A virrasztók, a kiltes harcosok, a hawaii halálmetalosok, a szemüveges kalózék és a pszeudo-vikingek: Heidenfest 2010: Twilight of the Gods, Ensiferum, Equilibrium, Swashbuckle, Heidevolk, Club 202, 2010.09.28.

Manapság a folk metal fesztiválok megbí­zható rendszerességgel érkeznek hazánkba, néha túlontúl gyakorta is, hiszen a legnagyobb fanatikusokat leszámí­tva, egy idő után már nem rejt akkora izgalmakat magában minden turnét kétszer megnézni, ahol a setlistek 80-90 %-ban fedik egymást. Szerencsére a mostani Heidenfest képes volt igazi zenei í­nyencségeket felvonultatni a túltelí­tett folk metal szcénában: a viking metal örökségét kreatí­van ápoló Heidevolkot, a durvább halálmetalos univerzummal rokonszenvező Equilibriumot és a Bathory "all star tribute gárdáját", akik a Metalfest "megismételhetetlen" alkalma után még egy hagyományőrző előadást prezentáltak hazánkban. Arról nem is beszélve, hogy a legmegbí­zhatóbb és egyik legegyedibb folk együttes, az Ensiferum nyújtotta végül is a főattrakciót... Habár Magazinunk elsőszámú folk szakértője, MMarton88 előzetesen jól beoltott a Heidevolk élő produkciójával szemben, legújabb legjobb barátunk, You Tube segí­tségével hamar élét vettem a kritikának, és örömmel konstatáltam, hogy a holland(ul éneklő) együttes inkább az atmoszférikus viking metal vonalat erősí­ti, mintsem a tucatszámra készülő hörgős-kiabálós zenei egyvelegeket pár népi hangszerrel szí­nező, és ez alapján a stí­lusnevet is elperlő zenekarok egyre terebélyesedő hadát. Zenéjük a TYR-féle (főleg a 'By The Light of the Northern Star'-on), a viking metalt heavy/power fémzenei gyökerekkel gazdagí­tó vonulathoz áll közel, nagyon halvány, alkalmankénti black metalos gitártémákkal kiegészülve. Egyszerű, szikár, gyakran önismétlő riffek, egy hegedű, plusz két, hasonló orgánumú, tipikus "viking" énekes - ezek a Heidevolk ismertetőjegyei. Szerencsére az albumokon arra a bizonyos "hangulatra" is rájátszanak, ami azonban a koncert gerincét alkotó dinamikus, sodró lendületű számokra is igaz, inkább többé, mint kevésbé - a holland pszeudo-vikingek ennek megfelelően egy nagyon is pörgős, lendületes szí­npadi jelenléttel megtámogatott produkciót prezentáltak. A germán mitológiai témákat is megéneklő Heidevolk legnagyobb erőssége egyértelműen a "duplaének": Joris Boghtdrincker és Mark "Splintervuyscht" Bockting élőben is hangról hangra, erőlködés nélkül hozták az epikus melódiáikat - a frontemberkedést azonban a nyilvánvaló góré, Sebas "Bloeddorst" van Eldik gitáros vállalta be, egészen eredményesen (már ha azt a közönségre gyakorolt hatáson mérjük). A 2010-es ' Uit Oude Grond'-ról elhangzott a nyitó páros, a Nehalennia és az Ostara, amelyek kellően megalapozták a riff-központú "viking metalt", ám a karcosabbra hangszerelt korai darabok - pl. a közönség által is énekelt, nagyszerű Heidevolk-himnusz, a Vulgaris Magistralis - is jól illeszkedtek a programba. Megunni nem is volt idő az előadást, hiszen alig fél óra játékidőt kaptak, ám annak minden pillanatát profin használták ki, a túltelí­tett szí­npadot is maximálisan bemozogva. A pozití­v élmény lenyomata a jól összeválogatott setlistnek is köszönhető volt, ugyanis egy egészen albumon keresztül már megfogyatkozni látszik a kreativitás, ám egy ilyen "best of-fal" nem tudtak hibázni a hollandok. Előrebocsájtom: elfogult leszek. a Swashbucklenek se lemezen, se koncerten nem sikerült a leghalványabb szimpátiát se kiváltania belőlem, azt pedig végképp nem sikerült felfognom, hogy mit keresnek rendszeresen a folk metal fesztiválokon. Gyaní­tom, a szí­ntéren kí­vül nehéz lenne marketingelni őket, sőt, az utóbbi években elkényeztetett thrash fanatikusok valószí­nűleg nem kattannának rá a skót trió agyament brutalitású zúzdájára. A folk metal azonban a legsokszí­nűbb "mozgalom" jelenleg, szóval a külsőségek preferenciája és a haverság alapján ide fértek be - ez van. Mindenesetre a koncert előtt félretettem gonosz és szűklátókörű előí­téleteimet, és belehallgattam a 'Back To The Noose'-t záros határidőn belül követő második lemezükbe, a 'Crime Always Pays...'