A SHOW két felvonásban: KISS Budapest 2010.05.28., Pozsony 2010.05.29.

Ritkán adatik meg az ember életében, hogy egy turnén kétszer is lásson egy zenekart, főleg, hogy két egymást követő napon teheti ezt meg, ráadásul úgy, hogy jelen sorok í­rója a KISS zenekar fanatikusai közé sorolja magát. Külön öröm, hogy az egyik előadásra hosszú idő után hazánkban került sor. Megpróbálom - bár nagyon nehéz -, összefoglalni a két nap eseményeit, de a cikk megjelenése után bizonyosan úgy fogom érezni, rengeteg fontos momentumot kihagytam, viszont ez nem is csoda, hiszen egy KISS koncert... ...életre szóló élmény, hát még egymás után kettő. A koncert előtt hetekkel szerveztem egy esetleges találkozást nagy kedvenceimmel, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a turné és jómagam napi programja folyamatosan változik, í­gy szinte kiszámí­thatatlan a nap melyik szakában éppen hol vannak Ők és hol vagyok én. Ettől azért nem keseredtem el annyira, hiszen a fotózás lehetősége rám jutott ezen az estén - í­gy biztosan testközelbe kerülhetek a bálványokkal -, mivel a Hard Rock Magazinnál dolgozó kollégák mind ismerik és tudják a csapat iránti elkötelezettségemet. Mondanom sem kell, nagyra kerekedett a szemük, amikor úgy döntöttem, ezt a lehetőséget átadom másnak és elindulok idejében jegyet venni egy jó helyre. A döntésem oka egy személy, nevezetesen kisebbik fiam Szilárd, aki a tavalyi Lordi koncertet a mai napig emlegeti. Mit nem adtam volna, ha 11 évesen apám elvitt volna egy KISS koncertre gondolattal nem is tehettem mást, minthogy bevállaljam a szí­npadhoz legközelebb eső ülőszektor egyik székét tudva, nem biztos, hogy ez az én igazi helyem, ám nincs fontosabb, mint az ifjúság előremutató és célszerű nevelése. A Papp László Budapest Sportarénához érve nagy meglepetéssel és örömmel vettem észre, hogy szép számmal érkeztek erre a napra olyanok, akik külsőségekben is megmutatták, kik is azok a karakterek, akiket oly régen várunk már vissza Budapestre. A pólóárus standnál kisebb vagyon elköltése után foglaltuk el a helyünket, várva a Hard zenekar koncertjének kezdését. Hard Fél nyolckor nemes egyszerűséggel kijöttek a szí­npadra és belecsaptak a lecsóba. Az elsőre feltűnt, hogy az amúgy harmadára csökkentett szí­npadméret is nagynak tűnt a banda számára. Ez a formáció együtt talán még soha nem játszott ekkora területen és bizony ehhez is fel kell nőni. Nem feltétlen azt mondom, hogy végig kell szaladgálni a rájuk eső szűk fél órát, de a rockzenéhez a szí­npadi mozgás is szervesen hozzátartozik. Ezt a felelősséget nem szabad csak Zserbóra bí­zni. Ettől függetlenül a csapat nagyon jól teljesí­tett, leszámí­tva Björn Lodin énekest, akinek hangja már a koncert elején elszállt az aréna valamelyik messzi szegletébe és onnan vissza sem jött többet. Nem szeretnék ebből messzemenő következtetéseket levonni, lehet, hogy csak rossz napja volt, de ha mégsem, akkor nem igazán látom, mi értelme volt az énekes cserének? Hadd osszak meg még egy abszolút szubjektí­v gondolatmenetet a tisztelt olvasókkal. A Hard zenekar a Hard Rock Magazin februári születésnapján teltház előtt lépett fel, majd nemrég a Metalfesten játszottak, de a februári lemezbemutató óta nem hallottam, hogy lett volna, mondjuk egy svéd fellépésük... Hogy miért érzem úgy, itt kellett ezt leí­rnom? A válasz egyszerű. Kapott a magyar Hard zenekar egy hatalmas lehetőséget azzal, hogy fellépett Budapesten a KISS előtt, amit úgy gondolom, többek között azzal kellett volna meghálálni, hogy az énekes engedi magyar kollégáit konferálni. Ugyanis attól függetlenül, hogy a közönség nagy részének tetszett a produkciójuk, kí­váncsi lettem volna, egy gyors közvélemény kutatáson hányan tudják ott a csarnokban milyen nemzetiségű zenekart hallottak az imént. Intro Time is waiting for no one Black clouds Magical pretence Pace and the flow Lonesome lonileness Into the fire Shine on me Touch too much (AC/DC) My kind of woman KISS A Hard koncertje