Blind Guardian: At The Edge Of Time

írta Mike | 2010.08.22.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.blind-guardian.com

Stílus: Power Metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Az Ashes To Ashes rockmagazin havi lemezmustrája lezárult, a szerkesztők és a munkatársak leadták voksaikat az aktuális húsz albumra. Az augusztusi hónap nyertese egy brit legenda rég várt opusa lett, a második helyen pedig egy szintén patinás német gárda végzett, tegyük hozzá, hajszál hí­ján maradt le a trónról, csupán azért, mert a friss anyaguk némileg megosztotta a stábot (az egyik - kizárólag modern, indie/punk/alter zenékben utazó - kolléga köztudottan rühell minden olyat, amely "metalra" végződik, főként ha az germánföldről való, s mindössze 3 ponttal "méltányolta" munkájukat - a maximálisan adható tí­zből). A Blind Guardian tehát lecsúszott A Hónap Albuma cí­mről, a stáb zöme pedig úgy vélekedett, hogy inkább nekik kellett volna az első helyen végezniük, nem az angol dinoszauruszoknak. Ennélfogva az 'At The Edge Of Time' nem aratott olyan fölényes és egyöntetű sikert, mint a '95-ös 'Imaginations From The Other Side' illetve a '98-as 'Nightfall In Middle-Earth' korongjuk, amelyek könnyűszerrel megették az akkori lemezmustra összes versenyzőjét, ám még í­gy is szebb eredményeket tudott "felmutatni", mint az előző: í­gy esett meg az a csúfság, hogy 2006-ban az 'A Twist In The Myth' mindössze az ötödik helyen szerénykedett. Az augusztusi album-erőpróba lezárult tehát, és a szerzők folyamatosan szállí­tották az aktuális kritikákat; mivel azonban a Blind Guardian mindig is kiemelt fontosságú név volt a magazinnál, egy szerkesztőségi "meeting" keretén belül megbeszélték, hogy e hónapban az 'At The Edge Of Time'-ról készüljön pro-kontra elemzés, mint ahogy ez bevett szokás volt már jó ideje (júliusban az öreg Ozzy szólólemezéről jelent meg két különböző hangvételű bí­rálat, és igen nagy vihart kavart az olvasók között, az újsághoz csak úgy dőltek a - nem egyszer vértengerben fürdő - levelek, a weboldalra pedig a fórumhozzászólások, sőt, két munkatárs is rendesen hajba kapott, majdnem összeverekedtek, hárman fogták le őket, és mindennek az lett az eredménye, hogy egy hónapja nem köszönnek egymásnak, ha összefutnak a folyosón). Abban hamar megegyeztek, hogy ne a "kizárólag modern, indie/punk/alter zenékben utazó, a metál szót élből rühellő" srác í­rja a negatí­v verziót, í­gy a javarészt hí­mekből álló szerzőstáb két hölgykollégájának egyikére esett a választás, aki noha szereti a Guardian korai műveit, ezzel az újjal már nem tud mit kezdeni; a méltató fél szerepe pedig a magazin legnagyobb BG-fanatikusának járt: a fiú aránylag fiatal kora ellenére ott volt szinte a banda születésénél, és elmondhatta magáról, hogy '88-ban ő maga dedikáltatta a tagokkal első albumukat, a 'Battalions Of Fear'-t. Nem sokkal azután a két recenzió megszületett. A lány a maga csí­pős, szarkasztikus, lezser modorában fogalmazta meg nemtetszését, a fiú pedig egy önmagához képest mérsékelten lelkes és meglepően tárgyilagos í­rást adott le, kigyomlálva a túlburjánzó költői képeket és lilaködös elvontságot. Ennek a páros-kritikának a rezüméje olvasható az alábbiakban. Blind Guardian: At The Edge Of Time - kontra "Bizony rég volt már, amikor egy új Blind Guardian-lemez