Angra: Aqua - Egy lemez két arca

írta Hard Rock Magazin | 2010.09.20.

Megjelenés: 2010

Kiadó: JVC/Victor

Weblap: http://www.angra.net

Stílus: power metal

Származás: Brazí­lia

Dalcímek

Értékelés

Én már megint nagy bajban vagyok, ugyanis a véleményem most sem fog egyezni a többségével. Ennek ez esetben viszont kifejezetten örülök. Remélem minél többeknek tetszeni fog ez a lemez, és rengetek ,,metalheadnek" fog kellemes órákat adni az 'Aqua'. Én viszont nem tartozom ezek közé. Most jönnek a miértek! Rengeteg problémám van a legendás brazil banda legifjabb gyermekével, és ez a megannyi elem összeáll egy nagy ,,ez most nem jött át"-tá. Egyszerűen nem kerültem hangulatba a lemeztől, tökéletesen elment mellettem. Jönnek-mennek a számok, amikbe érzem, hogy rengeteg energiát fektettek a fiúk, de a végeredmény minden lett csak nem progresszí­v (pedig az álmoskönyv szerint ők prog-power banda lennének). Én úgy érzem, hogy nem lettek rendesen megí­rva. Fércmunka. ,,Tegyünk ide egy kis gyorsulást, oda egy lágy zongorabetétet, amott meg szintizzünk egy kicsit, oszt jóság van!" Ettől még nem lesz valami progresszí­v, csak ,,eklektiusan gagyi". Olyan érzésem volt, mint amikor megkaptam az első multieffect pedálomat és akkor első nap az összes agyament hangzást kikevertem rajta és össze-vissza hülyéskedtem vele. Jól elvoltam, de nem adtam ki belőle egy albumot. Aztán pár nap múlva én rájöttem, hogy az alap torzí­tó - effekteknél úgysincs jobb (még telefongomb hangon is lehetett rajta játszani). Az Angrának is le kellett volna higgadnia, és rájönni, hogy mi is áll nekik igazán jól. A régebbi lemezeiken én valahogy jobban éreztem az egységet. A daloknak volt atmoszférája. Az 'Aquá'-val úgy vagyok mintha elcsépelt módon akarná utánozni a régi nótákat. A számok többsége kifejezetten egysí­kú dallamvilággal rendelkezik, ráadásul túlságosan önreferensek is. Hiányzik az eredetiség, a megújulás. Néha-néha felcsillant a remény, a Lease of Life még tetszett is, de utána megint visszasüllyedtünk a középszerűség posványába. A Hollow és a Weaknes Of A Man majdnem feljaví­totta a minőséget a ,,korrekt" szintre, de a tökéletesen elcsépelt Ashes bebiztosí­totta az album helyét a kukámban. Amivel még gyönyörűen mellélőttek, az a hangzás volt. Az egész lemezre jellemző, hogy rettenetesen erőtlen gitársounddall lett megáldva, Eduardo Falaschi hangjára meg még ráfért volna egy kis keverőmunka, mert nem illeszkedik integránsan a hangszerekhez. A prí­met a dobsound vitte. A bőrök hangját persze csutkára tekerték, í­gy a gyors számok leginkább a MÁV mozdonyok zakatolására hasonlí­tanak. Elismerem van, aki ezért a hangzásért él-hal, de az nem én vagyok. Méltatni most nem fogom a zenészeket, egyrészt mert ismertek és elismertek a szakmában, azaz nincs szükségük rá, másrészt egy ilyen lemez után cseppet sincs kedvem hozzá! Szerencsére az én véleményem is csak egy a sok közül, remélem minél kevesebben értenek vele egyet. Ja, és Matos nekem nem hiányzik nagyon (csakhogy legyen téma a kommenteknek)! Kb. három jó számnál többet várok az Angrától. A dalok többségében annyi eredetiség sincs mint egy Uwe Boll filmben, dallamaiknak olyan szakálla van, mint a druidának az Asterixből. Gyenge hangzás, unalmas előadás, progresszí­vecskedés. Nálam nem nyert. Lehet kövezni! Pontszám: 5.5 Szerző: Adamwarlock Tudjuk jól, a '90-es években elég gyatra volt a felhozatal igazi, tökös metalból. A nagyok éppúgy szenvedtek a kedvezőtlen zenei trendektől, mint a kisebb, tradicionális metal csapatok. A különbség csupán annyi, hogy mí­g előbbiek - gyatra stúdió-teljesí­tményük ellenére is - bent tudtak maradni a nemzetközi vérforgásban, aktí­v koncertezéssel próbálva meg átvészelni a cudar időket (hiába, egy adott szinten már csak felfelé lehet bukni - az élet más területein is van ez í­gy), a másod- és harmadvonal teljesen háttérbe szorult - Japán maradt a kemény fémzenék utolsó bástyája. Nagysebességű internet, myspace és youtube ekkor még sehol, úgyhogy az egyszerű ember gyermeke hagyja magát manipulálni és ráveti magát az Alice In Chain-re, a Pearl Jamre és jobb hí­ján a Panterára. Ha egyáltalán érdekli még a zene. Eddigre ugyanis a '80-as évek fiataljai épp felnőnek, a családalapí­tás és a nagybetűs életben való lábmegvetés időszaka következik, szóval a zene szerepe is csökken az életükben, tovább apasztva a műfaj bázisát. Néhányan a '80-as évek sztárjai közül azért valamelyest meg tudják őrizni a szí­nvonalat, Malmsteen és a Helloween, vagy a tengerentúlon a Savatage például továbbra is küzd, mint malac a jégen, talán nem véletlen, hogy a fémzenék új irányzata, amely az évtized végére kristályosodik ki, éppen ezen bandák munkásságából merí­t leginkább. Velük vállvetve harcol a Rage, a Blind Guardian és a Therion is, fokozatosan tolva ki a műfaj határait és emelve be szimfonikus, progresszí­v elemeket a zenéjükbe. 