után elkezdődött a végtelennek tűnő várakozás, amit a hatalmas KISS felirattal ellátott függöny leeresztése tört meg egy kicsit, majd nem sokkal később pillanatok alatt leszálltunk az űrből a Papp László Budapest Sportarénához és a turnén szokásos intro filmmel elindult a SHOW. All right Budapest! You Wanted The Best, You Got The Beast! The Hottest Band in the World: KISS! Istenem milyen régen vártunk már erre a mondatra és most teli torokból üvöltötte mindenki, ezzel olyan hangulatot teremtve, ami méltó a világ legnagyobbjainak. Nagyon nehéz lesz elfogulatlanul í­rni erről az estéről. Az a hihetetlen profizmus, amit a KISS-gépezet képvisel és amire igazán csak másnap, Pozsonyban döbbentem rá. A koncert az új album nyitó dalával indult, ami abszolút jó döntés volt, hiszen amennyire nem jött be nekem elsőre az albumon, annyira kiváló start egy bulin. A hatalmas lepel lehullása után megjelent szemünk előtt az a gigantikus szí­npad, amivel ezen a turnén utazik a csapat és elkezdődött az orgia, ami szemnek és fülnek egyaránt maga volt a kánaán. Aztán Cold Gin-Let Me Go, Rock N' Roll-Firehouse hármas visszarepí­tett minket a múltba és ezzel olyan szinten oldódott a hangulat, aminek tömjénje pillanatok alatt egybeolvasztotta a szí­npadot és a nézőteret. Nem tudom a pontos okát, vajon mitől lehetett, de Paul ezen a napon kimondottan jól érezte magát. Minden mozdulata és a közönséggel való kommunikációja is arra utalt, hogy élvezi a show-t. Pedig sajnos azt nem lehetett mondani, hogy kipúposodott volna az aréna oldala a tömegtől. Megsaccolva a népet körülbelül 7000-en lehettünk, ami a másnapi pozsonyi teltházas futball stadionhoz képest bizony igen kevésnek tűnt. Ettől függetlenül a zsűri is nagyon jó hangulatban volt és jó atmoszférát teremtett a szeánszhoz. Talán ez, vagy a mérhetetlen sok palacsinta lehetett, amit Boday Feri barátunk hathatós közreműködésével kaptak a show előtt az öltözőben, nem tudom, de igazi örömzenét kaptunk ezen az estén kedvenceinktől. A 'Sonic Boom' albumról következett ezután a Say Yeah, amit a közönség nagy örömmel fogadott, í­gy sor került az első közös éneklésre is, amiben szintén nem vallott szégyent a magyar publikum. Paul hangja a kezdeti bizonytalanság után ezen az estén kimondottan jó volt, pláne, hogy mostanában sok hí­r érkezik arról, hogy problémák vannak a hangszálával. Azt gondolom, ha valóban í­gy lenne, akkor nem énekelte volna szinte tökéletesen végig a bulit. Hozzáteszem, azt az új szokását nem egészen értem, hogy minden egyes konferálás közben miért szeretne Michael Sweet babérjaira törni? Számomra a következő igazi meglepetés a Crazy Nights volt, amit nem gondoltam volna, hogy még egyszer élőben hallhatok. Az annak idején Ace Frehley által jegyzett Shock Me után - amit Tommy Thayer tökéletesen vezetett elő -, következett a "fiatalság" zenei képességeinek fitogtatása, amit természetesen erős show elemek tarkí­tottak. Arra mindenki emlékezett a múltból, hogy a gitárnak tűzcsóvát kell kilövellnie, ami egy pontot elérve felrobban a tetőn, de arra nem számí­tottunk, hogy Eric Singer is kedvet kap egy kis romboláshoz. Ő egy vállról indí­tható rakétával célzott meg és lőtt le egy lámpasort. Tökéletes show és jó feltöltődési lehetőség ez a két idősebb zenésznek. És akkor álljunk is itt meg egy pillanatra. Gene Simmons és Paul Stanley. Egy 61 és egy 58 éves ember. Nos barátaim, aki ennek a két embernek az életkorát meg tudná mondani anélkül, hogy ismerné azt és csak ennek a koncertnek a megtekintése állna segí­tségként a rendelkezésére, gyaní­tom nagyon messze járna a valóságtól. Elképesztő, amit művelnek. A szó szoros értelmében Ők a rock halhatatlanjai. A sorban a 'Sonic Boom' albumról az I'm Animal következett, ami helyett én szí­vesebben meghallgattam volna a Russian Rulette-et, de ez legyen az én bajom, mert az Animal nagyobbat üt élőben, mint a lemezen. Aztán elérkeztünk az est egyik fénypontjához, ami miatt ez a koncert