A sárkány végre felébredt: Metalfest Open Air II. nap, Csillebérc, 2010.05.22.

Az előző rész tartalmából: A fesztivál első napja után vegyes érzelmekkel indultam hazafelé. A Sonata siralmas koncertje, a mindent ellepő sár, az étel/ital árak, a nem túl jó hangzás, a rövid bulik mind-mind megkeserí­tették azt a kis örömöt, amit az Elvenking vagy a Nevermore okozott. Ráadásul az éjszakai buszra sem fértünk fel, í­gy aztán szombat reggel baromi fáradtan, és eléggé félve ébredtem. Mi lesz, ha megismétlődnek a pénteki bakik? Mi lesz, ha a Hammerfall is haknizni fog? Le fogok maradni valamilyen együttesről, amí­g sorban állok egy WC-nél vagy a sörös pultnál? Hány gumicsizmát vegyek fel? Nos, lássuk a válaszokat... Nincs fesztivál lemaradás nélkül, nos, bármennyire is szerettem volna kiérni már jó korán, sajnos ez végül kivitelezhetetlennek bizonyult, í­gy a Nightmare koncertjén nagy fájdalmamra nem lehettem jelen. Állí­tólag sokan voltak rájuk kí­váncsiak, és jó formában is zenéltek: a fesztiválon többek között ők is megemlékeztek a tragikusan elhunyt megaénekesről, Dioról. Az állí­tólag küllemre és hangszí­nében is a mesterhez hasonlí­tó frontember, Joe Amore vezényletével adták elő a Holy Divert, méghozzá minden jelenlévő szerint nagyszerűen. Remélem, vezet még hozzánk az útjuk. A nap első általam látott koncertjét a Dalriada adta. Meg nem mondom, hanyadszorra sikerült már belefutnom Ficzek András csapatába, ennek ellenére sosem voltam különösebben nagy rajongójuk. Noha kifejezetten szeretem a folk metalt, valahogy engem kevésbé tudtak megragadni, mint külföldi kollégáik, ám ez még nem változtat azon, hogy nagyra becsülöm őket. A népzenei hagyományok ilyen formában történő ápolása egy rendkí­vül nemes dolog, igazán példaértékű, amit művelnek. A banda hangyaszorgalmával, és mindig szí­nvonalas bulijaival, albumaival egyike lett mára az ország legnépszerűbb metal csapatainak - ez bizony már abból is látszott, hogy mennyien összegyűltek koncertjük kezdetére. A csapat nem is cécózott, remek formában, erőteljesen, a már megszokott elánnal és profizmussal adta elő programját, melyből nem hiányozhattak az olyan slágerek, mint a Védj Meg Láng első része, vagy a záró Walesi Bárdok. Laura és András profin vezényleték le a műsort, s noha a hangzás nem igazán segí­tette őket, rajongóik mégis teljesen megőrültek kedvenceik muzsikája hallatán, aminek köszönhetően hatalmas hangulat kerekedett a küzdőtéren. Külön öröm, hogy a két "újabb tag", Ungár Barnabás, illetve Molnár István is már tökéletesen beleilleszkedett a csapatba, szí­npadi mozgás, illetve jelenlét terén teljesen méltó társai a gitárosoknak. Noha zeneileg engem továbbra sem tudtak lenyűgözni, aki bí­rja őket, rosszul nem érezhette magát a szűkre szabott produkció alatt. MMarton88 Amikor beléptem a Dalriada koncertje alatt a koncertsátorba, kissé megijedtem. Nem, nem történt semmi meglepetés, vagy kellemetlen malőr, ami eltérí­thette volna a szokott Dalriada hangulatvasutat. Ellenben még a sátor leghátuljában is olyan hangos volt a zene, hogy azt hittem SOS füldugókat kell beszereznem a mai napra. Mintha csak az előző nap egyenetlen teljesí­tményét úgy akarnák kompenzálni, hogy feltekerik maximumra a volumét, abból baj úgyse lehet, ugyebár... kicsit torzul a cucc, de hát ez a rock zene, nemde? Szerencsére a Brainstorm hangosí­tója már másképp gondolkodott. Igaz, a hangerő még mindig elég magasan maradt, de már a bántó szint alatt, í­gy inkább ahhoz segí­tett hozzá, hogy - kellő távolságot tartva az első soroktól, ahol