Seven the Hardway - Seven the Hardway (2010)
írta garael | 2010.10.04.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Mascot Records
Weblap: seventhehardway.net
Stílus: progresszív metal
Származás: international
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bevallom, nem igazán szeretem azokat a metal stilusokat, melyeknél függvénytáblát kell lapozgatnom a megfejtéshez: a matek metalnak titulált (milyen hülye elnevezés), gyakran a jazz bizonyos ágazatainak dalszerkesztési töredezettségét és improvizatív keszekuszaságát örökévé tevő progresszív útkeresésben bizony gyakran eltévedek, és nincs kedvem Ariadne fonalát megkeresve kitalálni a labirintusból. Kezdetnek tehát ennyit erről, de most Pósalaky úr szavait idézve: ugorjunk! Mark Boals és Tony MacAlpine a Rings of Fire-el a malmsteeni alapokon hozták létre a neoklasszikus stílus amolyan oldalági leszármazottját, ahol békésen megfért egymás mellett a klasszicizáció és az újra való törekvés. Nem véletlen hát, hogy a Seven the Hardway albumánál, melynek három tagját az említett együttes szolgáltatja - az énekes és a gitáros mellett ott püföli a bőröket Virgil Donati dobos is - valami hasonlóra számítottam, ám amit találtam, az csak nyomokban emlékeztet a tűzgyűrű hagyományosabb világára. Nos, felejtsük hát el a malmsteeni iskola paganinis, nem egyszerű, ám lineárisnak mondható gitárfutamait: itt bizony staccatosabb, töredezettebb ritmusokra épül rá a zene, melyekre szinte jazzbe hajló gitárszólók csavarodnak és a felfedezhető modern elemek között még a Clawfingeres szövegköpködést is megtalálhatjuk. Az olvasó, amennyiben ismeri az ízlésemet, joggal kérdezheti, hogy akkor miért én írom a kritikát, nos, a válasz roppant egyszerű: a dallamok szerencsésen oldva az elsőre kaotikusnak tűnő részeket adnak a dallamosabb stílust kedvelőknek is megfelelő támpontot a szerzemények élvezetéhez. Képzeljünk hát el a Fates Warning John Archos, későbbi időszakából - illetve az énekes Twist of Fate szólólemezéből - , valamint James Labrie Elements Of Persuasionéből eredeztetett modern progresszív egyveleget, ahol MacAlpine fantasztikus szólói, valamint a Ring of Fireben megismert boalsi dallamok versengenek egymással, egy-egy szerzeményen belül akár több zenei témát is körbejárva. Érdekes módon Boals a hagyományosabb, sikolyakrobatika mellett szinte tökéletesen idézi James Labrie énekstílusát - persze egy oktávot pluszban odapakolva- , hallgassuk csak meg az All I Had, vagy a Good and Evil énektémáit: mintha a Dream Theater énekesének szólódolgaiban kutakodnánk - persze Mark azért ügyel arra, hogy egy-egy magas c-vel szonikusan nyakoncsapva a hallgatót figyelmeztesse az énekesi liga első osztály jelenlétére. Persze kell három-négy hallgatás, hogy előjöjjenek azok a finomságok, melyek igazán élvezhetővé teszik az albumot a nem kimondottan gitártudorok számára is, de megéri: ha a mélyre hangolt gitárok alapozása felett úszó vokál olyan slágert tud varázsolni, mint a Blame, vagy a Happy Ending, biztosak lehetünk benne, hogy a zord külső arany szívet takar, és a progressziótól lecsupaszított váz bizony, hogy a jó öreg, elmélkedős jellegű dallamos rock. Természetesen a az instrumentális szekció is megkapja maga lehetőségét, úgy gondolom, hogy bármely gitáros elgondolkozhat azon, vajon MacAlpine-nek nincs e hat ujja, bár Tony Iommi óta tudjuk, hogy nem muszáj a számok bűvöletében élni, ha hangszerkezelési színvonalról van szó.
Legutóbbi hozzászólások