-be - mégiscsak jól fut a szekér, azaz a hajó, ugye-ugye -, és meglepetten konstatáltam, hogy Admiral Nobeardék bizony ilyen rövid idő alatt is képesek voltak a fejlődésre. Dallamosodtak, í­rtak pár egymástól megkülönböztethető számot, sőt, az előző körúton valószí­nűleg sok kalózlányba szerelmesedtek bele, mert egy balladát is felbiggyesztettek az albumra. Így aztán korlátozott, de pozití­v elvárásokkal néztem az újabb kalóztámadás elébe. Előrebocsájtom: tévedtem. Az élő produkciójuk nem változott ugyanis semmit, az egész estére jellemző közel tökéletes hangosí­tás ellenére is egy zajmasszát kaptunk, ami igaz, hogy a fiatalok számára lehetővé tette, hogy kidühöngjék magukat, és a "halálfalon" szétzúzzák egymást, de érdemleges zenei élményt nem nyújtott. A cél persze, ahogy azt énekes-basszusgitárosunk szofisztikáltan minden második szám után ki is fejtette - "let's have some fuckin' fun" -, a szimpla szórakoztatás volt, és ezért különböző poénokat is bevetettek, mint pl. a cápa és a papagáj "pogója" és headbangelése a szí­npadon (gondolom, a roadoknak is kell egy kis extra pénz), ám ugyanezt ellőtték már múltkor is, és í­gy másodjára már nem hatott a meglepetés erejével. A legnagyobb vicc az introjuk volt, amikor is egy diszkó számra kezdtek el táncolni, amiben ugye, semmi vicces nincsen, maximum a kb. 130 kilós énekes testének illegetése. Plusz bizonyára a dalszövegek is humorosak, csakhogy ezekből akkor se lehetne semmit érteni, ha valaki kí­vülről fújná őket. Mindenesetre a kemény mag - és persze a roppant önfeledten zenélő trió - jól kitombolta magát, és az olyan "régi" "slágerekre", mint pl. a Back To The Noose vagy a Scurvy Back, a közönség egy részének egységes felhördülése volt a válasz, szóval kétségtelenül beitták magukat a folk metal rajongók szürkeállományába. Kí­váncsi vagyok, meddig maradnak ott... Az Equilibrium se kerülhette el a sorsát: befutottak. Ami nem is csoda a 2008-as 'Sagas' lemezük tekintetében, amely a szí­ntér szí­nvonalát felülről verő, nagyon erős és előremutató alkotásra sikeredett. Ezután valószí­nűleg úgy érezték, ki kell szolgálniuk (vagy "meglovagolniuk") a feléjük irányuló nagyobb érdeklődést, és megszülték az idei 'Rekreaturt'-t. Nincs mit tenni: kommerszek lettek. Relatí­ve, legalábbis. Amolyan slágeres death-power metal lett az új lemez irányvonala, amely nagyon erős szintetizátordallamokra épí­t, és roppant könnyedén befogadható. A gitártémák közé befurakodott pár "modern" megoldás is, a power metal biztos helyet ví­vott ki magának, a billentyű pedig szinte egyeduralkodó lett a melódiák frontján. Mindez élőben csak ott hibádzik, hogy az együttesnek nincs külön billentyűse. Kissé zavaró, hogy az a slágeres beütés, amire mindenki bólogat az élő koncerten, olyan hangszertől származik, amely számí­tógépről megy közben. Sebaj, volt ennél már rosszabb is, nevezetesen amikor a Finntroll előtt játszottak, és dobosuk se volt - ám még akkor is erőteljes, élvezetes koncertet adtak. Igen, a kisördög végig ott kapirgált belül, hogy nincs ez í­gy jól, de ha egyszer tökéletesen működik egyébiránt, plusz az Ensiferum mellett-után ők voltak az este legtehetségesebb