Dimmu Borgir: Abrahadabra

írta Mike | 2010.10.17.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.dimmu-borgir.com

Stílus: Melodic Black/Symphonic Extreme Metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

A Dimmu Borgir jó zenét játszik. Engem pedig egyáltalán nem érdekel, hogy már egy ideje nem sok közük van a vegytiszta black metalhoz, hogy egyesek a műfaj kiárusí­tóinak, mi több elárulóinak tartják őket, nem érdekel, hogy a múltkorában milyen indokkal és hogyan tették ki a szűrét a szintis Mustisnak és a bőgős/énekes Simennek, s az sem izgat, hogy Shagrathék most éppen miféle maskarában pózolnak a promóciós fotókon... A muzsika az, ami érdekel csupán, és annyit mondhatok, hogy az 'Abrahadabra' bizony felettébb jól sikerült! A Dimmu Borgir pályaképén felfedezhető egyfajta í­v, amely a kezdeti útkereséseket követően minden idők talán legdallamosabb black metal lemezével, a '97-es 'Enthroned Darkness Triumphant'-tel csúcsosodott ki, hogy aztán egyre súlyosabb, morózusabb alkotásokkal folytassák a megkezdett utat; a 2003-as 'Death Cult Armageddon' pedig életművük egyik legérettebb, legizgalmasabb műve, a komplett szí­ntér egyik legjobbja. Noha önmagában az előző anyagot, az 'In Sorte Diaboli'-t sem tartom egy félresikerült fércmunkának, valahogy afféle megtorpanást, bizonytalanságot érzek rajta, egyszóval a kevésbé ötletes témák mellett stagnálás következett be, í­gy kí­váncsi voltam, három év után merre-tovább. Az 'Abrahadabra' dallam-centrikusabb lett, mint három-négy elődje, mondhatni a kí­gyó a farkába harapott, hiszen elkészí­tették a fent emlí­tett 'Enthrone...' párját: a hangzást tekintve nem is, de melodikusságban, úgymond közérthetősségben amazzal rokon. Ettől függetlenül a friss album korántsem nevezhető kommersznek (legfeljebb Dimmu Borgir-mércével), ugyanis a korábbiakhoz hasonlóan sűrű szövésű, megkockáztatom komplex lemez, legföljebb összességében nevezhető szellősebbnek, s ennélfogva emészthetőbbnek. A végeredmény pedig még sosem volt ennyire bombasztikus, mint most: a szimfonikus témákat ugyanis a Norvég Rádió 51 fős zenekara, a Kork játssza, ezenkí­vül közreműködik a 38 tagú Schola Cantorum énekkar is, s mindezért a Berklee College Of Musicon végzett norvég zeneszerző, Gaute Storaas felelt. Az 'Abrahadabra' cí­mválasztás nyilván sokakat megmosolyogtat, ám az urak nem viccnek szánták: e kifejezés a hí­rhedt angol okkultista, Aleister Crowley nevéhez fűződik, méghozzá az 1904-ben í­ródott Törvények Könyvéből (Liber AL vel Legis) származik, és nagyjából annyit jelent, hogy "úgy teszek, ahogy mondom". Elsőként a Gateways cí­mű dal és annak klipje látott napvilágot: a szám maga kiváló szerintem, az egyik legjobb a korongon, ám a kisfilm - amellett, hogy vérprofi munka - enyhén szólva parodisztikus, Agnette Kjí¸lsrud vendégénekesnő hangja/vonaglása pedig már nekem is sok a jóból, ehhez a fagyos-magasztos zenéhez ugyanis nem érzem hozzáillőnek hölgyikénk kissé irritáló énekstí­lusát és Pinkre hajazó habitusát sem. Ennyit a negatí­vumokról, lássuk, a nyolcadik (a 'Stormblast' újrakiadásával együtt kilencedik) soralbum mitől is olyan nagyszerű! Didgeridoo zordon-mély hangjával kezdődik a majd' 3 perces nyitány (Xibir), a bandától megszokott igényességgel hangszerelve: sötéten fennkölt nagyzenekari darab ez, amely azonnal meghozza a kedvet a továbbiakhoz. A többnyire középtempóban mozgó Born Treacherous rögtön az egyik legjobb