Jorn: Dio
írta garael | 2010.08.13.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Frontiers
Weblap: www.jornlande.com
Stílus: hard rock, heavy metal
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Korunk egyik legnagyobb - általános értelemben vett - énekesének halála nem csak egy csodálatos, etalonléptékű karrier, hanem egy korszak lezárulását jelenti: Dio távozásával olyan dalnokot vesztettünk el, aki ott bábáskodott a heavy metal megszületésénél, végigkísérve annak fejlődését, kiteljesedését és vált a korszak aktív és formáló szereplőjévé - személye nélkül szeretett stílusunk nem olyan lenne, amilyennek megismertük. Dio nem csak egy ember volt, hanem a rocktörténelem része, élő legenda, ki szemtanúként hirdetett olyan igazságokat, melyeket a fiatalabbak csak könyvekből, mítosszá nemesülve ismerhettek meg. Mint a mamutfenyő, mely az egekig magasodva regél az őskorról, úgy magasodott Dio a korszak fölé, melyet heavy metal történelemnek hívunk - nélküle már semmi nem lesz az a rockvilágban, ami. A mester halála a megrendülés és gyász első reakcióit követve azonnal beindította az "emlékcsinálás" folyamatát - nem véletlenül használom ezt a csúnya, talán ide nem illő szót - korunk kereskedelem központú világában sajnos helye van az ilyen fajta profittermelésnek... Lehet azon vitatkozni, hogy a megszületett, és megszületendő zenei emlékező frázisok mennyire szólnak a szívből, és mennyire a pénztárcából - szerencsére Dio személye talán az előbbi felé billenti a mérleg serpenyőjét - alakjának emberi oldalról is makulátlan volta minden bizonnyal kitermelte a tisztelet mellett a szeretetet is, mely nélkül semmifajta megemlékezés nem lehet őszinte. A kézenfekvő emlékezési módnak azonban megvannak a maga veszélyei, főleg egy olyan énekes esetében, ki maga volt a heavy metal hangja - hiszen, tegyük a kezünket szívünkre, melyik Dio fannak nem az összehasonlítás jut először az eszébe, ha kedvenceit más interpretálásában hallja: ebben a meccsben pedig nagyon könnyű megalázó, porba sújtó vereséget szenvedni, még akkor is, ha remekül felkészített, "genetikailag" is méltó énekes vállalkozik a megmérettetésre. Jorn tehát nagy fába vágta a fejszéjét, még akkor is, ha kvalitásainál fogva jelenünk egyik legjobbja - a tisztelet ugyanis nem csak egy embernek, hanem egy egész iskolateremtő hangnak szól, mely a maga unikum voltában ha utánozható is, de utol nem érhető. Természetesen magam is azt vallom, aki vokális módon próbálja tiszteletét leróni, legalább technikai kvalitásaiban próbálja utolérni a mestert: ebben a játszmában nincs helye hamis hangnak, érzéketlen orgánumnak - de talán még példát mutatni nem tudó személyiségnek sem. Úgy vélem, hogy Lande mellett jelenleg talán Axel Rudi Pell énekese, Johnny Gioeli tudná - legalábbis a vokális nívó értelmében - megközelítően tolmácsolni a mesteri életművet - Nils Patrik Johansson bármennyire is nagyszerű hang, inkább csak jól sikerült kópia, mintsem királyi örökös. Jorn első bravúrját számomra a Mundanus Imperium nevű progresszív metal együttes 'The Spectral Spheres Coronation' cimű lemezén szereplő Stargazer feldolgozása jelentette: teljesítménye azonnal az énekesi elsőligás csúcsokra juttatta, tökéletes előadásmódjával, technikai felkészültségével, és hangulatteremtő képességével a dioi színvonalat prezentálta. Később aztán a feldolgozáslemezén is szerepeltetett két Dio nótát, melyek - és itt kissé töltelékszagot sodor felém a szél - érthetetlen módon, és koncepciótlanul - hiszen akkor a már említett, és sokak által nem ismert Stargazer covernek is szerepelnie kellene - jelen albumon is helyet kaptak. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire prezentálja ez a válogatás a mester életművét: én a rainbow-s időkből származó, ráadásul egyszer már feldolgozott Kill the Kinget kevésnek találom a szivárványi jelentőséghez képest - ez legyen az én bajom - szerencsére a kevésbé sikerült, doomos éra ('Strange Highways', 'Angry Machines', 'Master of the Moon') sincs túlságosan erőltetve, csak az átmenetet képező 'Magicá'-ról találunk egyetlen képviselőt, még ha nem is a legjobbat. Nos, minden kockázat ellenére úgy érzem, Jornnak - de csakis neki - sikerült ép bőrrel megúsznia a "versenyt" - tudom, rossz szót használtam, hiszen Landénak nincs már szüksége a megmérettetésre -, még akkor is, ha teljesítménye csak abban tudott megerősíteni, miszerint Dio volt a legnagyobb. Jorn énekesi produktumában nem lehet hibát találni, ő a szokásos maximumot hozza, egyes aspektusaiban - hangterjedelem - túl is lépve a mesteren, ám - és hallgassuk csak meg a Don't talk to Strangers bevezető dallamait - azt a varázslatos, borzongató és egyben simogató orgánumot nem sikerült előcsalnia a cilinderből. Ez természetesen nem baj, teljesítménye így is csodás és új minőséget teremt, ráadásul a felvételek korral járó bika megszólalásával a fiatalabbak is megtapasztalhatják, ezek a szerzemények már évtizedekkel előtt is tartalmaztak minden elemet, mely az egyszeri heavy metal fant "zenei szocializációjának" kezdetekor a szigorúbb zenék felé tolták. A hangszeres szekció azonban minőségben nem tudta követni Jornt, bár korrekt iparos módjára, ám némileg lélektelenül, az eredeti gitárosok virtuóz szikráját nélkülözve kopírozták le az instrumentális támogatást. Az egyetlen új szám- bár megpróbál a dioi epikához felnőni - nem képes megközelíteni annak színvonalát, s ha szövegében méltó is az elhunyt emlékéhez, dallamvilágában a kevésbé sikerült Jorn szólópillanatokhoz mérhető csak.
Legutóbbi hozzászólások