Progfüggők Ünnepe: Spock's Beard, Enochian Theory - 2010.09.27., A38

Sokszor mondja azt az ember egy adott koncert után, hogy felejthetetlen élményben volt része, aztán pár év múltán már csak halvány emlékfoszlányok maradnak belőle; az igazán katartikus élmény azonban csak a kivételes előadásokat illeti meg, amelyekről hosszú-hosszú idő elteltével is ódákat zengünk, emlékezve annak minden apró mozzanatára. Na már most a Spock's Beard 2007-es A38 Hajós koncertje valóban a Felejthetetlen Élmény kategóriába tehető, ennélfogva a mostani bulijuk már nem robbant a meglepetés erejével, ám a libabőr ezúttal is folyamatos munkában volt, ha fogalmazhatok ilyen pongyolán. Én kifejezetten örülök, hogy a brit Enochian Theory-t hozták magukkal, de ezzel a véleménnyel szinte egyedül vagyok, hisz ahogy a netet böngésztem, úgy láttam, igazából senkit nem nyűgözött le a trió. Ugyan jómagam sem lettem hithű rajongójuk, mert ami lemezen működik (a tavalyi 'Evolution: Creatio Ex Nihilio'), az élőben nem feltétlenül: a 2004-ben alakult banda zenéje inkább az otthonülős-fejhallgatós fajta (na, igen, ez szinte mindegyik progresszí­v előadóról el lehet mondani), s aki ezen az estén ismerkedett meg velük, az tényleg csak a fejét vakargatta, ugyanis első (és második, - harmadik) nekifutásra alig lehet kibogozni, mit is akarnak elmondani a dalokkal, hol egy visszatérő téma (urambocsá' refrén!), és a többi. Meg aztán Ben Harris-Hayes sem a könnyen fülbesimuló énekdallamok hí­ve, hangja rokon Mariusz Duda (Riverside) és Steven Wilson (Porcupine Tree) orgánumával, stí­lusával (jóllehet kevésbé képzett); hozzám közel áll az efféle éneklés, de a témái tényleg nehezen befogadhatóak. Hörgött is olykor az istenadta, gondolom, a kőkonzervatí­v prog rajongók akkor vonultak ki a söreikkel az előtérbe - pedig ez is jól rí­melt az agresszí­vebb részekre. Az Enochian Theory muzsikája is sokat merí­t a Riverside-Porcupine Tree páros zenéjéből (no meg a Tooléból), azzal a különbséggel, hogy mí­g náluk a komplexitás mögött mindig ott van a Dal, addig az ET inkább a hangulatra illetve az azzal való "játékra", annak fokozására helyezi a hangsúlyt. Nem gond ez, de turnézhatnak ők akár az atyaúristennel is, ilyen "anti-hallgatóbarát" zenével nem fognak több rajongót szerezni maguknak. Bár ne lenne igazam, mert engem bizony kilóra megvettek akkor és ott. Biztos perverz vagyok... Ha a Spock's Beard 1972-ben jelentkezik első lemezével, a 'The Light'-tal, akkor minden bizonnyal ma a Yes, a Genesis, a Pink Floyd mellett emlegetnénk őket, mint egy megkerülhetetlen klasszikust. Most azonban nyakig vagyunk a kétezres években, a progresszí­v rock ma már nem mozgat meg olyan tömegeket, mint apáink idején, ám ettől függetlenül a Spock's sokunknak éppoly megkerülhetetlen klasszikus. Bár a Yes-féle elmélyült, szférikus progresszí­v iskola közelebb áll hozzám, a Peter Gabriel-korszakos Genesishez hasonló Spock's Beard játékosabb-bolondosabb világára szintén gyermeki rajongással tekintek. Múltkor vélhetően az előzenekar szerepébe "kényszerült" Paul Gilbert húzóneve is kellett ahhoz, hogy szépen megteljen a Hajó, most egy kicsit kevesebben gyűltünk össze, de a háromnegyedház í­gy is megvolt (igen, manapság már ennek is örülni kell, pedig egy normálisabb világban a Spock's Beardnek már régen arénákban kellene játszania több ezres tömegnek). Ugyan a Neal Morse kiválása utáni három, immár Nick D'Virgilio énekével készült lemezt kevésbé érzem a magaménak, de az idén megjelent 'X' akkorát robbant nálam, hogy elsőszámú esélyesként pályázhat az Év Albuma cí­mre (legföljebb az új Helloween szorí­thatja le onnan, haha)! Emlékszem, annak előtte igen nehezen barátkoztam meg Nick hangjával, egy ideje pedig már jobban szeretem, mint Morse "bondzsovis" stí­lusát, ám azt azért sajnálom, hogy a megtért frontemberrel nem láthattam a bandát, és bizonyára már nem is fogom. A madarak arról csicseregtek előzetesen, hogy a teljes friss korongot műsorra tűzik, ez tulajdonképpen meg is történt, csupán éppen személyes kedvencemet, a Their Names Escape Me-t hagyták ki (vagyis ez í­gy ebben a formában nem igaz, hiszen az előadás megkezdése előtt felvételről lement az is). Így aztán 21.20 körül egy kétakkordos punkslágerrel, a laza tí­z és fél perces Edge Of The In-Between-nel nyitottak, amely engem kicsit a Genesis '76-os Trick Of The Tail cí­mű dalára emlékeztet, noha annál jóval szerteágazóbb tétel. A hangzás közel tökéletes volt (többször is bebizonyosodott, hogy kis országunkban a Hajón szólnak a legjobban a koncertek), de csak azért "közel", mert a non plus ultra-hangzást a Porcupine Tree-buli szolgáltatta tavaly novemberben; minden