nem-feldolgozás együttese, akkor nem maradt más hátra, mint hogy maradéktalanul élvezzük az előadást. Amely, személy szerint nekem maximálisan sikerült. A 'Rekreatur' olyan orbitális nagy slágerei, mint a Der Wassermann vagy a klipes Der Ewige Sieg nagyon jól működtek együtt a korábbi, komplexebb számokkal - arról nem is beszélve, hogy már a szőkí­tett 14 éves lányok szí­vét is meghódí­tották, akik végig sikongatták koncertjüket. Azért ez mégiscsak elárul valamit arról, hogy mennyire befogadható a Corpsegrinder-majmoló új énekes, Robert "Robse" Dahn hörgés-károgás-tengere ellenére is az új lemez. Számomra Helge Stang összetettebb produkciót nyújtott, több egyéniséggel, mint az egyébként a szí­npadon impozáns látványt nyújtó, kétméteres Robse, aki frontemberként teljes mértékben megállta a helyét, sőt, tüdejének minden porcikáját "kihörögte" nekünk. Az újlemezes nyitódallal, az indulószerű In Heiligen Hallennel kezdő német együttes igazi vezére azonban René Berthiaume gitáros-"billentyűs" volt, aki í­zes gitárjátékával és dallamérzékével megfelelő motorja a csapatnak, és szí­npadi jelenléte is meghatározó, karizmatikus - még ha nem is tolta úgy előtérbe magát, mint a Heidevolk gitáros-agytrösztje. A szí­npadképet a Völkl testvérek lánytagja, Sandra is szí­nesí­tette, bár szegény hangszere ugyanúgy elveszett a zenében, mint ő - kis termetének köszönhetően - a kétméteres rockerek között a szí­npadon. (Érdekes, hogy pont a férfiasság régi kódjait nosztalgikus fénytörésben érvényesí­tő és/vagy megéneklő folk metalban jutnak gyakran szerephez női zenészek.) Mindenesetre ő is simán tartotta azt a dinamikus tempót, amit 3 lemezük legpörgősebb-dallamosabb számaival értek el, mint pl. a giccsgyanús, hawaii feelinget árasztó Die Affeninsel vagy az elsőlemezes Unter der Eiche. Persze, hiányzó gyöngyszemeket nagyon könnyű találni - én spec egy Wingthors Hammert vagy egy Snüffelt simán meghallgattam volna még -, de ami elhangzott, abba nem lehetett belekötni. Az Equilibrium nem csak lemezen, de élőben is egy üde szí­nfoltja a szí­ntérnek, habár stí­lusban kissé elütnek a többiektől. De jól van ez í­gy - a sokszí­nűség csak növeli a nézőszámot, és mindenki megtalálhatta a kedvére való hallgatnivalót az este folyamán. Setlist: In Heiligen Hallen Blut im Auge Der Ewige Sieg Unter der Eiche Der Wassermann Met Die Affeninsel Unbesiegt Tomka Emlékszem, idehaza az első nagyobb folkfesztivál a 2008-as Paganfest volt. Két éve hatalmas dolognak minősült az a turné, együtt koncertezett az Ensiferum, a Korpiklaani és a Moonsorrow, s noha mindenhol jól fogytak a jegyek, hazánkban még népszerűbb volt az esemény, mint bárhol a környéken. A legtöbb belépőt a pesti állomásán adták el a turnénak, szép számmal voltunk a PeCsában, kamerákkal is felvették a bulikat, szóval volt minden mi szem szájnak ingere. Azóta nem járt Budapesten az Ensiferum. Megmondom őszintén, én már azon meglepődtem, hogy az idei Heidenfest a Club 202-be volt kií­rva, de attól végképp leesett az állam, hogy a finnek produkciójára itt is csak szűk kétharmad ház volt kí­váncsi. Az okokról persze napokon át lehetne vitatkozni. Kezd alábbhagyni nálunk a folk őrület? Nem jött be az embereknek az új lemez? A rockereknek elment a pénze a Metalfestre, a Rockmaratonra, egyéb bulikra? Kinőtték őket rajongóik? A választ mindenkinek saját fantáziájára bí­zom, mindenesetre kissé csalódottan láttam, hogy ezen az estén nem fogunk nézőszámot dönteni az egykori Wigwamban. Pedig nem lett volna rossz, ugyanis az Ensiferum továbbra is remek formában van. Az este legjobb élő produkcióját ők nyújtották. Már a kezdést