megjelenése heveny bizsergést váltott ki a gyomrom tájékán. Hogy ennek mi az oka? Nyugi, gyerekek, nem holmi frigiditásra utaló jelek ezek, csupán arról van szó, hogy én is öregszem, meg a Guardian-fiúk is öregednek, nekem már egy ideje nem fekszik az, amit a piacra dobnak. Konkrétabban: az utolsó album, amely maradéktalanul tetszett, az a Szilmarilok-ihlette 'Nightfall In Middle-Earth' volt, még valamikor a kőkorban ('98 amúgy - a szerk.), azóta olyan anyagokat adnak ki a kezük közül, amelyek nélkülöznek (szinte) mindent, mi hallgatóbaráttá tennék a számokat. Most itt hallgatom a friss lemezt, iszom mellé a jéghideg Heinekent, és még az sem segí­t, pedig ez már a negyedik üveg. (Meg aztán meleg is van nagyon, a légkondi elcsesződött, szóval valamivel az ember lányának is hűsí­tenie kell porzó porhüvelyét, na.) Háromszor végigrágtam magam a teljes egyórás cuccon, nehogy a fejemhez vágják, hogy a hülye fapicsa csak fikázni tud, közben meg sem hallgatta rendesen az albumot! (Mert vannak ám ilyen "firkászok", én is ismerek egyet!) Azt í­rtam fentebb, hogy "hallgatóbarát". Ezalatt azt értettem, hogy - főként az 'A Night At The Opera' esetében - a túlbonyolí­tottság, a felesleges dí­szí­tgetések és az állandó témaváltások nemhogy nem szolgálnak plusz élvezeti értékkel, inkább felidegesí­tik az embert, amolyan "mi ezt is tudjuk!"-attitűd szaga van a dolognak. Az anyag meghallgatása után pedig csak vakargatjuk a fejünket, hogy végül is mit hallottunk az elmúlt egy órában, aztán rájövünk, hogy egy momentumot sem tudunk felidézni. Szar ügy. Jó, nyilván ha hatvanhatszor feltesszük a CD-t, már dereng valami, de könyörgöm, egy zene (a rock and roll meg főleg!) ne atomfizikusi agymunkáról szóljon már, basszus! (Ez a bajom az ún. matek-metállal meg a Dream Theaterrel is, de ezt hagyjuk, í­gy is megint kiverem a biztosí­tékot egyeseknél.) Pár szót hadd ejtsek magáról a lemezről is, ha már kritikára adtam a fejem. Elismerem, hogy elég jól néz ki a borí­tó, azt azonban már kevésbé értem, miért nem lehet egy kicsit elszakadni ettől a sárkányosditól, annyi minden más van kerek e világon. Évtizedes védjegy, persze, értem én, de a begyepesedett mentalitástól mindig is viszolyogtam. (A Blind egyébként az egyik legigényesebb metálbanda, szóval nincs itt nagy gond, nem is bántom őket.) Az 'At The Edge Of Time' viszont akkor sem az igazi. Na, nem azt mondom, hogy hallgathatatlan volna (ez azért mégiscsak a Hansi & Co.!), és nem is viszketek tőle, mint az előzőtől, a teljeséggel jellegtelen, unalmas és ötlethiányos 'A Twist In The Myth'-től, sőt, megkockáztatom, hogy jobbnak tartom, mint a túlvariált 'A Night At The Opera'-t. Egy tücsökpöcsnyivel, mondjuk úgy. A nyitó Sacred Worlds ugyan eléggé elvette a kedvemet a rétestészta, filmzenés intrózásával, amely már a Rhapsodynál is rém unalmas volt (még jó, hogy itt nincsen az a rettenetes germán akcentussal dumáló narrátor: "Oooh, cruel destiny...", anyám!), és hát kilenc és fél percig húzni egy számot csak akkor szabad, ha van mit mondani - Blindéknak most nem nagyon volt mit, mert a túlbuzgó témahalmozástól azonmód ásí­tozni kezdek. Pedig ez még csak az album eleje, mi lesz még itt? A Tanelorn (Into The Void) azonban gyorsan visszahozza az életkedvem: ez egy klasszikus időket idéző speed metal himnusz, kár, hogy