Kissin' Dynamite: Addicted To Metal
írta MMarton88 | 2010.07.07.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Virgin Music
Weblap: http://www.kissin-dynamite.de/kd/
Stílus: Heavy/Power metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
2008 egyik legerősebb lemezét hozta össze egy ismeretlen, pofátlanul fiatal német rockbrigád, a Kissin' Dynamite. Nem hallottál még róluk? Bizony, ez sürgősen orvosolandó hiányosság! A sztori ismerős lehet. Öt tini srác bandát csinál, elkezd zenélgetni, jönnek a saját dalok, majd az első album... Na de minő album! A 'Steel Of Swabia' debüt olyan seggberúgás volt a komplett hard rock mezőny számára, amilyenre már nagyon rég óta nem volt példa! A srácok alapvetően a Mötley Crüe, Skid Row, Whitesnake típusú amcsi rockvonalat keverték az Edguy/Hammerfall típusú power metallal. A végeredmény? Elképesztő dalok, hihetetlenül fülbemászó, orbitális refrének, zseniális, fiatalos slágerek. Fiatalosak, lévén, hogy 2008-ban ezek a srácok még mindössze 16-17 éves suhancok voltak. Mégis, összedobtak pár olyan fantasztikus nótát, amilyent az elmúlt években tomboló skandináv glam őrület sztárcsapatai hosszú évek alatt, vért izzadva sem tudtak összerántani. Tavaly nyáron élőben is sikerült elkapnom a srácokat, naná, hogy a színpadon sem okoztak csalódást. Nem csoda, hogy borzalmasan vártam a folytatást. Az év első felében jelent meg az 'Addicted To Metal'. Nem is kertelek tovább, én egy picit csalódott vagyok. Érzésem szerint a debüt legfőbb erőssége a klasszikus hajbandák dallam- és hangulatvilágának a heavy/power zenei stílusába való becsempészése volt, és eme kényes egyensúly tökéletes megválasztása szülte meg a nem mindennapi végeredményt. Nos, a második lemezre a balansz eltolódott. Nem igazán tudom a miértet, de valamilyen oknál fogva a legények úgy döntöttek, hogy inkább a fémesebb vonalat választják a glam/hard rock helyett... bye bye Skid Row, üdv Helloween! Már a nyitás is érezteti, hogy az utóbbi két év nem múlt el nyomtalanul, hangos acélkalapálás után indul el egy himnikus, középtempós dal, szigorúan "true" dalszöveggel, melyből még Udo Dirkschneider is kiveszi részét. Félreértés ne essék, ez a keményedés önmagában még nem gond, ám szerintem nem tett jót a csapat zenéjének. Heavy/power bandákból manapság annyira túltelített a fémszíntér, hogy az valami borzalmas, ellenben igazán jó "hajcsapatok" terén vannak hiányosságok. Ráadásul a srácokhoz én a Mötley vonalat közelebb is éreztem, mint a mostanit. Félreértés ne essék, nem a tipikus germán/skandináv speed-power őrületbe sikerült belenyúlni a fiúknak, inkább amolyan vegyes felvágott gyanánt köszön vissza egy-egy Manowar, Accept, Primal Fear, Gamma Ray, Hammerfall, Priest, vagy U.D.O. téma a különböző dalokban. Még ez sem lenne gond, ám lényegesen kevesebb a fogós rész, a kiemelkedő refrén vagy dallam, mint amennyi az első lemezen helyet kapott. Ezzel együtt a sok helyről való merítésnek megvan az az előnye, hogy az 'Addicted To Metal' végig változatos, és érdekes tud maradni. Kiemelkedő nóták közül érdemes megemlíteni a címadót, szerintem ha Hoffmannék a 'Blood Of Nations'-re hasonlóan fülbemászó refréneket fognak összedobni, egy Accept rajongó sem fog elégedetlenkedni. A Supersonic Killer akkora Gamma Ray utánérzet, hogy Kaiék jogdíjat is kérhetnének, ráadásul az énekes Hannes orgánuma kísértetiesen emlékeztet Hansen mester hangjára. Érdekes kísérlet a Damn Yankees feldolgozás, a High Enough, ám sajnos szerintem ezzel nagyon mellé nyúltak a srácok, sikerült alaposan kicsinálniuk a gyönyörű balladát. Viszont ezt követi az a dal, amelyik a lemez legjobbja lett, sőt, úgy gondolom, hogy talán az egyetlen olyan nóta, amelyik beilleszkedne a debüt olyan bombái közé, mint a Let's Get Freaky, a My Religion, vagy a Ready Steady Thunder. A Love Me Hate Me egyértelműen az amcsi glam vonalat képviseli, egy orbitális refrénnel, még a kezdő Avantasia gitártémát is sikerült ügyesen beleilleszteni, szenzációs! Sajnálatos módon igazán kiemelkedő tételt innentől kezdve nem is nagyon lehet találni, annak ellenére, hogy a folytatás sem rossz, sőt! Csak valahogy hiányzik a többi dalból az a kis plusz, ami igazán szenzációssá tehetné őket. Az All Against All akár az utolsó két Hammerfall lemez valamelyikéről is lepottyanhatott volna, az In The Name Of The Iron Fist a Gamma Ray (magukhoz képest) gyengébb középtempóit idézi. A Why Can't You Hear Me meglepően szép ballada, itt újfent a glames hatások bukkannak elő, és emelik magasra a színvonalat, hogy zárás gyanánt kapjunk a képünkbe még két germán kópiát. A We Want More tökéletesen passzol a Helloween/Edguy/Gamma Ray vonalhoz, a záró Metal Nationért pedig újfent jogdíjat kérhetne Hansen bátyánk, simán helyet kaphatott volna a 'To The Metal'-on is. Halkan jegyzem meg, ez a nóta nem csak stílusban, de minőségben is felveszi a versenyt a sugarak tételeivel.
Legutóbbi hozzászólások