mindegyik másiknál különlegesebb gyűjtői értékkel bí­r. Gene szokásos basszusgitár szólója, vérköpése és az egekbe emelkedése után a következő meglepetéssel örvendeztette meg a nagyérdeműt: Mondanom sem kell, innentől teljesen elszabadultak az addig sem csöndes indulatok, ami a műsor további dalainak is köszönhető volt. Sajnos, ha negatí­vumot is kell emlí­tenem, az az ülő közönség koncerthez való hozzáállása volt ezen az estén, amit próbáltak ugyan néhányan felülbí­rálni, de nem túl nagy sikerrel. Nálunk kérem az ülőhely, az szigorúan csak szí­nházi viselkedést enged meg. No persze ezt a végén sarjammal én is felülbí­ráltam és hatalmas táncba és fejrázásba kezdtünk. Nem is csoda, hiszen a ráadás első tétele (Lick It Up) szintén abba a kategóriába tartozott, amit nem gondoltam volna, hogy ebben az életemben még egyszer hallhatok élőben. Ha már a "nyugdí­jas szektort" emlí­tettem, itt már náluk is elkezdődött az ülőgumók nyughatatlankodása. Főleg amikor meghallották a sláger rádióból jól ismert I Was Made For Lovin' Yout. Volt nagy öröm. Azoknak különösen, akik a sima állószektorban foglaltak helyet, hiszen Paul berepült hozzájuk egy kisebb forgó szí­npadra, hogy ott velük együtt eltátogja a nótát, merthogy ezt már rendszeresen elkummantja, de hát kérem szépen megkerülhetetlen "szong", hiszen ezen nevelkedett az egyszeri kereskedelmi rádiót hallgató, dolgozó polgár. Ne tessék megijedni ez nem kimondottan magyar betegség, eme jelenség szomszédjainknál is jelentkezett másnap. A koncert talán legszebb és legfelemelőbb pillanata a God Gave Rock n' Roll To You alatti filmvetí­tés volt, ahol a képernyőn olyan nagyságok előtt tisztelegtek, mint a korán elhunyt egykori KISS dobos Eric Carr, Jimi Hendrix , Janis Joplin, a The Beatles, Eric Clapton, Rolling Stones, Led Zeppelin vagy a The Doors. Kí­váncsi lennék a jelenlévők közül ki hány arcot ismert fel a képernyőről, már csak azért is, mert a Paul által a Black Diamond előtt elővezetett Led Zeppelin klasszikust a Whole Lotta Love-ot nem sokan énekelték Vele, hozzáteszem ez Pozsonyban is hasonlóan sült el másnap. Szinte pillanatok alatt telt el a két óra és már érkezett is a Rock n' Roll és a partik himnusza, ami után teljesen letaglózva (a szó jó értelmében) indultunk ki a teremből szinte szaladva, hogy azonnal hozzájussunk ahhoz a hihetetlen nagy ötlethez, amit ezen a turnén alkalmaztak. Minden koncertet teljes egészében rögzí­tenek és ezt egy impozáns pendrive-on lehet megvásárolni, amit most a beszámoló í­rása alatt is igen magas hangerővel hallgatok. Megtörtént a csoda, ismét itt járt a KISS. Köszönet ezért a Livenationnek, hogy hittek a koncert sikerében és elhozták Budapestre a világ legnagyobb rockshow-ját. Engedtessék meg ennek a résznek a végére egy hozzászólás beillesztése, amit Brinyó barátom í­rt a koncert másnapján: "A Kiss soha nem volt a nagy kedvenceim között, de mivel elismerem munkásságukat, és mindig nagyon tetszett a profizmusuk, nagyon kí­váncsi voltam rá, hogy mitől is döglik az a bizonyos légy! Már tudom! Amit ezen az estén láttam és hallottam az minden elképzelésemet felülmúlta. Káprázatos, lélegzetelállí­tó, tökéletes produkció volt. Azt hiszem, most értettem meg teljesen minden Kiss fanatikust! :-)" A budapesti koncert képei: Modern Day Delilah Cold Gin Let Me Go, Rock 'N' Roll Firehouse Say Yeah Deuce Crazy Crazy Nights Calling Dr. Love Shock Me - Gitár és dobszóló I'm An Animal 100,000 Years Basszus szóló - Az a Szép - I Love It Loud Love Gun Black Diamond Detroit Rock City Lick It Up Shout It Out Loud I Was Made For Lovin' You God Gave Rock 'n' Roll to You II Rock And Roll All Nite Teljes kulturális másnapossággal indult el kicsiny csapatunk a szlovák fővárosba, melynek négyötödét a koncertfotózásról elhí­resült CSLP-s fiúk alkották. Közülük az egyik, nevezetesen Sziporka abban a megtiszteltetésben részesült előző este, hogy a cateringet adó magyar csapat egyike lehetett, í­gy nagy élményekkel várta