli a legjobban, majd a boogie woogie piano-játék iskolapéldáját nyújtó Before The Night Is Over. A county and western-balladákat sem hanyagolhatja a rock 'n roll egyik legkarakteresebb interpretátora, hiszen második karrierjének sikerszámai azok. A Hank Williams-átiratot, a You Win Againt, és egy hí­res nashville-i zeneszerző, Mickey Newbury két klasszikus darabját, a Why You Have Been Gone So Longot és a Jerry Lee Lewisnak újfent sikert hozó, andalí­tó She Even Woke Me Up To Say Goodbyet is hallhatjuk a temérdek dalt felsorakoztató diszkográfiájából. A zárás mi más lehetne, mint a több mint félszáz éves Great Balls of Fire és a maga idejében botránykeltő Whole Lotta Shakin Goin On. A fináléra aztán már mindenhol - de főleg a küzdőtéren, mert ott hivatalosan is szabad - felállnak az emberek, hogy rázzanak egyet az őrült zongorafutamokra és -szólókra, és ritmikus refrénekre. Közben Lewis még a tűzbomba magasabb hangjait is úgy-ahogy kiénekli, de ha éppen nem, az sem baj. "Nem kamuzik", és a még most is rendkí­vül laza Whola Lotta Shakin'-el mindenkit megtáncoltat-megpörget, miközben maga is ropja saját táncát, kezét-lábát illegeti a zenére. A rock 'n roll ördöge c., 1989-es "életrajzi" filmben van egyetlen jó jelenet: amikor a fiatal Jerry átszökik a feketékhez, hogy meglesse, ahogy zenélnek, buliznak és szórakoznak. Mindenki táncol, miközben egy öregúr őrült tempóban játszik a zongorán, a füstös helyiségben az asztalokon is állnak, a falakról is lógnak emberek - nos, kb. ilyen a hangulat egy olyan óriási és "steril" helyen, mint a Sportaréna. Pedig nincs High School Confidental, nincs Breathless, se Crazy, se Cold Cold Heart. Viszont van Jerry Lee Lewis, a maga legendájával, hangjával, aurájával és háromnegyed évszázadával. Kí­vánunk neki még egy negyedet, egy-pár turnét, egy-pár lemezt. Ugyanis aki ennyi idősen, ilyen egészségi állapotban - most is meg volt fázva - még mindig turnézik, az nyilván nem azért csinálja, hogy 90 évesen is legyen kenyér az asztalán. Mi pedig kí­vánjuk neki, hogy í­gy élete vége felé, megkapja fejfa helyett azt az emlékművet, amit szeretne. Mert megérdemli. Tomka Képek: Szakáts Tibor Köszönet a Showtime-nak!