Triosphere: The Road Less Travelled

írta MMarton88 | 2010.09.10.

Megjelenés: 2010

Kiadó: AFM

Weblap: http://www.thetriosphere.com/

Stílus: melodikus power metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

A Triosphere neve nem csengett ismeretlenül, mikor kezem ügyébe akadt 'The Road Less Travelled' cí­mű lemezük, volt szerencsém már hozzájuk: Jorn Lande legutóbbi pesti bulija előtt csí­ptem el őket, s noha olyannyira nem ragadták meg dalaik a lelkemet, hogy azonnal feltúrjam munkásságukat, egy szimpatikus, ügyes brigádnak tűntek. Kí­váncsi is lettem, hogy mire voltak képesek ezúttal. A norvég banda 2004-ben alakult, ez a második korongjuk, egyben az első olyan, amelyik egy nagyobb kiadónál - jelen esetben az AFM-nél - jelent meg. A fáma szerint ők az oly divatos "female fronted metalban", illetve power metalban utaznak, ráadásul a gyönyörű borí­tó csak tovább erősí­ti az emberben ezt az érzetet - ám amint felraktam a korongot kiderült, hogy itt bizony nem egészen erről van szó. Nem is érzem egyszerű feladatnak a kategorizálást, hisz a muzsikájuk rengeteg helyről merí­t. Akadnak itt elemek a melodikus fémzenéből, valóban képviselteti magát az europower, illetve a klasszikus heavy metal is, a Death Of Jane Doe elejét pedig Zakk papa is megirigyelhetné. Összességében mégis van az egész anyagnak egy olyan hard rockos jellege, stí­lusa, hangulata, érzésvilága, hogy jó szí­vvel egyik skatulyába sem zárható be igazán a banda. Az ún. "female fronted metalba" pedig aztán végképp nem. Hisz valóban, egy hölgy énekel itt, de tessék azonnal elfelejteni a bájos, smink- és lakktengerben úszó gothic királynőket, itt nincsen szopránvinnyogás, a sötét hercegnők, tündér-királykisasszonyok és Barbie-babák helyett egy igazi harcos amazont hallhatunk, egy fémbe-bőrbe teremtett nőt, akinek mind a hangja, mind a kiállása maga a megtestesült rock zene, akit hallva még Doro is elégedetten csettintene. Gyorsan hozzá is teszem, a lemez hard rockos jellegét épp Ida Haukland kölcsönzi, erőteljes, borzasztóan dögös, karcos hangjával. Mintha Doro találkozott volna Bonnie Tylerrel. Évek óta nagyon hiányzik már egy ennyire dögös, ennyire rockos női énekhang a szí­ntérről, ráadásul vitathatatlan, hogy Ida teljesí­tménye a lemez legfőbb erénye. Mert férfiasan valljuk be, innen azért valami nagyon hiányzik. Mi? Hát a fogós, emlékezetes dalok. Hisz bármennyire is igyekszik az ember, egyszerűen nem ragadnak meg a refrének, s noha a muzsika hangulata, lendülete, illetve dinamikája szórakoztató, és élvezetessé teszik a korongot, egy idő után mégis elfog az ingerencia, hogy inkább valami mást tegyek be... Noha a lemez a vége felé egyre erősödik, úgy igazán csak egy olyan dalt találtam, ami megmaradt bennem, méghozzá a Watcher. Ha a többi dalban is legalább ilyen melódiák kaptak volna helyet, egy rossz szavam sem lenne. Persze ez még nem ok arra, hogy ne örüljünk annak, ami van, nevezetesen a remek megszólalásnak (Tommy Hansen kevert, í­gy ez nem is meglepő), a prí­ma hangszeres teljesí­tménynek, illetve az igényesen, nagy gonddal kitalált dalszerkezeteknek, daloknak. Továbbá annak a fajta szenvedélyes, rockos atmoszférának, amely igazán kellemessé tudja tenni hosszú utazások aláfestőjeként vagy olvasáshoz a lemezt. Biztos vagyok benne, hogy lesznek, akiknek ezen dolgok még a fülbemászó terén jelentkező esetleges hiányosságokat is feledtetni fogják és kedvencként fognak tekinteni a korongra. Mindenesetre az biztos, hogy ez nem egy gyorsan ható anyag, érdemes többször nekifutni.

Pontszám: 6.5