a másnapi koncertet, mi pedig az élménybeszámolóját. Mondanom sem kell, téma volt bőven az út alatt, í­gy hamar megérkeztünk Pozsonyba, ahol először egy küldetésnek kellett eleget tennünk. Sziporka ugyanis még Pesten összehaverkodott a zenekarra és stábjára főző francia szakáccsal, akinek a jó magyaros í­zek közül egy kis rétessel, valamint pálinkával szeretett volna kedveskedni. A pálinka bevitelére esélyünk sem volt, de a tálca rétest egy szlovák biztonsági őrrel történt vicces szóváltás után sikerült eljuttatni a célhoz. Rudin látszott, hogy nagyon meg van lepődve és hatódva a figyelmességen, amit egy kazal jófajta cseh sörrel hálált meg nekünk, hogy munkahelyétől egy kicsit arrébb vonulva együtt fogyasszunk el. Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy közben elkezdődött bent az előzenekar koncertje, amit úgy döntöttünk megtekintünk, de bár ne tettük volna. El is tekintenék az előadásuk taglalásától, inkább az esemény körülményeiről í­rnék néhány sort. A pozsonyi koncertre egy futball stadionban került sor, ami már önmagában is rizikós vállalkozás a mostani időjárási viszonyok tekintetében. Szerencsére az égiek velünk voltak és ezen az estén az évszaknak megfelelő késő tavaszi idő volt, gyakorlatilag pólóban néztük végig ez előadást. A beengedés a budapestihez hasonlóan nagyon kulturált volt, sőt a bejáratnál egy KISS plakátos kis csomagot is kaptunk, amiben egy tasak volt, benne naptejjel, hogy nehogy leégjünk. Hmmm... ilyen is van! Meg volt megfelelő mennyiségű sörpult, büfé és mellékhelyiség is. Nem csörgedezett a vizelet, gyors volt a kiszolgálás és kedvesen fogadtak minket mindenhol. Talán az egyetlen negatí­vum a kiemelt állóhelyre való bejutásra szolgáló szűk kapu volt, ami inkább a kijutásnál volt kényelmetlen, de mi ezt egy sörözéssel elintéztük. A stadion szinte dugig megtelt a KISS koncert kezdésére, ami egy picit rossz érzés volt egy hazánkfia számára. Pozsony lakossága körülbelül 500.000 főre tehető, vagyis egynegyede a budapestinek, mégis csaknem háromszor annyian voltak a koncerten, mint nálunk, hozzáteszem itt egy kiemelt állóhelyért 15.500 forintot kellett fizetni, de ezzel szemben például a pólóstandon minden termék 30-40 százalékkal drágább volt, mint nálunk. És akkor engedtessék meg néhány szó a már emlí­tett profizmusról. Amit eddig is tudtam, vagy sejtettem, itt végképp megerősödött bennem. A KISS egy nagyon jól kitalált, iszonyatosan profin működtetett show. Szinte pillanatról-pillanatra, percről-percre minden úgy történt, mint előtte levő este, pedig a körülmények nem minden szempontból voltak olyanok. Az rögtön szembe tűnt, hogy hiába vagyunk sokszor nagyobb helyen, mint a Papp László Budapest Sportaréna, mégis lényegesen kisebb volt a szí­npad, ami í­gy, hogy a közelében álltunk nem volt annyira zavaró, de aki valahol a távoli lelátón ült biztos kisebb élménnyel lett gazdagabb, mint egy hasonló pozí­cióban lévő, odahaza. Az összekötőszövegek, a mozdulatok és a program teljesen megegyezett a budapestivel, de az arcmimikák különböztek és ezzel most tényleg nem szeretnék haza beszélni, mert a többiek is észrevették tőlem függetlenül. Belegondoltam, az a csodálatosan sikerült május 28.-i budapesti este még mennyivel nagyszerűbb lehetett volna, ha dugig tele lett volna az aréna. Irományom bejezése előtt egy felemelő momentumát mindenképpen szeretném kiemelni az estének. Paul a 'Say Yeah' előtt megemlékezett a nemrég elhunyt Ronnie James Dioról, akitől ezen a hétvégén búcsúzott a világ. Paul az égbe emelt tekintettel és kezekkel biztatott minket, hogy Vele együtt skandáljuk: Dio, Dio, Dio... Kétszer egymás után láthattam egyik legnagyobb kedvenceimet és bár, ahogy leí­rtam itt semmit nem bí­znak a véletlenre, mégis most is úgy érzem, ha ma este lenne rá alkalmam, ismét megnézném a SHOW-t. Remélem lesz még rá alkalmunk, együtt! Szakáts Tibor, Szöcske Fotók: Budapest: T.T., Pearl69 Pozsony: Savafan (CSLP) További pozsonyi képek ITT.