ReVamp: ReVamp
írta Tomka | 2010.08.27.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap:
Stílus: szimfonikus gótikus metal
Származás: Hollandia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Láttunk már ilyet. Csak Floor Jansen nem nyerte meg a holland, finn, stb. Megasztárt. Csupán az After Forever mikrofonját - mindössze 16 évesen. Azét az After Foreverét, amely Hollandia, a gothic metal futószalaggyártás központjának egyik legsikeresebb és legegyedibb együttese volt. Floor kisasszony egyedi orgánumának és énektémáinak - amelyek messze túllépték a csinibaba szoprán vokálok hatókörét -, és előbb Mark Jansen, majd Sander Gommans dalszerzői zsenijének köszönhetően diktálták az irányvonalat. Sőt, büszkeségből és tartásból is példát mutattak: amikor úgy érezték, hogy nincs több muzikális mondanivalójuk, volt merszük abbahagyni a zenélést - a csúcson. Maradt hát a szólókarrier, Sander Gommans agytrösztnek a tanári pályán (és a HDK melodikus death metal projektjében), Mark Jansennek 2002 óta az Epicában, ugyebár, Ms. Jansennek pedig a beszédes nevű saját együttese, a ReVamp égisze alatt.
Szóval, láttunk már ilyet. Például Ari Koivunennél. Amilyen fiatal, olyannyira tehetséges, csak hát a zseninek kikiáltott hang mellé zene(kar) is kéne. Persze, a határidő kevés, mint a közönség rövidtávú memóriája, és a híres dalszerzőknek is jól jön néha egy kis plusz zsebpénz, úgyhogy előszeretettel tolnak pár rutinslágert a fiatalság robogó szekere alá. Így történt ez most is, annak ellenére is, hogy a konzervatóriumot végzett és operai tanulmányokat is folytató Jansen is kivette, kiveszi részét az alkotási procedúrából - már az After Foreverben is ő írta saját énekdallamait Mark 2002-es kilépése után. Ezúttal a volt csapattárs, Joost van den Broek billentyűs, és a Grip Inc. alapító-gitárosaként, zenei producerként, és sok más thrash metal banda fő motorjaként ismert Waldemar Sorychta sietett hősnőnk segítségére, akik "csupán" az album elkészítésénél, felvételeinél nyújtottak segítő ujjakat. A zene ebből kifolyólag hasonlít is, meg nem is az "anyabandáéra". A gótikus alapvetés természetesen megmaradt, a szóra rátapadt mindenféle pejoratív jelentésfoszlány nélkül, sőt, a hagyományokat felupdatelték a 2010-es követelményrendszernek megfelelően. A hörgés és az "angyali-operai" ének mára igencsak kiszámíthatóvá vált kettőse a múlté, és a gitárok sem maszatolnak a nagyzenekari hangszerelés álcája mögött. A 2004-ben progresszívebb vizekre evező After Forever is rányomta zenei bélyegét Floorra, aki kellő energiával töl(te)ti meg az albumot ahhoz, hogy 14 számon keresztül se váljon az unalmassá. Ehhez egyrészt szükséges az az ízig-vérig modern hozzáállás, amely mind a hangzásvilágban, mind a gitártémák terén megfigyelhető, amelyek csak kiegészítő szerepkörre utalják a maszek háttérkórust, és az a (hard) rockos hév, amely a precizitás mellett inkább az "őszinteséget" és a lendületet díjazza. Waldemar hozta magával a fejbekólintó modern thrash riffeket, Joost pedig a fülbemászó, gyakran a számot is strukturáló szintetizátordallamokat - erre a nyersességre, keménységre is utal a zenekar neve (a "revamp" mint "újjáalakít, kipofoz, rendbehoz"), amely egyértelmű kapcsolatot ápol az elődökkel is. És ez a karcosság figyelhető meg Jansen énekstílusában is. Floor előtt már véresre térdepelték funkciótlan testrészüket a kritikusok, erős, joggal dicsérve őszinte, egyszerre érzelmes, operai és karcos hangját, amely igazi unikum a piperkőc balerináktól túltelített mezőnyben. A rockosabb ének felé való eltolódás már a 2007-es "búcsúalbumon" is jelentkezett, azonban a 'ReVamp'-on már szinte teljesen háttérbe szorul az operai vokalizálás, és Jansen felszabadult, új arcát mutatja a közönség felé. Még ha másképp is használja orgánumát, mint ahogy azt többnyire megszokhattuk tőle, megijedni nem kell, hangi karaktere így is az első pillanattól fogva felismerhető. Sőt, most már kaméleoni képességeit is kamatoztatni tudja, amivel adaptálódik az adott énekstílushoz és egyben érzelmi hangulathoz, legyen az opera, rock zene vagy intim ballada. Utóbbiban, az I Lost Myselfben válhat mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy mennyire személyes ihletésű lemezt készített Floor - még ha nem is hibátlant. Ugyanis hosszútávon a számok könnyen egybefolynak, kevés a lemez által felállított sztenderdből kiemelkedő szerzemény - akkor is, ha ez az átlag ideig-óráig érdekes és frissnek ható a gyakran modern progresszív thrash metalra hajazó zene miatt. Az instrumentális részleg azonban nem lép túl a műfaji kliséken - ám az énektémák terén nem csak Jansen nyújt kiemelkedő teljesítményt. Segítségére sietett például Russell Allen is, aki a csendben kopogó pianínó hangulati magját kibontó Sweet Curseben énekel duettet a lemez háziasszonyával, ill. Björn Speed Strid is, akinek harsány kiabálásai viszont abszolút kilógnak a Disdain c. számból. Floor persze egyedül is bőven megállja a helyét, legyen szó Energize Me szintű slágerlistás számról (Head Up High), szimfonikus himnuszról (Million), vagy szimplán a lemez legjobb daláról (Kill Me With Silence). Ha Tarja a jégkirálynő, akkor Floor a tűzről pattant énekeskisasszony - számomra Anneke utódja a holland gótikus metal színtéren, még ha az ő érzelmi kifejezőképességét és őrületes diverzitását nem is éri el. A változatosság az, amin lesz is mit még csiszolni...
Legutóbbi hozzászólások