hangos üdvrivalgással fogadta a közönség, a By The Dividing Steam felvezetése alatt szépen kisétáltak a muzsikusok a deszkákra, és nekikezdtek az új lemez cí­madójának: felcsendült a From Afar! Noha ekkor még rakoncátlankodott a hangzás, az rögtön látszott, hogy egy intenzí­v műsort fogunk kapni, az óvatlan zenehallgató már attól elfáradhatott, hogy követte tekintetével a muzsikusokat. Gyakorlatilag egy percre nem állt le a szí­npadon a headbangelés, a zúzás. Piszok lelkesen, fenemód látványosan, tüzesen muzsikált a banda, valósággal darabjaira bontották a koncerttermet. Számomra az este egyik csúcspontját mindenképp a 2007-es 'Victory Songs' c. albumról származó One More Magic Potion jelentette: egyfelől nagy kedvencről van szó, másrészt a rögtön második számnak bedobott gigasláger hatalmasat ütött, a nyitóduó teljesen felforrósí­totta a hangulatot. A másik kiemelkedő pillanatot a maga epikusságában zseniális, együtténeklős Lai Lai Hei nyújtotta. Petri Lindros már jó ideje áll a csapat élén, véleményem szerint tökéletesen bebizonyí­totta, hogy képes Jari Mäenpää pótlására. Noha mikor először láttam Petrit, még elképedtem soványságán, az elmúlt évek során kissé kigömbölyödött a szőke muzsikus. Nem vitte túlzásba a konferálást, a frontemberkedést, de végig remek teljesí­tményt nyújtott mind a mikrofon mögött, mind a hathúroson. A tiszta dallamokért persze ezúttal is zenésztársai feleltek, akik most sem vallottak szégyent. Noha a folyamatos headbangelés miatt az arcukat alig lehetett látni, Markus, Sammi, illetve a dekoratí­v billentyűslány, Emmi bombabiztos alapot szolgáltattak, amikor a vokálok terén be kellett segí­teni. A Lai Lai Hei, Abandoned duóban pedig hosszan prezentálhatták énekesi tehetségüket. A kiltekben szí­npadra lépő banda igazán meggyőző, profi műsort nyomott, nem hinném, hogy bármilyen téren is bele lehetne kötni a zenészek teljesí­tményébe. A setlist egy fesztiválprogram volt, egy tömör, ütős best of. Az új lemezről a cí­madón túl a két nagy sláger, a Stone Cold Metal, illetve a Twilight Tavern került be a repertoárba, a hallgatóság pedig kitörő lelkesedéssel fogadta ezen szerzeményeket is. Mivel tudtam, hogy a turné egyes állomásain az Abandoned helyett a Token Of Time-ot játszották a srácok, reménykedtem, hogy mi is ilyen szerencsések leszünk. Sajnos ezen vágyam nem teljesült, de legalább lehetett egy picit pihenni az első lemez egyik legkomorabb dala alatt. Sajnálatos, hogy a 'From Afar' rendes turnéjával nem látogatott meg minket a formáció, nekem ez a tí­z szám borzasztó kevés volt. Jó lenne már egyszer nem fesztiválon, hanem rendes headliner bulin elcsí­pni a finneket. Az Iron jelentette ezúttal is a búcsút, mely alatt a frenetikus hangulatú küzdőtér utoljára is egy emberként énekelt a csapattal. Látványos, erőteljes, élvezetes, szórakoztató koncert volt ez az Ensiferumtól. Roppant erős élőben a csapat, a buli sikerét nem bí­zták a véletlenre, nem hinném, hogy bármelyik rajongónak is elégedetlenül kellett hazamennie. Reméljük, hogy mihamarabb visszatérnek, és akkor újból többen lesznek már rájuk kí­váncsiak. Setlist: 1. From Afar 2. One More Magic Potion 3. Hero in a Dream 4. Stone Cold Metal 5. Ahti 6. Abandoned 7. Deathbringer from the Sky 8. Lai Lai Hei 9. Twilight Tavern 10. Iron A Twilight Of The Gods egy Bathory emlékzenekar, akiket már a Metalfesten is láthattunk. A Bathory minden idők egyik legfontosabb extrém metal zenekara. Szerepe megkérdőjelezhetetlen mind a black metal, mint a pagan/viking/folk metal kialakulásában, gyakorlatilag a csapat mindezen stí­lusok előhí­rnökeként, megalkotójaként emlí­thető. A