Section A: Sacrifice
írta garael | 2010.08.20.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Lion Music Records
Weblap: www.torbenenevoldsen.com
Stílus: prog-power metal
Származás: Dánia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Section A, bevallom, annak idején teljesen ismeretlenül robbant be a viszonylag szűknek mondható, általam szeretett progresszív világba, ráadásul nem a méltánytalanul alábecsült gitáros - mint ahogy az általában az ilyen jellegű bandák esetében lenni szokott -, hanem természetesen az énekes személye által. A felhangzó, véletlenül meghallott nótában ugyanis paradox módon Rob Rock és Tony Martin genetikai mixtúrája csendült fel, úgy gondolom, hogy ez a koktél minőségben bármelyik rockert fejbe vághatja, még akkor is, ha megrögzött anti-vokalkoholistaként csak a málnaszörpöt szereti. Andy Engberg a jól tájékozottaknak a kultikus státuszt elért, s azóta egy másik csodavokalistával az undergroundban csúcsra járatott Lion's Shareből lehet ismerős, de a gitárelitistáknak inkább a banda valódi motorja, Torben Enevoldsen neve jelenthet garanciát a minőségre: ez a multitalentum zenész szinte egymaga képes egy egész zenekar potenciálját a metalűrbe röpíteni, hiszen basszgitáron és billentyűn is ő maga játszik: kíváncsi lennék a koncertjükre, ahol minden bizonnyal egy fémbe inkarnálódott Shiva többkarú istenként szolgálja ki a nagyérdeműt... (Na jó, általában a billentyűk kezelésébe egy-egy, a lemezekre meghívott csodamuzsikus is besegít, bár nem hiszem, hogy élőben lenne idejük a zenekart megtámogatni.) A csapat zenéje egyébként valahol félúton a jelzésértékűen progresszív olasz power csapatok, és mondjuk a Vanden Plas agyasabb metalja között foglalja el a maga szekcióját: az itáliaiakkal való analógiát a dallamvilágot alapvetően alkotó AOR-os alap is erősíti, jóllehet a gitárfutamok és a dramaturgia inkább a germán Dream Theater kópiákat követi. Ez természetesen nem a simára koptatott sablonok újrajátszását jelenti, a Section A éppen a már említett dallamvilág által meglehetősen markáns képet képes közvetíteni, ahol Torben ízes gitárfutamaira Andy szabadon pakolhatja a maga hetvenes években gyökeredző énektémáit. Jelen album immár harmadik a sorban, és a korábbiakhoz képest kisebbfajta elmozdulást mutat a power irányába: a progresszivitás csak a gitáros játékában jelenik meg, a dalok lineáris vonalvezetése, és a néha meghökkentően dübörgő alapok a power szerelmeseinek nyújthatnak csemegét. Az olyan egyértelmű, arcba mászó slágerek, mint az oroszlán erejével elbődülő, hammondos aláfestéssel kibontakozó dallamorgia, a Lionheart, vagy Malmsteen mestert idéző futamokkal induló, Rob Rock legjobb pillanatait idéző Heroes azoknak is tetszeni fog, akik a progresszív szó hallatára verejtékben fürödve mutatnak "villát", s jóllehet, az erőt az album esetében nem a sebesség adja, a számok vannak annyira "bikák", hogy helyet követelhessenek maguknak a power birodalomban is. Az egyértelmű slágerek vonalát erősíti a nyitó, kétlábdobos, málházós Sacrifice, vagy a skandináv csapatok dallamvezetését prezentáló, vokálközpontú Days of Sorrow, de azért találunk visszautalást a progresszívebb időkre is. A Land of the Desert Sun nyugodtan szerepelhetne valamelyik slágeresebb Dream Theater albumon is, a The City of Falling pedig kicsiny pszichedeliát csempészve a dallamok közé zárja egyik csúcspontként - és szerencsés dramaturgiával - az albumot.
Legutóbbi hozzászólások