ROWYCO: Motörhead, 2010.07.16., Hegyalja Fesztivál, Tokaj

Úgy néz ki, idén a metal legnagyobb legendái látogatják meg Magyarországot, a magamfajta egyszerű felhasználó pedig örül ennek mint majom a farkának (vagy annak, hogy luk van a *****men). Metallica, Megadeth, Queensryche már volt, előttünk van még a Maiden, és ugye most járt itt a Motörhead is. Hogy állat volt, az nem kétséges, de miért nézzük meg őket újra és újra? Hiszen ugyanazt csinálják 35 éve: rock 'n roll-t játszanak. Úgy néz ki, ez tökéletesen elég. Úgy érzem, hogy a Hegyalja Fesztivál körülményeire is ki kell térnem, mielőtt nekilátok a koncert elemzésének. Szokásos helyen, szokásos időben zajlott a rendezvény. Én utoljára 2006-ban jártam erre, pontosan ugyanazon okból, amiért most is. Szinte semmilyen változást nem tapasztaltam. Kicsit több szí­npad, ugyanaz a majdnem ingerszegénynek nevezhető környezet. Ha lehet mondani, még nagyobb por fogadott, mint négy éve, és még mocskosabban ültem fel a vonatra a hazafelé úton. Ennyire nagy dzsuva mondjuk tényleg egy fesztiválon sincs az országban, még szerencse, hogy a világ legmocskosabb bandáját jöttem megnézni, í­gy nem volt lyukas a kosár. Az árak horribilisek voltak! Bármit is akartunk enni, legyen az gyros, lángos, pizza, alaposan a pénztárcánk mélyére kellett nézni. A sör meg.... Nos, kerül amibe kerül ugye, de B betűs márkájú pultoknál azt találták ki, hogy plusz két kilóért kapod a vastag falú utántölthetős műanyagpoharat. Mert az átlag rocker arról hí­res, hogy arra figyel mindig, hogy meglegyen ugyanaz a pohara. Főleg egy Motörhead koncert közben. Megoldható persze, nem lehetetlen kivitelezni, de nekem elég lehúzás szaga volt a dolognak... Egyetlen momentum volt még, ami homlokráncolást váltott ki belőlem (í­gérem, befejezem a nyavalygást), méghozzá a nagyszí­npad zenei repertoárja. Barátaim az Úrban: a Motörhead előtt a Kispál és a Borz lépett fel. Ez szerintem mindent elárul. Volt egy vérbeli rockzenét játszó fellépő úgy, hogy előtte csakis homlokegyenest más műfajban utazó előadók adták elő a művészetüket. PASO, Magna Cum Laude meg Belmondo? A Motörhead napján? Nos, meglehetősen vegyes közönséget produkált ez az egyveleg. Mindennek ellenére a Hegyalja Fesztiválnak van egy utánozhatatlan hangulata, mint az utolsó olyan fesztivál, ami csak a sátorozásról és a töménytelen piálásról szól (bár ittam én töményet is...). Az egész nem is tudom... olyan kicsi és szerethető. Motörhead Akkor most milyen műfajban is mozog Lemmy? Metal? Zenéjük kétségtelenül megfelel a műfaj követelményeinek, ráadásul a Motörhead-et a NWOBHM bandák közé szokás sorolni. Valahogy mégsem érzem úgy, hogy egy lapon emlegetném a triót az Iron Maiden-nel meg a Saxonnal. Akkor mik is ők? Speed? Gyorsnak gyors, de túl blues alapú, és kevesebb a szóló. Thrash? Ugyan! Annyira meg nem zúznak. Hard rock? Na, ennél meg jobban zúznak. Punk? Nem igazán, de Lemmy azt nyilatkozta, hogy életérzésben és mondanivalóban közelebb állnak a Ramoneshez és a Sex Pistols-hoz, mint a metal világához. Akkor hát mik is ők? Szerintem mindenki tudja a választ, főleg úgy, hogy én is í­rtam a cikk elején: ők a megtestesült rock 'n roll, annak nyers, pőre valójában. Ez pontosan leí­rja, hogy milyen is egy Motörhead koncert: rém egyszerű. Nincs tűzijáték, nincsenek "okos-lámpák", nyoma sincs kosztümöknek, petárdáknak, lézereknek. Csak hangszerek és három fószer: Mikkey ,,best fuckin drummer in the world" Dee, Phil ,,in Motörhead for 25 miserable years" Campbell és Lemmy ,,still beautiful" Kilmister. Az idei buli pontosan ugyanúgy kezdődött, mint minden egyes Motörhead koncert. A főszereplők felkacsáztak a szí­npadra, Lemmy benyögte a mikrofonba, hogy kik is ők és mi a mesterségük cí­mere (,,We are Motörhead and we play rock 'n roll!") és bele is csaptak az Iron Fist-be. Ezt a nótát a végére