Axel Rudi Pell: The Crest
írta Adamwarlock | 2010.06.14.
Megjelenés: 2010
Kiadó: SPV / Steamhammer
Weblap: http://www.axel-rudi-pell.de/
Stílus: heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tizennegyedik stúdiólemezéhez érkezett Axel Rudi Pell. A számos világszínvonalú zenésszel együttműködő gitáros legújabb lemezét kezeim közé kaparintva leginkább az a kérdés merült fel bennem, hogy kaphatok-e tőle bármilyen új motívumot, új stílust, új irányt, mint amit megszoktam tőle. A válasz: kategorikus nem... Naésaztán? - jutott eszembe rögtön, amint meghallgattam a nyitó Too Late-et. Minek ide újítás, amikor a fickó még mindig egy istenáldotta tehetségű gitáros és dalszerző? Úgy tűnik igaz a mondás, hogy a bevált csapaton sohase változtass. Minden a régi: fogós dallamok, melodikus és pörgős számok váltakozása, erőteljes gitárhangzás. A 'The Crest', ha stílusában nem is nyújt újdonságot, bizonyos elemeit és hangulatát illetően érdekes motívumokat állapíthatunk meg: ha lehetséges az eddigieknél még inkább áthatja a Rainbow és a Dio együttesek világának hangulata. A Devil Zone és Dreaming Dead például teljesen olyanok, mintha - a sajnálatos módon, nemrégiben elhunyt - Ronnie Jamesre írták volna. Pell a lírai dallamokban is jeleskedik, mert a sorban harmadik Prisoner of Love bármelyik glam együttesnek is a becsületére válna. A dalokat éppen az ilyen nehéz alapra ültetett, melodikus dallamok teszik egyedivé, és könnyen emészthetővé. Pontosan ez a fajta dallamszerkesztés vált a gitárhős saját stílusának védjegyévé, így ezer közül is felismerhetőek a munkái. A lemez az első négy számmal tökéletesen indít. A nyitó kvartett annyira erős szerzeményekből áll, hogyha Axel tartotta volna ezt a színvonalat a teljes 57 percen át, akkor már most nyugodt szívvel kijelenthetném, hogy az idei év trónját csakis ő foglalhatja el. Sajnos nem így történt. Egészen egyszerűen a nagyszerű indítás után az album elálmosodott mint Hófehérke az almától. Két lassú, egyre hosszabb pislogásokra késztető szám után a Burning Rain sem rázza föl a hallgatóságot, főleg úgy, hogy nélkülözi a lemez elejének dallamorgiáját. A következő Noblesse Oblige egy nagyon szép tisztelgés a Rainbow előtt, hiszen még a gitár is tökéletesen Blackmore-osra van effektezve, ám én mégis maximum az éjféli híradó utánra tenném be a közszolgálati csatornába. Zárszónak kapunk egy - több mint unalmas - ömlengést a The End Of Our Time képében. Nos, mit is mondjak rá: a ,,nekem nem tetszik" -kel egyezzünk ki, mert ez a legdiplomatikusabb mondat, ami most hirtelen eszembe jut. Ami hatalmas pozitívum, az a tökéletes, kristálytiszta hangzás. Egyszerűen minden hangszert kihallunk a számokból, helyén vannak a vokálok, és Pell nem vitte túlzásba a saját játékának arcunkba tolását sem, ahogyan azt rengeteg gőgös gitárhős teszi, elnyomva ezzel zenésztársait, és megbontva a számok hangzásbeli egységét. Maguk a zenészek - főleg ugye a főhős - hozzák a formájukat, panaszra e téren eddig sem volt okunk. Én képtelen vagyok nem összehasonlítani Johnny Gioelit Jeff Scott Sotoval, mivel én ez utóbbi nyomán ismertem meg Axel Rudi Pell művészetét. Bár JSS nagy kedvencem, mégis valahogy Johnny karcosabb hangja számomra jobban passzol ehhez a fémvilághoz, mint Soto bársonyosabb, rockosabb orgánuma. Terrana munkáit lassan már bármikor felismerem, annyira jellegzetes a stílusa. Csakis emelni tudja az album színvonalát, bizonyítva, hogy nem hiába tartják mostanság a világ egyik legjobb dobosának a műfajban. Sajnálom a lemezt. Annyira jól indult, és négy szám után szörnyen ellaposodott. Mindezzel együtt érdemes meghallgatni, mert mégiscsak egy Axel Rudi Pell lemez! Még a töltelékszámokban is érezni, hogy szívét -lelkét beletette. Szerencsére a laposodás csak a számok struktúrájára jellemző, aki nagyívű gitárszólókra vágyik (azaz Axeltől csak a szokásosra), annak egy rossz szava sem lesz a ' The Crest' által nyújtott élményre.
Legutóbbi hozzászólások