hangszert külön hallani lehetett, ami az efféle összetett muzsikánál főleg nem elhanyagolható szempont. A szí­npad kissé szűkre szabottnak bizonyult a csapatnak, mivel azonban Nick nem szokott dickinsoni sprinteket levágni, szépen megfértek mindannyian egymás mellett, sőt, hátulra két dobcucc is bepréselődött, amely tény a Spock's Beard munkásságában jártasabbak számára nem volt egy nagy talány. A modernebb The Emperor's Clothes verzéjéről valahogy mindig a Red Hot Chili Peppers neve ugrik be, persze ez csak az én becsí­pődésem, a negyedórás From The Darkness-ről pedig az, hogy ezek a palik tulajdonképpen ufók, akik meglepően emberszabásúak - egymást érték a jobbnál-jobb témák, a zsenialitás súlya alatt majd' megroppant a hajótest. Azt tudtam, hogy a srácok nem fognak My Dying Bride-módra búslakodni a szí­npadon, de arra azért nem számí­tottam, hogy a legnagyobb bohóc nem Ryo Okumoto, nem is Nick, hanem a "szürke eminenciás" Alan Morse lesz; Laci kollégám mesélte, hogy a gitáros a buli előtt percekig kereste a szemüvegét, úgy járt-kelt a hajón, mint egy fantom, s bár arról nincs megbí­zható információm, hogy rálelt-e az okuláréra, de hogy közben belebotlott valami likvid jóságba, az biztos, mert feltűnően derűsen izgett-mozgott a deszkákon (Kotta szerint nem egyszer pontatlanul is játszott, nekem azonban ez nem tűnt fel). Nagy rock and roll-arcok ezek, szó se róla! Nick D'Virgilio dobosból avanzsált énekessé a dupla 'Snow'-t követően (Genesis-párhuzam, ugye-ugye?), és azon nyomban kiderült, milyen remek frontember, amellett, hogy zseniális zenész, ez viszont nem volt újdonság, bárkit nem hí­vnak meg a Genesisbe vendégütősnek (lásd: 'Calling All Stations', 1997). Poénokból pedig ezúttal sem volt hiány: az egyik dal előtt a saját kiadványaikat mutogatták a közönségnek (ez rosszul is elsülhetett volna, ám esetükben a tréfa találkozott az iróniával, s í­gy nem volt erőltetett vicc), és hát a Kamikaze instrumentálisban jött a szokásos Okumoto-féle Hammond-megmászás, ilyenkor ugye két embernek kell tartani a cájgot, hogy az be ne dőljön a közönség soraiba. (A prog zenészek is sokat szelí­dültek az évtizedek során, emlékezzünk csak Keith Emersonra, aki rituálisan késelte meg az orgonáját!) A Nick D'Virgilio vs. Jimmy Keegan dobpárbaj is jópofa show-t eredményezett, ökörködésből sem volt hiány (például egy dobszerkó mögé ültek be mindketten), s mindez úgy volt hiteles, spontán-érzetű, hogy egy alaposan begyakorolt, és minden egyes turnéhelyszí­nen előkapott rögtönözésről van szó. A The Quiet House az egyetlen dal az 'X'-en, amely kevésbé fog meg, legalábbis a gitár-basszus főtémája nem igazán tetszik, ám mind a refrén, mind a lí­rai középrész elsőrangú, kiváltképp í­gy élőben! (E szám végén Ryo felhí­vott maga mellé egy hazai Hammond-mániákus zenészt a közönségből, s együtt klimpí­roztak egy pillanat erejéig.) A bő negyedórás Jaws Of Heaven pedig az egyik kedvencem az új korongról, bődületes, Yes-mélységű és szépségű darab, az amúgy is emelkedett finálé eksztatikus élményét csak megsokszorozta a sárga-piros fényben fürdő szí­npad. Ezzel tulajdonképpen véget ért a koncert első blokkja... Az On A Perfect Day-jel kezdtek 2007-ben, most ez is elhangzott a második felvonás nyitányaként: szeretem ezt a derűs kis dalt, az egyik legjobb a 2006-os névadó lemezen. A Surfing Down The Avalanche a Spock's Beard "metál száma", ez is ismerős lehetett a múltkori buliból, a Thoughts-nak viszont itt az első részét játszották, majd jött a banda egyik legkiemelkedőbb szerzeménye, az epikus The Doorway, szintén a második anyagról ('Beware The Darkness'): erre már szavak nincsenek, oly rendkí­vüli dal! Azzal elbúcsúztak, de nem végleg, ugyanis hátra volt még egy ráadás, mégpedig az éteri-szárnyaló June, amely jó értelemben véve ünnepélyes "istentisztelet-jelleget" öltött a közönség közreműködésének köszönhetően. Aztán tényleg vége... Mindennel együtt száznegyven percet játszottak, nekem mégis rövidnek tűnt, és a múltkoriban is műsorra tűzött dalok helyett talán más, eddig nem hallott nótákat szí­vesebben vettem volna, de távol álljon tőlem a legcsekélyebb bí­rálat is, mindez csupán egy személyes reflexió, nem több. Mert a Spock's Beard ezen estén is olyan koncertet adott, amire évek múltán is emlékezni fogunk, és ami bizony méltón rászolgál a Felejthetetlen Élmény cí­mre. Ezzel pedig újfent bebizonyosodott, hogy a progresszí­v rock nem csupán hippi-kinézetű művészemberek végtelennek ható hangszeres orgiája, hanem akár felhőtlen szórakozás, és mint olyan, közö(n)sségformáló népünnepély is egyben. Köszönet a Livesoundnak a koncert megszervezéséért! Mike Fotók: Pearl69