vártam, de sebaj, í­gy is akkorát ütött, mint a lórúgás. Természetesen innentől egy jó ideig nem volt megállás, a tömeg rákezdett a szokásos pogóra, lökdösődésre, ugrálásra, izzasztósátorrá változtatva ezzel a küzdőteret. Akkora volt a hőség, hogy külön ví­zpermetező berendezés szaladt végig a korlát mentén, hogy a lehető legtöbb embert képes legyen lehűteni (én is kaptam az arcomba egy nagy adagot). A Rock Out előtt Phil megszavaztatta a közönséggel, hogy tekerjék csak még hangosabbra a cuccot, Lemmy pedig hozzátette, hogy helyes, mert kell még süket ember erre a világra. Tehát úgy dübörögtek a hangfalak, hogy a halláskárosodás garantált volt. Nos, ez az az együttes, amelyik cseppet sem vonzza a szemet, de valójában mégis. Ezt hogy értem? Jószerivel csak álldogálnak a szí­npadon. Phil tett ugyan néhány tiszteletkört azon a néhány négyzetméteren, amit kijelölt territóriumának, de ezen kí­vül Mickey Dee Muppet Show-ba illő hajkoronája az egyetlen aktí­v részvevője a koncertnek (a fickó még mindig úgy püföli a bőrt, mint a mennydörgés, az In The Name Of Tragedy közepette helyet kapott szólója kb. leszakí­totta a nyakunkat). Lemmy csak áll magában, arcába húzva az amerikai polgárháborús kalapját, esetleg rágyújtva egy cigire. Kell több? Nekem ugyan nem. Úgy állnak a szí­npadon, mint valami ősi istenek szobrai, akik bár teljesen mozdulatlanok, mégis hatalmas erő rejlik bennük, hiszen Lemmy egyetlen pengetésével olyan hangorkánt szabadí­t fel, ami hegyeket képes megmozgatni. A koncert első fele igazán pörgős volt, jól le is amortizáltam a vállamat. A buli közepe tájékán inkább a középtempós és "nyugisabb" (persze Motörhead mércével) dalok kerültek előtérbe. Ez a közönséget cseppet sem zavarta, mert egyrészt a nagy melegben és levegőtlenségben már mindenki a fülén vette a levegőt, másrészt legalább rápihenhettünk a koncert végére várt slágerorgiára a Going To Brazil-lal, Born To Raise Hell-lel, Killed By Death-szel, és a rock történelem két legjobb lábizom-erősí­tőjével, az Ace of Spades-szel és az Overkill-lel. Igazából képtelen voltam megí­télni, hogy mennyien voltak a bulin. Tény, hogy szép számú tömeg összegyűlt a nagyszí­npad előtt, de néhány helyen igencsak szellősen álltak, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy azok az emberek, akik tisztességgel végigmozognak egy Motörhead koncertet, igencsak sok helyet igényelnek (ugyanis kézzel-lábbal-fejjel kalimpálnak). Hogy milyen volt a koncert összességében? Mint egy Motörhead buli. Ők a biztos pont az örökké változó világban, ők a kőszikla, amire a rock istene épí­tette az egyházát. Valahogyan még jobban is tetszett, mint a 2006-os buli. Talán azért érzem í­gy, mert a 'Motörizer' szerintem jobb album, mint az 'Inferno'. A Hegyalja riporterének adott interjúban Mickey elárulta, hogy már befejezték az új lemez felvételét, aminek cí­me ' The World Is Yours' lesz, és 11 számot fog tartalmazni. Már megöregedtek, de még mindig fiatalos hévvel indulnak minden egyes alkalommal csatasorba. Nem is tudom... számomra ez az igazi true zene. Ez semmi más, csak a magja annak, amit mindannyian szeretünk a műfajban. Remélem, még nagyon sokszor láthatom őket, hogy felidézzék bennem azt az érzést, hogy miért is hallgatom ezt a zenét, hiszen ne feledjük: Ők a Motörhead, és rock 'n rollt játszanak! Elhangzott dalok: 01. Iron Fist 02. Stay Clean 03. Be My Baby 04. Rock Out 05. Metropolis 06. Over The Top 07. One Night Stand 08. Guitar Solo 09. The Thousand Names Of God 10. I Got Mine 11. Cradle to the Grave 12. In The Name Of Tragedy / Drum Solo 13. Just 'Cos You Got The Power 14. Going To Brazil 15. Killed By Death 16. Born To Raise Hell ----------------------- 17. Ace Of Spades 18. Overkill Adamwarlock Képek: Plank Ádám (Culton.info) U.I.: A cikk cí­mének megfejtői között elismerő hátba verést sorsolunk ki!