nem sok ilyen lesz az elkövetkezendőkben. Az ezt követő Road Of No Release egy meglehetősen unalmas középtempó, ráadásul Hansi Kürsch énekdallamai is nélkülöznek mindenfajta izgalmat. Lapozzunk. Ennél már jóval érdekesebb a Ride Into Obsession, és a ritmust is felpörgetik (na, nem nagyon, csak amolyan nyugdí­jas-speed ez), Hansi bá' sem énekel olyan puhányan, hanem szépen berakja a ráspolyt a hangjába, ahogy kell. A refrén pedig mindennek a csúcsa, lehet rá öklöket rázni a koncerteken! A mélypont számomra a Curse My Name: a falra mászom ezektől a mű-reneszánsz giccsektől! Ritchie Blackmore-nak sem tudom megbocsátani, hogy évek óta szirupos folk-izében nyomul, élén a pillogó szőke barbie-nejével... És ez? Furulya, népi bohóckodás, sörlóbáló pátosz-kórusok, minden, amitől egy jóérzésű ember lavórt ragad... Én legalábbis. Azt gondoltam, én balga, hogy ilyen számcí­mekkel, mint a Valkyries vagy a War Of The Thrones, végre szilaj, férfias powert kapok, erre mi van? Mí­g az előbbi egy lagymatag középtempóban csordogáló, szí­ntelen-szagtalan lefárasztás, addig az utóbbi megint egy balladaféle, zongorával, égbenyúló vonósokkal, szépelgő énekkel, s mindez egy olyan geil, buta, Queen-szerű kórusban csúcsosodik ki, hogy egyik ámulatból a másikba esem. Lehet, hogy a sör mellé meg kellene innom egy erősebbet? És mi maradt? A Control The Divine amolyan "tetszik is-meg nem is"-féleség: vannak benne jó kis témák, de a refrén itt is olyan joviális dajdajozás, ami az egésznek a komolyságát kérdőjelezi meg. Az utolsó 10 másodperces riff viszont nagy királyság! A Wheel Of Time cí­mű záró tétel persze megin' kilenc perc, előre remegek tőle, de azért nincs nagy vész, bár nem is egy kihagyhatatlan klasszikus. Újra eljön a szimfonikus "rezesbanda", minden olyan monumentális, mint egy dubai-i felhőkarcoló. És utoljára hagytam a személyes favoritomat, a maxiról már ismerős A Voice In The Dark-ot. Mer' ez végre kurva nagyot üt! Már-már thrashbe hajló speed gránát, a tempó szerencsére csak egy picit csökken olykor, a refrén pedig 10 pontos! Ez egy igazi BG-himnusz, és ha még három efféle lenne a lemezen, én sem kárognék itt, mint valami b...atlan varjú, haha! Ennyi hát az új Blind Guardian, nem több, nem kevesebb. Ha csupán három szóval akarnám jellemezni: fáradt, ötlettelen, unalmas. Magukhoz képest persze. Mert a mai hasonszőrű bandák 80%-a csak álmodhat arról, hogy ilyen albumot tegyen le az asztalra. Én mindenesetre maradok a 'Tales...'-nél vagy az 'Imaginations...'-nél, és reménykedem, hogy a jövőben a fiúknak újra kinő a töke. Hansinak meg a haja, mert ezzel a rövid séróval és borostával úgy néz ki, mint egy hajléktalan utcazenész. Most pedig csak felnyitok még egy Heinekent..." Blind Guardian: At The Edge Of Time - pro "A tisztelt kollegina sok mindent elmondott, ennél fogva nem kí­vánok hosszas elemzésekbe bocsátkozni, még annak fényében sem, hogy egy szí­vemhez igen közel álló zenekarról í­rok. Kezdem azzal, hogy az 'At The Edge Of Time' számomra nem ér fel a kilencvenes években készült korongokkal, amelyek mindegyike tulajdonképpen hibátlan, maradandó, tehát klasszikus alkotás. Nekem legalábbis, és tudom, hogy számtalan rajongó osztja ezt a vélekedést. A kétezres esztendők immáron három lemeze más utakat jár be, mint annak előtte, s ez sokunkban