a dob azért szaggatta rendesen azt a bizonyos hártyát - a németországi power (igen, ez a legtalálóbb jelző a zenéjükre) metal együttes kí­méletlen riff-orgiája a padlóhoz szögezhesse a mélyen tisztelt publikumot. (Sajnálatos, hogy a beszámolók egy része rendre a hangosí­tás körülményeivel foglalkozik, de nincs mit tenni, ha nagymértékben befolyásolja a hangulatot és az élvezhetőséget...) Amint feljöttek Andyék a szí­npadra, több év után megmutatva magukat a rajongóknak, hogy még élnek és jól vannak, tudni lehetett, hogy itt gond nem lesz. Legutóbbi, talán kevéssé fogós lemezük, a 'Memorial Roots' turnéjával elkerültek minket, ám a Metalfesten adott "megakoncertjük" mindenért kárpótolt. Röviden: olyan volt, mint egy tökéletes koncert - fele. A 40 perces játékidő miatt. Azalatt pedig megmutatták, hogy másképp is lehet csinálni az élő előadást. Nem valamiféle olcsó polgárpukkasztásra, vagy "szarok bele" lázadásra kell gondolni - nyilván ők is hasonló setlisttel turnéznak az egész körútjukon. De amit a karizmatikus frontember, Andy művelt a szí­npadon, az biztos, hogy egyedi és emlékezetes lesz. Az igazi "dallamos agyvihar", a Shiva's Tears alatt fogta magát, és bemászott a közönség soraiba. Tehette ezt azért is, mert a Dalriada performansza után igencsak megfogyatkozott a nézősereg - ez már csak í­gy szokott lenni. Bemászott, és együtt headbangelt és pacsizott mindenkivel, aki elég élelmes volt, és a közelébe furakodott. Fotó: CSLP Ennyi. Csak egy kis minimális formabontás, és máris lekenyerezett mindenkit. Merthogy ha egy koncert annyival járul hozzá a zenei élményhez, hogy többen hallgatjátok a számokat, plusz hangosabban-jobban (vagy még úgy se...), az igencsak sovány. Pláne, ha már nem először hallod az adott szettet, számokat, slágereket - mindenre rá lehet unni. Az előadó "dolga", hogy ez ne történhessen meg. Lehet úgy is, mint Hetfield, aki - tegyük hozzá: hihetően - arról szavalt végig egy koncertet, hogy ők csak azért léteznek, hogy kiszolgálják a rajongóikat. És lehet úgy is, mint Andy B. Franck, aki nem dumált, csak "csinálta". Persze, ez már a "hab" volt, a "torta" az í­zig-vérig best of program, a Highs Without The Lows vagy a Blind Suffering vezetésével. Azért az újlemezes Shiver is bizonyí­totta élőben, hogy megvan benne az a kraft, amitől vérbeli Brainstorm-himnusszá válhat. És persze a megunhatatlan riff-gyárosok, a kortárs power metal szí­ntér keveset emlegetett, ám annál zseniálisabb gitáros párosa: Torsten Ihlenfeld és Milan Loncaric, akik a két szélen a közönség tagjaira vigyorogva, és velük kokettálva zúzták végig a majdnem háromnegyed órás koncertet. Számomra csak Antonio Ieva basszusgitáros lóg ki kicsit a brancsból, már csak azért is, mert a vaskos-zsí­ros gitárhangzás eléggé elnyomja hangszerét. Mint egy frissen érettségizett kisiskolás, úgy vigyorogta végig a koncertet, alacsony mivolta pedig teret engedett Andynek, hogy "poénkodjon", a feje fölül mutogatva rá: "Tony can't fucking hear you", hogy még nagyobb ovációt csalogasson ki a tátott szájjal örvendő rockerhadból. Andy jókedve egyébként is mérhetetlen volt, a Falling Spiral Down alatt (és még többször) Torstent "cikizte", "szinkronizálva" egy lépésre tőle szólóját, miközben rajzfilmfigura-grimaszokat vágott. Sőt, amikor utánunk nem sokkal ő is meghatódott, hogy mi mennyire szeretjük őt, és ő minket, akkor elmesélte, hogy az All Those Words c. szám eljátszásakor mindig arra az alkalomra gondol, amikor először adták elő ezt a számot élőben, mégpedig Budapesten. És minden