1998-ra aztán helyreáll a rend, micsoda év, ekkor jelenik meg többek között az 'Oceanborn', a 'Symphony of Enchanted Lands', a 'Destiny' és a 'Fireworks'! Az új generáció tehát nemcsak beköszönt, de véglegesen megvetette a lábát és hallhatóan más felfogásban (komplexebben, bombasztikusabban) tolja a három évtizedes műfajt, mint ahogy az korábban divatos volt. Logikus - a megújulást hiába is vártuk az összezavarodott, önmagukat és a helyüket kereső levitézlett bálványoktól, egy új generáció új szemlélete kellett a teljes re-boothoz, na és az a néhány előbb emlí­tett úttörő, aki az undergroundba visszaszorulva nem elégedett meg Japán kiszolgálásával, mert kí­sérletezni, fejlődni, keresve a megújulást és a kitörési pontokat. Szóval a '90-es évek elején-közepén elindult valami, elültetett az a mag, mely később csí­rába szökkent. Ezt a palántát eleinte alapvetően két zenekar nevelgette és óvta a rideg klí­mától, a Startovarius és az Angra. Miért is szeretem hát őket? Ezért. Néhány évvel később majd már mindenki őket koppintja, vagy lehet, hogy csak később ébrednek, de tény, hogy az évtized közepén nagyjából ez a két hallgatható, új, innovatí­v és izgalmas banda volt a szí­ntéren, akik úgy hozták vissza a '80-as évek hangulatát, hogy ahhoz hozzá is tettek, egy magasabb szintre tudták azt fejleszteni (és persze a Symphony X, azok számára, akikhez egyáltalán eljutott a hí­rük errefelé). És nem utolsó sorban a kemény rock oldalára állí­tottak egy újabb réteget - az éppen felnövő generáció erre fogékony részét, olyanokat, akiknek az előző évtized sztárjai talán már hiteltelenek, unalmasak voltak. Ez már önmagában igen nagy fegyvertény! Sokak számára az Angra elsősorban Andre Matosról szólt, számomra nem. Sőt, még csak nem is a szimfonikus-folkos betétekről, vagy a törzsi ritmusokról. Igaz, a europower valamelyest degradálja a klasszikus, fogós riffek jelentőségét (a duplázó alá tolt sika-mikává), í­gy a szárnyaló énekdallamoknak tényleg kiemelkedő szerep jut, szerintem ebben a brazil gárdában mégis a hathúrosoké a főszerep. A Bittencourt/Loureiro kettős a legsablonosabb gitártémát is egyénien, rafináltan tudja eljátszani - kicsavarva, megtördelve, valami kis pluszt beletéve mindegyikbe. Meg kell dicsérjem a visszatérő Confessorit is, lehengerlő lazasággal és pontossággal tesz intelligens és bonyolult dobtémákat a riffek alá. Ez persze nem meglepetés, az Angra mindig is első osztályú zenészekből állt, ezt tudja mindenki. Talán ezért nem is tört meg a zenekar lendülete, zeneileg legalábbis semmiképpen, Matos távozása után. Persze, Falaschi nem olyan jó énekes, a - sokak szerint - pályájuk csúcsát jelentő 'Temple of Shadows'-t mégis vele készí­tették el. Azt is emlí­tsük meg, hogy minden lemezük egy picit más, hol a szimfonikus, hol a folkos, hol a progresszí­v elemek kerültek előtérbe, most éppen a koncepciózus gondolkodás és az ebből eredő musical-szerű jelleg dominál. Én a folkos-lí­rai elemeket egyáltalán nem érzem erőltetettnek, szerintem szervesen illeszkednek a tematikába és különleges hangulatot kölcsönöznek az albumnak. Az ‘Aqua' nem egy habkönnyű alkotás, de nagyon sok szép momentum van rajta, elmélyülést, elszakadást kí­nál a mindennapok nyomorúságától.... Én azt hiszem, az Angra még mindig egy lépéssel a mezőny előtt jár, összetettség és dalszerzői képességek tekintetében. Örüljünk tehát, hogy ez a kultikus zenekar még alkot egyáltalán - az elmúlt időszakban ugyanis kérdéses volt a csapat léte, hosszabb szünetet tartottak! (Ahogy az rendszerváltók esetén gyakran előfordul, felmorzsolódnak a harcban, a babérokat pedig már a következő hullám aratja le, akinek az utat törték - gondoljunk csak a Startovariusra és analógiaként például arra, hol vannak a rendszerváltó pártok a mai magyar közéletben.) Én örülök. Pontszám: 8.5 Szerző: Kotta

Pontszám: 0