Spock's Beard: X

írta Mike | 2010.06.21.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.spocksbeard.com

Stílus: Progresszí­v Rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A kaliforniai Spock’s Beard 1995-ben úgy robbant be debütáló albumával, a ’The Light’-tal, mint akik azonmód fel akarják rázni a komplett progresszív rock mezőnyt, és lássuk be, rá is fért a vérfrissítés e műfajra, hisz akkoriban igencsak vegetatív-tetszhalott állapotban leledzett (már ha akképp nézzük, hogy a klasszikus éra óriásai éppen jóllakottan szunyókáltak), s csupán a Dream Theater-logó villódzott magányosan, mint valami utolsó próféta, ők azonban a metal felől hozták a dicsfényt, ami azért mégiscsak más tészta, ámde a föld alatt egy új mozgalom kezdte szárnyát bontogatni, olyan fiatal tehetségekkel, mint a The Flower Kings, az Anekdoten, az Änglagård vagy az Echolyn. A Spock’s Beard csakhamar vezető szerepet tudott kitaposni magának, s még Mike Portnoy is elismerően nyilatkozott róluk (valami olyasmit, hogy a ’The Light’ a kilencvenes évek legjobb albuma, ha jól emlékszem), hogy egy csipetnyi bulvárszószt is elcsepegtessek orvul.

A ’92-ben alakult zenekarra valamikor a második lemezük, a ’Beware Of Darkness’ környékén (1997) bukkantam rá, és nem kellett sok idő, köreimben máris egy modernkori Genesisnek kiáltottam ki őket (ha már hiába várunk egy Gabriel-féle „újjászületésre”). Jöttek a jobbnál-jobb anyagok, a minőségen sosem esett csorba, aztán valóban realitássá vált a Genesis-párhuzam: történt ugyanis, hogy éppen a kitűnő, kétrészes ’Snow’ albumot követően (lásd: ’Lamb Lies Down In Broadway’ dupla-klasszikus) lépett ki az énekes-szövegíró Neal Morse (= Peter Gabriel), és a mikrofont az a Nick D'Virgilio ragadta magához, aki addig a dobok mögött kucorgott (naná, hogy Phil Collins-hasonlóság). Így aztán új korszak köszöntött be a Spock’s-nál, s megmondom őszintén, a ’Feel Euphoria’-val (2003) és – főként – az ’Octane’-nel (2005) a mai napig nem tudtam barátságot kötni, és noha a 2006-os névadó opusz már közelebb került hozzám (a budapesti koncert pedig életem egyik legnagyobb élménye volt!), azt a varázst, ami a Neal Morse-os lemezeket jellemezte, már végképp kiveszni láttam...

És akkor négy hosszú év után napvilágot látott a tizedik soralbum... A szerényen csak ’X’-re keresztelt dalcsokor azon nyomban elhessegette a csapat elföldelésének legapróbb gonosz gondolatfoszlányát is: elnézést a bárdolatlanságért, de a friss anyag egész egyszerűen kurva jó lett! Túl vagyok néhány hallgatáson, s habár azt még nem merem kijelenteni, hogy eléri a ’The Light’ vagy a ’V’ szintjét, ami bizonyos, hogy a ’Snow’ óta magasan a legjobb lemez! (Egyedül a borítóval nem vagyok kibékülve, nekem amolyan photoshop-szagú rutinmunka, nem több, de bánja kánya, ha a tartalom oly mesés!)

Nyolc dal nyolcvan percben, ebből kettő bő 16 perces – összefolyik a nyál a számban... A tíz perc feletti Edge Of The In-Between ragyogó kezdés, már az első hangoknál rá lehet ismerni a zenekarra, a könnyed, mégis magával ragadó ének- illetve zenei témák első három percénél éreztem, hogy itt bizony nem lesz hiba! Az ’V’ korong At The End Of The Day mesterművét juttatja eszembe, ahogy ott is, ebben a szerzeményben is egymást érik a váltások, a különböző megoldások, ám jobbára az ünnepélyes kórusok dominálnak; tulajdonképpen a Genesis Trick Of The Tail című dalának egy rétegzettebb, nagylélegzetű utánérzése ez – pozitív értelemben, persze. (10/10 pont) A The Emperor’s Clothes első egy perce is a régi nagy szimfonikus prog bandák világára hajaz, aztán bejön egy tempós verze, amelyben Nick hangja engem – nem röhög! – a Red Hot Chili-énekes, Anthony Kiedis stílusára emlékeztet, ám az ortodox Spock’s-rajongóknak nem kell mindjárt alsógatyát váltaniuk abbéli rémületükben, hogy kedvenceik átgyalogoltak volna a funky rock vonalra, csupán arról van szó, hogy míg a brit kollégáknál (jelesül a progresszív irányzat atyjainál) a laza, funky-szerű elemek kevésbé vagy semmilyen szinten nincsenek jelen, addig az amerikai zenészek vénájában ezek a mai napig ott lapul(hat)nak. Az Emperor... azonban elsőrangú nóta, s az ezúttal is tetten érhető könnyedség ellenére egy ízben sem kacsintgat kommerciális irányba. (9/10)