este, amikor terí­tékre kerül a sztenderd Brainstorm-sláger, a hallgatóságnak meg kell "küzdenie" Magyarországgal, hogy felülmúljanak minket. Szép. Hát még maga a szám, amely alatt - mint mindig - a közönség segí­tsége is "elkélt". A csúcspont egyben magát a végpontot is jelentette: a Fire Walk With Me ellenállhatatlan sodrású, szinte hipnotikus sorai koronázták meg a rövid, ám annál velősebb koncertet. Bizony, ilyenkor sajnálja az ember, hogy a minőség nem jár kéz a kézben az ismertséggel, mert néha mindenkit elönt a felebaráti szeretet, és azt akarja, hogy ezt mindenki hallja. Csupán azért, mert zseniális. Setlist: Words Are Coming Through Blind Suffering Shiver Shiva's Tears Highs Without The Lows Falling Spiral Down All Those Words Fire Walk With Me Amikor még az élménytől és a fejbe vert gitártémáktól kissé kótyagosan botorkált mindenki kifelé a teremből, a sor eleje hirtelen megtorpant. Természetesen újfent eleredt az eső. Egészen pontosan zuhogott, csak most majdnem egy órán keresztül - olyannyira, hogy a szí­npad alatt elkezdett befolyni a ví­z, a fotósárokban a végére pedig pancsikolni is lehetett. A helyzet azonban veszélyesebbre fordult, amikor egy kósza villám - állí­tólag - egy szemeteskukába is belecsapott, amely felgyulladt. De egy nagy villanás jelezte, hogy a szí­npadon is elszállt az áram, miközben épp a következő koncertre álltak be a zenészek. Így Hartmann Kristóf gyorsan bejelentette, hogy mindenki testi épsége érdekében, rövid ideig felfüggesztik a koncerteket, és az egybegyűltek szí­ves türelmét kérte. A sátorban ragadtak egy része valószí­nűleg süket volt, mert amolyan kulturális megnyilvánulásként a "mi a fasz van?" c. tömör kérdést kezdték skandálni. Mások legalább magyar népdalokat énekeltek... Szerencsére hamar rájött mindenki, hogy ez még csak nem is vicces, í­gy inkább csöndben várakozva telt el az a fél óra, amí­g elállt annyira az eső, hogy folytatni lehetett a beállást. Kb. 20 perces késéssel állt szí­npadra a holland Legion of the Damned, akik igencsak "kaotikus" és rendkí­vül durva thrash-death metalban utaznak. Ha valaki fül- és agymosásra vágyik, rendkí­vül hasznos az egyébként kiállásában és zeneileg is profi brigád muzsikája - ám valahogy 2-3 szám után, ilyen hangerő mellett, igencsak fárasztóvá vált. Közeli ismeretséget soha nem ápoltam velük, de amikor el-elcsí­ptem egy-egy számukat, az tetszett, ám most el kellett ismernem, hogy ez nem az én zeném. Ám ahogy a thrash és a death metalok ezen a fesztiválon általában, ők is utat találtak a közönség szí­véhez. Tomka Noha egy szenzációs Brainstorm koncert már a zsebünkben volt, az igazi buli még csak most kezdődött! Finntroll, Sabaton, Hammerfall! Három igen komoly buli képe körvonalazódott, és utólagosan már fülig érő szájjal mondhatom, hogy ez az összeállí­tás igazán nagyot szólt! A Finntroll eleinte hí­res volt remek hangulatú koncertjeiről, ám az elmúlt években a csapatról eléggé rossz hí­rek kaptak szárnyra. Miként az 'Ur Jordens Djup' sem igazán nyerte el a rajongók kegyeit, úgy az igazán karakteres frontember hí­rében állott Tapio Wilska helyére érkezett vékonydongájú suhanc, Vreth sem tudta meggyőzni sokáig a rajongókat a koncerteken arról, hogy a banda még mindig kiemelkedő csapata a folk szí­ntérnek. Sajnálatos módon, én most láttam először a Finntrollt, í­gy ezen pletykák hitelességét megerősí­teni nem tudom, ám miként a 'Nifelvind' már újból a banda erősebbik oldalát mutatta, úgy a mostani koncert is egy igazán remek, és profi műsornak bizonyult. Profi, ugyanis a