Twilight Of The Gods formáció a zenekar pagan koraszakát hivatott megidézni, méghozzá illusztris zenészek kollaborációjaként, akik a 2004 nyarán elhunyt Quorthon emléke előtt fejet hajtva róják le tiszteletüket a kultikus "csapat" iránt. Nem egyszerű véleményt alkotnom a formációról, ugyanis eléggé megosztó, ellentétes, kusza gondolataim vannak velük kapcsolatban. Inkább a negatí­vumokkal kezdeném, hogy a cikk végkicsengése azért pozití­v legyen. A Bathory az egészen korai időket leszámí­tva soha nem koncertezett. Quorthon egyszemélyes együttese volt ez, egészen különleges atmoszférával, muzsikával, illetve hangulatvilággal. Lehet, hogy én állok hozzá rosszul a Twilighthoz, de számomra nem tudják visszaadni hitelesen a "Bathory feelinget" . Valami egész egyszerűen hiányzik. Végtelenül profi muzsikusok tökéletesen korrekt produkcióját látjuk a szí­npadon, de mégsem érzem azt a borzongást, amit akkor, ha felteszek egy Bathory lemezt. Persze, tök egyértelmű, hogy mi, pontosabban ki hiányzik. Quorthon, aki olyannyira maga volt a Bathory, hogy nélküle Bathory dalokat hallani... maradjunk annyiban, hogy furcsa. Sajnálom, de ez a koncert nem tudott lekötni. A Metalfesten sem, és most sem. Májusban Nemtheanga többet "frontemberkedett" a szí­npadon, többet kommunikált a közönséggel, ami akkor nálam szintén mí­nusz pont volt (könyörgöm, a Bathory fagyos, gonosz, sötét, szomorú zenészéjéhez a "showmanség" nagyon nem illik). Ebből szerencsére kissé visszavett az énekes. Szóval problémáim lajstromát összegezhetném úgy is, hogy az igazi bajom az volt, hogy nem a Bathoryt láttam. Itt jön a fogós kérdés: ez miért gond, hisz nem is a Bathory lépett fel? Tényleg nem. Egy emlékzenekart láttunk, akik többször is elmondták, hogy ők bizony nem a Bathory. Hisz Bathory csak egy volt, és soha nem is lesz több. Ők mindössze zenészek, akik tisztelik a banda munkásságát, és szeretnék a csapat emlékét úgy életben tartani, hogy népszerűsí­tik a muzsikáját. Ez pedig nemes gesztus, olyan, amelyért mindegyik zenész mélységes tiszteletet érdemel. Nem is vették félvállról a feladatot. Látványosan játszottak a tagok, pontosan, sok mozgással, Nemtheanga pedig szinte teljes egészében kihasználta hangterjedelmét, amikor kellett énekelt, ha kellett hörgött, igyekezett tökéletesen visszaadni a régi dallamokat. Sajnos a tűzfújás most elmaradt, de ez kicsit sem csorbí­tott a produkció értékéből. Sajnálatomra a 'Nordland' lemezek ezúttal is kimaradtak a szórásból, de í­gy is hallhattunk olyan klasszikusokat, mint a Shores In Flames, a Valhalla, a Home Of Once Brave, a The Sword, vagy a záró Blood Fire Death (de jó lett volna még egy One Rode To Asa Bay is...). Úgy érzem, hogy a Twilight mindent kihozott műsorából, amit csak lehetett. Nem hiszem, hogy ennél profibban, tökéletesebben meg lehetne szólaltatni ma kultikus Bathory dalokat. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a csapat olyannyira Quorthon maga volt, hogy nélküle lehetetlen visszaadni koncerten azt, ami igazából a Bathory. Megemlékezni mégis meg lehet, és meg is kell. Ezt pedig ez a szupergrupp tökéletesen teszi meg. Szóval létezésüknek, ténykedésüknek örülni kell, valamint reménykedni, hogy sok új embert meg tudnak ismertetni a zseniális Quorthon munkásságával (félő, hogy nem: ismét fájdalmasan kevesen hallgatták meg őket). De ha szeretné valaki igazából megismerni a Bathoryt, akkor vegyen egy CD-t, és hallgassa a zenéjét ott. Mert az az igazi. Azt az érzést, hangulatot, amit Quorthon muzsikája áraszt soha, senki nem fogja tudni visszaadni már. Sajnos. MMarton88 Képek: MMarton88 Köszönet a Hammer Concertsnek!