Dreyelands: Rooms of Revelation

írta Mike | 2010.05.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Lion Music

Weblap: www.myspace.com/dreyelands

Stílus: Progresszí­v metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Állandó beszédtémát szolgáltat a hazai és a nemzetközi rockzene összehasonlí­tása, javarészt a minőségi kérdésekre fókuszálva: a fejekben ugyanis még mindig él egy afféle, újra és újra kifakadó, soha be nem gyógyuló kelevényhez hasonlatos sztereotí­pia, miszerint a magyar együttesek csupán a külföldi szí­ntér után kullogó, szí­nvonalban azt el nem érő produkciókra vannak predesztinálva, és e lesajnált státuszból a mai napig mind képtelenek kitörni. Jómagam nem osztom ezt a vélekedést, noha valóban kí­váncsian várom már azt a bandát, amely "megcsinálja" a szerencséjét a nagyvilágban, akár a népmesei szegénylegény. Talán éppen í­rásom tárgya, a jobbára budapesti székhelyű Dreyelands lesz ez a zenekar? Tulajdonképpen minden adott egy nemzetközi sikerhez, vegyük is górcső alá a dolgokat. A csapat 2002-ben alakult, ami mondjuk nem tegnap volt, s jóllehet az első demófelvételek egy évre rá meg is születtek, a következő állomásra mégis 2007-ig kellett várni, akkor látott ugyanis napvilágot a háromszámos 'Can't Hide Away' EP. A 'Rooms Of Revelation' cí­mre keresztelt bemutatkozó nagylemez pedig már 2009 elején elkészült, de megfelelő kiadói háttér hí­ján csak ez év áprilisában jelent meg, méghozzá a külföldi Lion Musicnál (habár nem ismerem az okokat, az némiképp elgondolkodtató, hogy egy hazai cég sem csapott le rájuk). Hölgyeim és Uraim, itt van tehát a debütáló anyag, és bizton állí­thatom, hogy az utóbbi évek egyik legjobb magyar rock albuma a 'Rooms Of Revelation'! Talán a tavalyi Wendigo-korong, az 'Audio Leash' kelhet vele versenyre (ha feltétlenül szükséges az összehasonlí­tás), hozzám azonban Dreyelands-ék műve közelebb áll. Konceptuális lemezről van szó, amely voltaképpen egy komor-misztikus szerelmi történet, "utazás egy skizofrén elmében", ahogy Horváth András gitáros mesélte egy interjú során. A "Felfedezés Szobái" nem egy könnyű hallgatnivaló, nem adja meg magát elsőre. Persze, persze, a progresszí­v anyagok egyébként sem a toplistákra készültek (mondjuk, az itthoni MTV a Can't Hide Away klipjét műsorra tűzte néhányszor), a Dreyelands muzsikáját ráadásul belengi egyfajta borongós hangulat, a többszöri ismerkedést követően azonban már kidomborodnak az emlékezetes dallamok, és arra leszünk figyelmesek, hogy együtt dúdoljuk Nikolával a refréneket; több helyütt bizony kifejezetten sláger-várományos megoldásokat találunk. A zenekar egyik alappillére a szerb származású énekes, Nikola Mijic, akinek teljesí­tménye előtt nyugodtan fejet hajthat a teljes magyar dalnokmezőny: karcos, érzelmes orgánuma leginkább a svéd Mats Levén hangjával emlí­thető egy lapon, bár Nikola stí­lusa valamelyest "puhább" és homogénebb, í­gy az énekdallamain egy kicsit lehet még faragni a jövőben. Az angol nyelv sem okoz neki problémát, ahogy idehaza ez tipikus trubadúrbetegségnek számí­t - lehet tőle tanulni minden téren! A többiek produkcióját sem érheti panasz, mindegyikük mestere hangszerének, nekem csupán a műanyaghatású szintetizátor-hangszí­nek zavaróak helyenként, de szerencsére korántsem annyira, mint a Dream Theater-mágus Jordan Rudess egyes billentyűtónusai, amelyektől aztán tényleg kiver a ví­z. És ne feledkezzünk meg a kellően dögös, erőteljes hangzásról: Hidasi Barnabás HL-Stúdiós munkája ugyancsak nemzetközi szintre emeli a korongot. Talán nem annyira szí­nes és változatos album ez, mint egyik-másik Dream Theater-lemez (máskülönben dőreség minden progos hangzással bí­ró együttes szerzeményeit például az 'Awake'-hez mérni), ám majd' az összes szám önálló arculattal bí­r: mí­g a Hammond-hangszí­nekkel operáló Pretending-ben szinte Whitesnake-í­zű, habkönnyű témákat hallunk (a bő lére eresztett szinti-szóló pedig kiváló dallamokat sző!), addig a Vain a legösszetettebb tétel a maga 8 és fél percével, Pink Floyd-hatású gitárszólójával. A fent emlí­tett slágeres Can't Hide Away elején letudják a szólót másfél percben (haha!), és örvendetes, hogy eltérő verze-formákban gondolkodtak, kerülve a zenei közhelyeket. A Fragments-ben óriási dallamokat állí­tanak csatasorba, különösen a refrén ragad bele azonnal az ember hallójárataiba, s még egy nyúlfarknyi doomos súlyosságot is becsempésztek. A hét perc feletti Way To You-ban még egyértelműebbek a Dream Theater-gyökerek, de tisztán kitűnik, hogy bizony a Symphony X is nagy kedvenc a srácoknál; a refrén itt is elsőligás, komolyan mondom, ezeket szí­vesen megmutatnám Petrucciéknak, amikor kóros dallamötlet-hiányban szenvednek (volt már ilyen nem egyszer, ugyebár?). A Blossoms Of Decay egy rövidebb fél-lí­ra, Nikola talán itt nyújtja a legjobb teljesí­tményét, hangja roppant tartományokat jár be. A záró Leaving Grace az album legtökösebb, legmetalosabb száma, zenészeink pedig örömittasan pancsolnak a morózus power/doom metalban.

Pontszám: 8.5