Finntroll végig hatalmas elánnál, látványosan dolgozott. Nyilván a folk csapatok szí­npadképe a sok tagnak köszönhetően akkor is látványos lehet, ha egy-egy ember nem "melózik" annyit (pl. Eluveitie, Korpiklaani). Ám a Finntroll ilyen jellegű produkcióját panasz nem érhette: egy jó formában lévő, erős műsorral kiálló bandát láttunk, akik a headbangelésből sem voltak restek kivenni a részüket. A rajongók legkritikusabb szemmel nyilván a két újabb tagot figyelték. A szintetizátort kezelő Virta, noha picit még visszafogottabb, mint társai, hozta a kötelezőt. Vreth pedig remek frontember, könnyen maga mellé állí­totta a közönséget, és professzionálisan vezette elő a csapat dalait. Mivel a hallgatóság a hétvégén amúgy is éhes volt a folk metalra, hamar parádés hangulat alakult ki, a groteszkül vidám, mégis éjsötét black-folk szerzeményekre óriási bulizás vette kezdetét a küzdőtéren. Túlságosan nagy szí­npadi kellékekkel nem is operáltak a finnek, a mintázott háttérvászon előtt csupán a kifestett zenekar zúzott, ám í­gy is sikerült olyan brutalitással, illetve vehemenciával játszaniuk, hogy érzésem szerint más innen nem hiányzott. Örömmel vettem észre, hogy a kifejezetten erős utolsó album, a 'Nifelvind' dalai is bőven helyet kaptak a repertoárban. Az Under Bergets Rot már lemezen is nagyot szakí­tott, de ez bizony egy igazi bulihimnusz, mely élőben csak még jobban hengerel! Nagyon örültem a sejtelmesen gonosz hangulatú Drap viszonthallásának is, melynek ridegsége teljesen elvarázsolta a sátrat. Persze a közönség a leginkább a Solsagannak örült, mely bátran mondhatjuk, hogy olyan klasszikusává vált a Finntrollnak, mint a Trollhammaren, a Nattfödd, vagy a Jaktens Tid. Sajnos a hangzás az ő esetükben sem volt tökéletes, helyenként a szintetizátor által reprodukált népi hangszerek kissé halkan szóltak, ám még mindig egységesebb volt a hangzáskép, mint azoknál a csapatoknál, akik "valódi" hangszerekkel dolgoznak. Hiába, az élőzene buktatói... A szűk egy órás program érzésem szerint kiválóan reprezentálta a csapat erejét, bí­zom benne, hogy a fiúk ismét a helyes úton járnak, és az utóbbi évek viszontagságai után hamarosan megint a szí­ntér élcsapati közé tudnak elő-, ill. visszalépni. Remek hangulatú, minőségi buli volt ez, sok jó dallal, várjuk őket vissza. MMarton88 A Sabaton az utóbbi évek sikersztorija. Bizony, régen volt ilyen. Amikor egy echte heavy metal brigád 2-3 év alatt ekkora rajongótáborra, ismertségre és népszerűségre tesz szert. Na jó, tudom, csatametal, miegymás. Kell persze ez a markáns zenei és tematikai profil az egyediséghez. Merthogy a Sabaton - amellett, hogy nem találta fel sem a spanyol- sem a svédviaszt - tényleg egyedi. Ha mást nem, a számí­tógépes játékok szebb napjait idéző szintetizátorhangzásról bárki felismerheti... Na meg arról a fenomenális kezdésről, amit produkáltak. Ilyen nincs! 2008-as lemezük azon nótája, ami mindent visz, tipikus ráadásnóta, közönség kedvenc, hangulatstimuláló, menetelős-éneklős sláger. Igen, a Ghost Division, és utána "volt pofájuk" rögtön eljátszani a Panzer Battaliont, a 'Primo Victoria' "csendes-lapí­tó" nagyágyúját. Aki csak ott volt a sátorban, percek alatt ráhangolódott az indulójellegű, epikus hangvételű dalokra, ráadásul Joakim, e végtelenül sajátos mozgáskoordinációval bí­ró énekes-frontember a szokásosnál is jobb kedvű és lelkesebb volt. Nem győzte minden szám után hangsúlyozni, mennyire el van képedve a fogadtatástól, főleg annak tudatában, hogy mi itt a sárban fetrengünk, és mégse veszünk róla tudomást. "That's