Iron Maiden: The Final Frontier

írta Adamwarlock | 2010.08.17.

Megjelenés: 2010

Kiadó: EMI

Weblap: http://www.ironmaiden.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Íme a tizenötödik! Úgy volt, hogy ez lesz az utolsó, de a legfrissebb nyilatkozatok szerint az Iron Maiden alkotógépezete mégsem szűnik meg 2010-ben. Rengetegszer meghallgattam a lemezt, tanulván a 2006-os anyagból, ugyanis az ’A Matter of Life And Death’ című korongot én első hallgatás után bezúztam volna, majd néhány hét próbálkozás után bekövetkezett az a bizonyos kattanás, és elkezdtem rajongani a lemezért. Éppen ezért féltem a ’The Final Frontier’-től. Nem tudtam, hogy mire számítsak, főleg az előzetesekben látva a számok hosszát. Mi lesz, ha most nem jön a bandát megmentő „kattanás”? Az Iron Maiden név mára akkorára duzzadt, hogy nincs az a rocker, aki nem támasztana hatalmas elvárásokat bármilyen kiadványukkal szemben. Szinte már félelmetes, hogy mennyire megosztotta még a rajongókat is kedvencük XXI. századi működése. Egyesek szerint a 2000 utáni Maiden új iránya nem ér egy hajítófát sem, és be kell érni a régi klasszikusokkal. Az ilyen vélemények láttán jogosan merül föl a kérdés a kívülállóban: lehet, hogy fel kéne végre adni?

El kell fogadni a tényt, hogy az Iron Maiden megváltozott (legalábbis két album erejéig biztosan). Az ’A Matter Of Life And Death’ óta tudjuk, hogy nem fognak és nem is akarnak már olyan slágeres, fogós dalokat írni, mint amik naggyá tették őket a ’80-as években és a heavy metal himnuszaivá váltak. Úgy tűnik, valami másra vágynak: kiteljesedésre. Hogy ez jó dolog-e, azt mindenki döntse el maga. Már a Satellite 15 sem egy olyan intro, amit egy Maiden-albumon várnánk, ami pedig a lemez érdemi tartalmát illeti, nos, mondjuk ki: az előző album csak a kezdet volt. A Kerrang Magazin már egyenesen a progresszív bandák közé sorolta az együttest a kritikájában. Szerintem ez kicsit túlzás, de tény, hogy ez a lemez már meghaladja a heavy metal által nyújtott kereteket. Nagyon eklektikus, összetett és mély munka. Minden egyes dalában végtelen sebészi precizitást fedezhetünk fel, ami tényleg a prog bandák attribútuma, de mindehhez hozzájárul Bruce Dickinson érzelemdús éneke, és a mégiscsak ismerősen „maidenes” érzést kölcsönző dalszerkezetek, riffek, a félreismerhetetlen dobképletek, és persze az elmaradhatatlan galopp. A témaválasztás meglehetősen sokszínű, kiterjed a kelta mitológiától az atombunkereken át egészen a háborúkig, és persze jelen van az alaphangulatot megadó űrutazás és a végtelen tematikája, amely úgy tér vissza szinte minden számban, mint Mussorgsky Sétatémája az Egy kiállítás képeiben. Az egész lemez egy monumentális utazás múltban, jövőben, képzeletben. Minden verze, refrén, szóló végtelenül epikus, emelkedett hangulatú, amit zseniálisan tépnek szét a dögös gitárbetétek. Ennek ékes példája a Starblind, amiben egyenesen hasítanak a húrok, egyszerre lerombolva a homéroszi pátosszal felépített építményt, mégis újjá varázsolva azt, s ezzel adva meg a szám kvázi űrcowboyos fílingjét. Pontosan ebben áll a ’The Final Frontier’ zsenialitása: nem egy-egy hangulatot akar bezárni egy dalba, és az alkotó által kitalált szerkezetet ráerőltetni, hanem csak egy lökést ad az érzéseknek, és hagyja a maga útján szállni őket, sőt elsodortatni magát általuk. Igazából végig azt éreztem a számokon, hogy rendkívül intuitívak lettek, de úgy, hogy a végére mindegyik külön egységgé állt össze, ténylegesen organikus körbe fogva a viharként elszabadult hangulatot. Kibontakozik előttünk a sötét űr a Satellite 15… The Final Frontierben, a mítosz világa a lemez egyik csúcsának számító Isle Of Avalonban, a tragikus When The Wild Winds Blow pedig olyan dallamvilágot tár fel, amire a Maidentől egyáltalában nem számítottam. A Coming Home kb. az Out Of The Shadows kistestvére lehetne, igazi dickinsonos ballada, míg a The Talisman és a The Alchemist tempós, dögös dalok. Ahogy látszik, kaptunk itt hideget, meleget, megidézve olyan klasszikusokat, mint a Led Zeppelin, UFO, Thin Lizzy, valamint a space rock műfajának pszichedeliája.

A zenészeket szerintem nem kell bemutatni senkinek. Ugyanazt teszik, amit a banda 35 éves fennállása alatt, bennük nincs hiba. Annak külön örültem, hogy Bruce hangsávját helyre rántották az előző lemezhez képest, mert a 2006-os korong egyetlen igazi gyenge pontjaként tudnám említeni a gyatra éneksávot. Eddig elkerültem azt a népszerű kérdést, hogy mit kezdjenek ezzel a lemezzel a régi, klasszikus Maiden rajongói? Nos, erre én nem tudok választ adni. A ’The Final Frontier’ úgy jó, ahogy van, a maga heroikusan sodró, epikus pompájában. Azonban egyetlen Run To The Hills vagy The Trooper sincs rajta. Ők most más korszakot élnek. Aki elfogadja, az szerintem nyugodt szívvel adna rá 8-9 pontot, aki meg nem, annak ott vannak a régi lemezek. Nem kötelező ezt sem végighallgatni, mert ilyen Iron Maiden-lemez nincs még egy.

Pontszám: 9