szerzemény mindközül, a kórus és a vonósok szinte egyenrangúak a gitár-dob-bőgő hármassal. Az előzőleg már kivesézett Gateways-ről kijelenthetjük, hogy megszületett a Dimmu Borgir slágere, hurrá-hurrá; lehet fanyalogni, hogy a lelküket is eladták magának a Sátánnak, ám kommersz szemlélet ide, kotkodácsoló vendégénekesnő oda, a dal mégis működik! A Chess With The Abyss-ben hallatja a hangját először az excentrikus Snowy Shaw, egy fél pillanatra csupán, s mellette még felbukkan egy, a klasszikus Omen filmben hallható gonosz kórusra emlékeztető énekkar is; ám még ez a szám is csak amolyan ártalmatlan középtempó... Shagrath hörgése-bugyborékolása-szövegköpködése mit sem változott, talán egy fokkal visszafogottabb, mint korábban, de ha ez sem volna, még az a szelí­d black metal él is eltűnne... Az egekbe magasodik a Dimmu Borgir cí­mű névadó tétel, olyan ünnepélyes az egész, hogy ezt fokozni már képtelenség, a fél karomat ráteszem, hogy a következő album, mondjuk 4 év múlva, egyfajta "back to the roots" szellemben fog készülni, kizárólag izmos zúzda lesz rajta, semmi rózsaszí­n black, haha! Finoman szőtt akusztikus gitárjátékkal (!) indul a Ritualist, ám mielőtt egyesek rituális öngyilkosságot követnének el csalódottságukat imí­gyen demonstrálandó, a banda gyorsan belecsap a lecsóba, és egy jóféle blastbeattel jelzik a károgóknak, nem kell még leí­rni őket, és a szomszédba sem kell átmenniük egy kis durvulásért; ettől függetlenül igen kevésszer szánják el magukat a szélvésztempóra, tetszik, nem tetszik, ez már nem az a Dimmu Borgir. Egyébiránt mind a refrén, mind a riffek kifogástalanok, nekem csupán Snowy dallamos éneke tűnik furának, más, mint Simené volt annakidején. (Röpke kitérő: bizonyára új rekord született azzal, hogy Snowy Shaw mindössze egyetlen napig volt a csapat tagja!) Nem kí­vánom felsorolni az összes számot, de a záró, epikus, enyhén Therion-í­zű Endings And Continuations mindenképpen emlí­tésre méltó, mestermunka a javából, jelen pillanatban ez az első számú kedvencem: talán itt vannak a legötletesebb, legizgalmasabb énekdallamok, illetve zenei elemek, a visszatérő főtéma és az "abrakadabrás" kórusrefrén pedig fület gyönyörködtetőek! A bónuszfelvételek között találhatunk metáltalaní­tott, tisztán szimfonikus darabokat, és két feldolgozást is, amelyek közül a Deep Purple-féle Perfect Strangers igencsak érdekesre sikerült, amolyan "tudunk mi heavy metalt is játszani!" jellegű megfejtés, s inkább hasonlí­t egy felturbózott Primal Fearre, mint Dimmu Borgirra - Purple-re azonban a legkevésbé. Lehet, hogy a konzervatí­v Dimmu-rajongók szemében ez már tényleg szentségtörés, de ha már ennyire szándékoltan melodikus irányba terelték az anyagot, én jóval bátrabban nyúltam volna a tiszta énekhez, ugyanis keveslem Snowy hangjának jelenlétét, ahogy korábban Simenét is; emellett mivel nagy gitárszóló-buzi vagyok, ezekből is el tudtam volna viselni többet... A lemezhangzás természetesen tökéletes (Andy Sneap, mi más?), pontosabban tökéletesre van csiszolva, s mint ilyen, bizony erősen klinikai-steril érzetet kelt, amelyen a banda ellenlábasai szintén örömmel élesí­thetik a nyelvüket; ezzel én meg úgy vagyok, hogy inkább hallgatok egy kevésbé organikus, kevésbé lélegző, ámde kristálytisztán és erőteljesen megdörrenő albumot, mintsem egy, a '92-es Darkthrone alapvetéséhez hasonló porszí­vó hangzásút, legyen az akármekkora "true" dolog.

Pontszám: 8.5