fuckin' metal" - hát, í­gy is lehet mondani... Mivel másnap az új Sabaton album, a 'Coat of Arms' megjelenésének apropóján egy csatahajó indul majd a Dunán, hogy exkluzí­v koncerttel szórakoztassa a vérfanokat, azt hittem, hogy most csak 1-2 szám fog elhangzani az új korongról, és inkább másnapra tartalékolják a "lemezbemutatót". Ennél jobban nem is foghattam volna mellé, de ez egyrészt még a másnap zenéje, másrészt azért 3 dalt í­gy is elővezettek ebbe a nagyon-nagyon best of í­zű programban a svéd harcosok. Elsőként a cí­madó szám került terí­tékre, ami, legyen bármilyen fogós is, először kissé visszavette a hangerőt - a közönség részéről. Első két hallgatásra eléggé elment mellettem az új lemez, és úgy gondoltam, hogy bizony kezdenek kicsit önismétlővé válni a srácok. Persze, benne van az is, hogy ha ezeket a számokat halljuk a 2. vagy a 3. lemezen, akkor most ezek lennének az örökzöldek (igen, az egyedi stí­lust a végtelenségig polí­rozó együttesek "átka"). Ám a 3-4. hallgatásnál már elkapott a fonal, és áttörte érthetetlen ellenállásom falát az aktuális dalcsokor is. A koncert kb. felénél aztán volt még egy duplázás a 'Coat of Arms'-ról - vártam a földbe döngölő Midwayst; helyette jött az együttes kissé lágyabb oldalát bemutató, extradallamos Saboteurs, majd menetelés monotóniáját nagy í­vű himnusszá transzformáló Uprising. Valljuk be, nem egy nagy "wasistdas" a Sabaton zenéje, sem annak befogadása - de pont ezért szeretjük. És ezért nem lehet megunni sem. Paradoxon? Ám legyen. Nem hiszem, hogy bárki is ezen gondolkodna, amint felcsendül a Cliffs of Gallipoli vagy személyes kedvencem, a The Price of a Mile. Talán maximum az Attero Dominatus alatt, aminek nyitánya, ill. refrénje mintha csak a Wishmaster elejének koppintása lenne. Egy az egyben. Sebaj, a sok köszönetnyilvání­tással és haverkodással rögtön elfelejtették ezt, Broden mester fel is emlegette az Avalonban készült, a Youtubeon is szereplő videót, amiben a svéd zenészek az "Egészségedre" összetett szavát próbálják kimondani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Énekesünk azért azóta megtanulta, fel is mondta egy kis sörözés előtt, majd kifejtette szofisztikált, ám annál szimpatikusabb véleményét a kötelező ráadásról, amikor a zenészek lemennek, megtapsoltatják magukat, csak azért, hogy visszajöjjenek. "Lets fuck the drama" - szólt az irányelv, és sorjáztak is a régi-új megaslágerek, a speed metalos 40:1 és persze a kihagyhatatlan, az egész sátort "egyenugrálásra" késztető Primo Victoria. A Sabaton nagyszámú legénysége végre teljes egészében kihasználta a szí­npadot, beszaladgálták és - vigyorogták a deszkákat, igazi örömünnep volt ez a koncert. A kikezdhetetlen csapatszellem is kellett ehhez - nem csoda, hogy mindössze egy tagcserén ment keresztül a "militarista" power metal brigád. És mi más koronázhatna meg egy örömzenélést, mint a nagy fémklasszikusok előtt fejet hajtó számok medley-je, a Metal Machine és a Metal Crüe kettőse? A Sabaton hatalmas ováció és rengeteg ember előtt bizonyí­totta, hogy bizony eljött az ideje egy egészestés, főzenekari státuszú turnénak: minket novemberben fognak újfent leigázni, az Alestorm és a Steelwing társaságában. Setlist: 1. Ghost Divison 2. Panzer Battalion 3. Coat of Arms 4. Cliffs of Gallipoli 5. Attero Dominatus 6. The Price of a Mile 7. Saboteurs 8. Uprising 9. 