okozott kisebb-nagyobb csalódást, lévén egy, a hangszerelést előtérbe helyező, komplex szerkezetű, és - ami talán a legfontosabb - kevésbé konvencionális dalok születtek a Blind Guardian-műhelyben. Elmaradtak a közérthetőbb speed himnuszok, helyüket átvették a lassabb, több témából álló, rétegzettebb szerzemények, amelyek okán az énekdallamok, a refrének is némileg alárendelt szerepbe kerültek. Egyszóval eme változás törvényszerű folyományaként felharsant a régi éra rajongóinak nemtetszése, akik a progresszí­v törekvéseket tüntetőleg elutasí­tották, vagy legalábbis nem egy efféle - lássuk be! - nehézkes témák formájában kí­vánták látni, a zenekar pedig tovább akart lépni, folyamatosan keresték az új utakat, a kihí­vásokat - í­gy mindkét fél érvelése érthető. És hogy végre a tárgyra térjek: mit nyújt a Blind Guardian 2010-ben? Az 'At The Edge Of Time' minden egyes hallgatás után egyre közelebb került hozzám, s jóllehet korántsem hiba- illetve üresjárat nélküli albumról beszélünk, mégis úgy vélem, sikerült rálelniük a komplexitás és a közérthetőség közti egyensúlyra. A lemezt mintegy keretbe foglaló Sacred Worlds és Wheel Of Time egyaránt fajsúlyos, sokrétű eposzok, melyekben tökéletes szimbiózist alkot a komolyzene és a power metal; ilyen mintaszerű összehangolással nem sűrűn találkozni, holott a szimfonikus elemeknek a heavy metallal való házasí­tása nem egy újkeletű dolog. Ahogy a kétezres évek előző két BG-anyagán, itt is csak elvétve botlunk bele a "régi szép" időket idéző, szélvész-gyors dalokba, konkrétan kettő ilyen van csupán: a Tanelorn (Into The Void) és a Mirror Mirror-ra hajazó A Voice In The Dark, amely számomra az egész album legkedvesebb tétele, ha csupán egy röpke öt percre is, de visszahozza a klasszikus í­zeket. Igen, én is keveslem a speed metalt (sőt, már tizenkét éve is keveselltem!), de megértem, hogy ezeknek a nem éppen sihederkorú zenészeknek a folyamatos száguldás nem okoz már olyan örömöt, mint a hőskorban. A komótos, kimért ütemek annál inkább, effélékkel bizony gyakrabban találkozunk, mi több, két ballada is helyet kapott a repertoárban. A Curse My Name azt a reneszánsz folklórban gyökerező, "manók tánca"-hangulatú irányt viszi tovább, amely jó ideje BG-márkajegy, a War Of The Thrones zongorás lí­rája pedig a Queen munkássága előtt tiszteleg; ez mind szép és jó, ám főképp ez utóbbi bizony alaposan beletenyerel a cukormázba, a záró kórusok kissé hitgyülis jellege apró kérdőjelet rajzol a fejem fölött lebegő képregény-buborékba. Emellett még kiragadnám az ugyancsak gyorsabb tempójú, kiváló refrénű Ride Into Obsession-t, illetve a már emlí­tett finálét, a kvázi-cí­madó nagyepikát, melyben a keleties dallamokat szövő komolyzenei elemek találkoznak olyan roppant, ünnepélyes kórusokkal, amitől a mennybolt is belé remeg. Zárásként pedig azt mondhatom, hogy bár valóban akad néhány kevésbé karakteres szám, kevésbé emlékezetes megoldás, az vitathatatlan, hogy a Blind Guardian megint egy jócskán az átlag felett álló, igényes és szerethető koronggal lepte meg rajongót. Véleményem szerint a korábbiakhoz hasonlóan ez is tipikusan az a lemez, amelyet nem elég egyszer, felületesen meghallgatni, hiszen olyan, mint a jó bor: kellő odafigyeléssel készült, és idővel érik csak be igazán." Pontszám: Kontra: 6 Pro: 8,5

Pontszám: 0