Nick D'Virgilio számomra a fent említett budapesti fellépésükön bizonyította végleg, hogy frontembernek éppolyan kitűnő, mint dobosnak, s hangja jóllehet egészen más karakterrel bír, mint elődje karcosabb, hogy úgy mondjam, „amerikaiasabb” orgánuma, a Spock’s-daloknak ad egy afféle modernebb, csibészesebb színezetet, ami így leírva talán sutának tűnik, de ha hallod, tudod, mire gondolok. A következő számban, a négy perc alatti Kamikaze-ben nem is énekel, miután ez egy instrumentális darab, tele Hammonddal, nagy szólókkal, és miegyébbel, többé-kevésbé a 2006-os lemez Skeletons At The Feast tételével rokon. Meg a Gentle Gianttel, haha! (8/10) És jön az első igazán súlyos és nagyszabású kompozíció, a negyedóra feletti From The Darkness: itt már keményebb húrokat pengetnek a fiúk, ez egy vérbeli ős-prog dal rengeteg váltással, akár az apály-dagály, a gyönyörű, Yes-szintű szférikus, fennkölt líraiságtól kezdve a zongora-szintetizátor kettős csendes, merengő játékán át a komplett dobszólóra énekelt átkötő részig minden megtalálható, nem beszélve a tényleg fantasztikus vokáltémákról. Egyszóval lenyűgöző! (10/10)

A The Quiet House kissé banális(nak ható) gitár-basszus főtémája tetszik a legkevésbé, s maga a nóta is kakukktojás némiképp a többi tradicionálisabb szerzemény között, ahogy a középső két és fél perc balladai szépsége pedig a dalból lóg ki, jó értelemben véve, s a refrén is messze jobban tetszik, mint az egyhangú riffelés. (8/10) Viszont a Their Names Escape Me simán tíz pont! Nick olyan csodálatos dallamokat énekel, hogy arra szavak nincsenek! Itt minden a helyén van, s e szám második négy perce tulajdonképpen egy magasztos énektobzódás, ahol felsorakoztatik azoknak a neve, akik valamilyen formában támogatták a bandát az utóbbi időben. Remekmű! (10/10) Az ’X’ kvázi-slágere a The Man Behind The Curtain a maga majd’ 8 percével: engem valamelyest a Waste Away-re emlékeztet, bár annál komplexebb szerkezetű, a refrén pedig igazi közönségkedvenc koncertfavorittá avanzsálja, s még egy kis önfeledt metálkodás is felbukkan a riffek terén. (9/10)

A Jaws Of Heaven az utolsó tétel, egy 16 és fél perces progresszív zenemű: persze hogy újfent a Yes nevét említhetjük meg, s ahogy a lírai kezdésből kibontakozik a dal váza, az valami káprázatos! A verze meglepően gyors tempót kap, amely nem is lankad egy jó darabig, aztán ahogy az lenni szokott, egy huszárvágással felépítenek egy igen komoly, szépséges szimfonikus prog-betétet, az embernél pedig megáll az ész, és csak ácsorog... (10/10) Fenséges tehát itt minden hang, s mindegyik dal más és más, mégis egy nagy egységet képeznek, egy olyan egészet, amely egy majdhogynem hibátlan albumot eredményez. A „majdhogynem” csupán az én apróbb ízlésficamaimat takarja, a rajongók ne is törődjenek ezzel, ugyanis az számít igazából, hogy vélhetően egy jövendőbeli klasszikust köszönthetünk a Spock’s Beard tizedik állomásán.

Pontszám: 10