40:1 10. Into the Fire 11. Primo Victoria 12. Metal Machine/Metal Crüe Tomka Én komolyan megijedtem. A Sabaton frenetikus bulit csapott! Nem előzenekarhoz méltót! Amilyen sikerük volt, és ahogy előadták dalaikat, nos, igen, ez már egy főzenekarnak is a javára válhat. Ezek után a Hammerfallnak kiállni a deszkákra... Maradjunk annyiban, hogy nem volt egyszerű feladat. Gyakorlatilag, ha csak egy kicsit fáradt, enervált, vagy gyenge a csapat, akkor Joakimék lemossák Joacimékat. Nos, nem í­gy történt, de nem ám! Ám még mielőtt belemennék a részletekbe, egy gyors megjegyzés. A Legion Of The Damned alatti vihar miatt 35 perc csúszás került a műsorba. Óriási dicséret, és köszönet jár a szervezőknek, illetve a technikusoknak azért, hogy mire a Hammerfall szí­npadra lépett ez lerövidült 10 percre, profi munka, í­gy kell ezt csinálni. Noha a svédek a fémes/pajzsos dí­szleteiket nem tudták magukkal hozni a bulira, néhány plusz reflektorral, emelvényekkel, valamint egy Hammerfall molinóval sikerült impozáns szí­npadképet kialakí­tani. A fények kialudtak, felcsendült a szokásos intro (mely végét Budapesthez igazí­tották) majd a deszkákon termettek a templomosok, hogy egy bő egy és negyed órás, tizennégy nótás metal orgiával kergessék őrületbe közönségüket. (Hallod, Tony?) A Punish And Enslave kezdéssel ennek ellenére továbbra sem vagyok tökéletesen megbékélve, lemezen nem igazén tudott a dal meggyőzni, ám tény, hogy koncerten a közös "óóóó"-zás nagy hangulatot teremt. Noha ekkor még a hangzás egy picit tökéletlennek tűnt, a dal végére már Joacimot is rendesen hallottuk, az pedig azonnal kiderült, hogy a csapat nem fog sokat cécózni. A mai rockzenei szí­ntér egyik legprofibb koncertcsapata a Hammerfall, már első találkozásunkkor lenyűgözött az, hogy gyakorlatilag óramű pontossággal dolgoznak a zenészek a deszkákon. A folyamatos szinkronmozgások, mászkálások egy percre nem hagytak nyugtot a tekinteteknek, a szí­npad folyamatosan élt, elképesztő precizitással és magabiztossággal uralták a zenészek már a buli legelején is. Vannak fontos dalok az ember életében. Ha meg kellene neveznem azt a nótát, ami miatt már évek óta a heavy/power metal a kedvenc zenei stí­lusom, egészen biztosan, hogy a Hammerfalltól a The Dragon Lies Bleeding lenne az. Mikor 14 évesen az egész szí­ntérről semmit sem tudva, teljesen ártatlanul betettem a CD-lejátszómba a kölcsönkapott 'Glory To The Brave' lemezt, a kezdődal olyan hihetetlen hatással volt rám, hogy napokig csak azt hallgattam. Szeretek rá úgy tekinteni, mint egy fordulópontra az életemben, mint egy meghatározó, mindent felforgató nótára. Hatodjára tekintettem meg a Hammerfallt, igen, eddig kellett várni, hogy végre hallhassam élőben is ezt a csodát, de Istenem, boldogan vártam volna akár még 666 alkalmat is, mert megérte! Ahogy észrevettem, nem csak nekem. Kitörő üdvrivalgás fogadta a vérző sárkányt, mely hosszú évek után újfent belekerült a repertoárba. Mind a zenészek, mind a közönség folyamatosan headbangelte végig a száguldó ütemeket, fantasztikussá téve ezzel a bulit. Még az sem tudta elvenni a kedvemet, hogy Joacim picit megszenvedett vele, sajnos az egész este kritikus pontját ő jelentette, de véleményem szerint annyi csalás, mismásolás, amennyit hallhattunk tőle, bőven belefér egy élő produkcióban. Frontemberi tevékenységével persze semmi gond nem volt, a rövid közönségénekeltetéssel már a második szám alatt a tenyeréből ettek a rajongók. A többiek munkáját pedig panasz nem érhette. Anders sajnos hátul a dobok mögött a füstben teljesen eltűnt, í­gy csak ritkán tévedt felé a tekintetem, ám bombabiztosan szolgáltatta az alapokat. Bevallom őszintén, én nagyon szimpatikus figurának találtam Magnus Rosént, és