"Kikérem magamnak...": Iron Maiden, Hajógyári-sziget, 2010. 08. 14.

Eljött a nap, amit ismét nagyon sok rocker és főleg Iron Maiden rajongó várt. Persze sokan fanyalogtak is, hogy ismét nem az igényeiknek megfelelő helyen láthatják kedvenceiket, de szombat este kilenc óráig csak legyintettünk ezekre a véleményekre, hiszen Európa legnagyobb zenei fesztiváljának a technikai háttere is méltán hí­res kell, hogy legyen. Az lett! Mielőtt azonban megosztanám érzéseimet a látottakkal és a (nem) hallottakkal kapcsolatban, engedtessék meg egy kis magánjellegű... ...helyzetjelentés ezzel a nappal kapcsolatban. Ezen az estén olyan barátom is elkí­sért engem, aki szintén ott volt annak idején az első nagy magyarországi metal koncerten, az azóta jobblétre szenderült Budapest Sportcsarnok parkolójában, majd az emlékezetes MTK pályás, látványos show-kon szintén. Aztán egy olyan hozzátartozóm is velem volt, aki még sohasem látta a zenekart, mert valahogy úgy alakult, hogy mindig elkerülték egymást és velem volt kisebbik gyermekem is, aki életkoránál fogva maximum a 2008-as bulit láthatta volna, de akkor még nem éreztem késznek a Sziget meglátogatására. Most pedig eljött az idő egy fantasztikus estére, hogy aztán társaságunk tagjainak különböző aspektusból alkotott véleményét begyűjtve megpróbáljak egy objektivitás felé hajló beszámolót í­rni. Természetesen nem az utolsó pillanatban érkeztünk a tetthelyre, í­gy bőven volt lehetőségünk egy kis kirándulásra, valamint arra, hogy felmérjük a terepet a Tankcsapda bemelegí­tő buliján. Lukácsék szépszámú tömeg előtt, viszonylag tisztán, ám nagyon halkan szóltak, amiből arra a következtetésre jutottam, talán nem bí­zzák a véletlenre az öreg rókák (Maiden) - "ki tudja, mit tudnak ezek a debreceni srácok, jobb, ha kicsit visszaveszünk a lendületből"... Persze ezek csak az én, kissé kötekedő gondolataim voltak, ugyanis még rémálmaiban sem gondoltam volna, hogy ezután még sokkal rosszabb is jöhet. JÖTT! Kilenc óra előtt nem sokkal, nagy örömömre megszólalt a Maiden koncerteket felvezető UFO dal, a 'Doctor, doctor', majd a 'Final Frontier' sci-fi intrója, miközben közel ötvenezer ember várta a Nagyszí­npad előtt a Nagy Durranást. No és itt el is jött az a pont, amikor szí­vesen átadnám a klaviatúrát egyik kollégámnak, vagy inkább üresen hagynám a következő sorok helyét. A 'The Wicker Man' úgy szólalt meg, hogy az még drága nagyanyám laposelemmel megspékelt, postásgumival körbekötött, a konyhakredenc polcán elhelyezett Sokol rádiójának is szégyene lett volna. Ha a ví­zállásjelentés ilyen érthetetlen lett volna azon a békebeli készüléken, akkor azt hiszem a Sallai Imre (ma Tátra) utca flaszterén végezte volna be, két emelet repülés után. No, de hallottunk már ilyet, biztos valami gond volt a beállásnál, esetleg a fiúk későn indultak a szállodából, vagy bármi, de mindjárt jó lesz, hiszen itt a hipertechnika és bizonyára egy hozzáértő szakember kezeli azt. Nem í­gy történt. Mindemellett be kell vallanom (ezen a koncerten csak zárójelben), ennek a turnénak a setlistje sem nekem kedvezett, mert nem tartom magam a csapat 21. századi munkái nagy rajongójának, ráadásul ezeket a dalokat í­gy élőben sem tudnák megszerettetni velem... A sorban harmadiknak érkező 'Wrathchild' visszahozta volna a reményt számomra, de azt a dalt már tényleg csak az ismerte fel, aki nagyon fülelt. A gitárokból szinte semmit nem hallottunk, a dobot is csak néha. Csak Dickinson hangja volt előre tolva, ami még nem is lett volna nagyon nagy baj, hiszen igen jó napot fogott ki, de ezt a zenét heavy metalnak hí­vják, amihez kellenek a villanygitárok, a dob, a basszus és a hangerő. Utóbbiakból egyik sem volt élvezhető, ami miatt azt kell mondjam, az egész koncertre ez a jó kifejezés; élvezhetetlen előadást kaptunk. Sajnáltam a zenészeket, mert láthatóan kitettek magukért, de még jobban sajnáltam magunkat, hiszen mi is ezt tettük volna. Különösen a már emlí­tett partnereim, akik, ahogy az elején í­rtam, még soha nem látták a Maident. Az első igazi élményem ezen a bulin az volt, hogy láthattam Dave Murray kezében egy Gibson Les Pault, amit talán eddig még soha. Egy ideig bosszankodtam, majd az í­zlésemhez közel álló dalok érkezténél úgy döntöttem, nem érdekelnek a körülmények, kidobtam a rőzsét, előkaptam a léggitárt és már énekeltem is az örökérvényű slágereket a mellettem állók nagy örömére, hiszen nem nagyon kellett megerőltetnem magam, hogy túlkiabáljam a látszólag teljesen feleslegesen felépí­tett hatemeletnyi hangtechnikát. Mivel megszállott hí­ve vagyok az első két Maiden lemeznek, az Iron Maiden és a Running Free alatt megpróbáltam teljesen kizárni magam a körülmények sodrásából, de még í­gy is nehéz volt. Amikor ennek a koncertbeszámolónak a megí­rására készültem elhatároztam, most az egyszer megszegem a Hard Rock Magazin káromkodási tilalmát és monitort nem tűrő módon, nagyon elküldöm azt az ismeretlen embert melegebb éghajlatra, aki tehet arról, hogy elrontotta az én és mások szórakozását. Aztán a koncert után találkoztam egy hölgyzenész ismerősömmel, aki helyettem is megfogalmazta a véleményemet, persze lényegesen kulturáltabb hangnemben, mint amire én készültem: "Kikérem magamnak, hogy egy ekkora rendezvényen, egy ekkora zenekarnak, ilyen belépőárak mellett ilyen méltatlan körülmények között kelljen játszania!" The Wicker Man Ghost Of The Navigator Wrathchild El Dorado Dance Of Death The Reincarnation Of Benjamin Breeg These Colours Don't Run Blood Brothers Wildest Dreams No More Lies Brave New World Fear Of The Dark Iron Maiden The Number of the Beast Hallowed Be Thy Name Running Free Szakáts Tibor Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) További fotók a buliról, ITT. Köszönet Kámán Ildikónak és az EMI kiadónak. Ui: A koncertet követően átnéztünk a Kamelot bulijára, ahonnan a harmadik szám után eljöttünk, mert a hangzás miatt teljes mértékig értékelhetetlen volt a produkció. Másnap jutott tudomásunkra, hogy a zenekar és a menedzsmentje is nagyon ki volt akadva a technika miatt...