eléggé elkenődtem, amikor kiszállt. Véleményem szerint a fizimiska alapján picit még mindig fura Fredrik Larsson mára már tökéletesen beilleszkedett a csapatba, sőt! A folyamatos mozgása mellett látszott, hogy jó kedvvel játszik, szinte végig vigyorgott, látszik, hogy Oscarral ők ketten nagyon megértik egymást, igazán erős és látványos párost alkotnak. Megkockáztatom, hogy most először láttam olyan produkciót tőle, amilyent Magnustól korábban nem, mostanra már ő is bőven tud mit hozzátenni a csapathoz. Pontus ilyen szempontból egy picit még várat magára, noha az ő játékát sem érheti panasz, és látványosan is muzsikált, arcán azért látszott egy kis fáradtság. Érzésem szerint ő még csak egy picit pihegve követi a többiek őrült show-ját. Teljesí­tményét panasz mégsem érheti, ez alkalommal is igen szimpatikus produkciót nyújtott. A nap fénypontját viszont Oscar jelentette! Soha korábban nem láttam annyira lelkesnek, annyira energikusnak, jókedvűnek és tüzesnek, mint most. Látszott rajta, hogy teljesen felpörgött az első pár dal alatt, folyamatosan vigyorgott, lelkesí­tette a közönséget, ugrált, diktálta az iramot, lélektelen profizmusról itt kérem szó sincs, a tökéletesen kivitelezett koreográfiák mellett a csapat lelke volt ő, aki életet vitt a show-ba. Összeállásai a többi zenésszel, gitárpárharcai Pontussal, mind-mind tágra meresztették a szemeket, meg a szájakat a küzdőtéren. Etalon! Érdekes módon, lemezen nem igazán vagyok kibékülve a csapat középtempós dalaival, ám élőben hihetetlenül erősek ezek is. A Crimson Thunder vagy a Hallowed Be My Name sem ültették le a hangulatot, sőt! A Renegade alatt persze újfent megőrült mindenki, de a Last Man Standing is még mindig egészen különleges hangulatot képes teremteni koncerten! A Heading The Call vagy a Blood Bound kötelező slágerparádéja utáni Any Means Necessary sem volt rossz választás, bár tény, hogy helyette a Legion szerintem nagyobbat ütött volna. Az viszont újfent varázslatos volt, hogy egy másik hatalmas kedvenc, a rég nem játszott, s eddig szintén nagyon hiányolt Stronger Than All érkezett, mely csak megkoronázta az eddig sem gyenge koncertet. Nem hiányozhatott a Riders of the Storm, valamint a ráadásban elővezetett Let The Hammer Fall sem, melyek egyértelmű közönségkedvencek, bár én szí­vesen becseréltem volna valamelyiket egy Natural Highra. A parádés hangulat, illetve a szenzációs műsor mellett hamar elröppent az idő, a tizennégy fantasztikus szerzemény hamar véget ért, a záró Hearts on Fire zenészt, közönséget egyaránt letaglózott. Szenzációs, zseniális, elementáris erejű buli volt ez. Az általam eddig látott három Hammerfall fesztiválkoncert közül bombabiztosan a legjobb. Nem tudom, hogy milyen lemezzel készülnek Joacimék, de az biztos, hogy az utóbbi hónapokban talán eddigi legjobb "élő" formájukban vannak, a mai rock szí­ntér egyik legerősebb koncertcsapatáról beszélünk. Profizmus és jókedv, precí­zség és tüzesség: a Hammerfall jött, látott és győzött, számomra a fesztivál legjobb buliját adva, de azon sem kell meglepődni, ha az év végi koncertlistán előkelő helyen végeznek majd. Szenzáció! A jókedvünkön az sem tudott módosí­tani, hogy a sátor előtt már megint óriási sárcsapdák vártak ránk, bizony a második napon a koncertek szí­nvonala már végre az európai fesztiválokéhoz méltó volt, nagyon jól éreztük magunkat. Gyors élménybeszámoló után azonban sietni is kellett haza, hisz a harmadik nap korán kezdődött. Vajon sikerül überelni a másodikat? MMarton88 Képek: MMarton88 Andy a tömegben kép: CSLP