Annihilator: Annihilator

írta Kotta | 2010.05.20.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Earache Records

Weblap: www.annihilatormetal.com

Stílus: thrash metal

Származás: Kanada

Dalcímek

Értékelés

Vitáztunk már arról itt, lehet-e egy stí­luson belül első- és másodvonalról beszélni, és ha igen, mi alapján? Éppen a thrash kapcsán. Ha belegondolok, akkor viszont én is a "nagyok" pályafutását követtem nyomon szorosabban, értsd: nem szórtam hamut a fejemre, ha egy-egy Exodus, Testament vagy éppen Overkill lemez kimaradt a gyűjteményből. Ezek korai albumai megvannak ugyan, sőt ilyen-olyan formában szinte az összes, de bevallom, némelyiket utólag szereztem be egy-egy leárazás alkalmával, vagy vettem át a haveroktól. Azaz a "big four" elnevezés/kategória kialakulása valószí­nűleg nem pusztán a dilettáns rocksajtó agyszüleménye - úgy tűnik, valóban az a négy zenekar találta meg az utat a szélesebb közönség felé. Egyetemes recept mindazonáltal nincs - mindegyikük másért lett olyan népszerű amilyen, de az, hogy éppen ki kezdte el egy héttel korábban nyomni a garázsban a szélsebes riffeket, semmiképpen sincs ezen tényezők között. Jelen recenzió tárgya sem tudta igazán megugrani a kvázi-sztárság lécét (merthogy klasszikus értelemben vett mainstream sztárzenekarnak a "négyek" között is talán csak a Metallicát nevezhetjük - lábjegyzet: a rappelős Anthrax is közel állt hozzá egy időben), ami mindenképpen elgondolkodtató abból a szempontból legalábbis, hogy Jeff Waters zenekara, a főnök kvalitásai miatt kifejezetten predesztinálva volt egy nagyobb léptékű sikerre a műfaj fénykorában. A széna egyik legjobb gitárosáról van szó ugyanis, mind szólók, mind ritmusgitározás tekintetében. Hogy ez mégsem következett be, köszönhető részben a folytonosan változó felállásnak, részben annak, hogy Dave Padden érkeztéig szerintem egyszer sem dolgozott igazán jó énekessel, és nem utolsó sorban talán a hullámzó teljesí­tménynek, ill. koncepciónak. A kezdetben a thrash "technikai" oldalát kidomborí­tó zenekar életművében ugyanis, kicsit sarkí­tva, fontosabbnak tűnnek a gyakori tempóváltások, mint a fogós dallamok, amikor pedig éppen nem, akkor a ló túloldalára esve csúsztak ki a műfaj keretei közül - legalábbis a nehezen megszerzett törzsrajongók szerint. Amin még el kell merengenünk ezen album kapcsán, az a következő: hogy lehet az, hogy amí­g plágiumért kiálltunk és csak legyintünk egyik-másik olyan lemez kapcsán, amely az adott stí­lus összes sablonját ellövi, egyértelműen utalva a szcéna vezető zenekarainak megoldásaira, addig a másikat az egekbe magasztaljuk, mondván: emitt hallható a műfaj szintézise és esszenciája? Nos, a válasz szerintem a minőségben és a hitelességben rejlik: kit érdekel, hogy egy szám hasonlí­t valami másra, ha űber-király? Nem beszélve arról, hogy egy olyan underground szuperhőstől, mint Waters, nem csak hogy elfogadjuk, de egyenesen el is várjuk a megszokott zenei frázisok puffogtatását. Kitől mástól, ha nem éppen tőle? Úgyhogy most sem zavar minket, de nem ám, hogy korong első, tempósabb fele tiszta Slayer, főleg hogy Padden is simán hozza Arayát. Ahogy az sem, hogy a második, visszafogottabb részben hemzsegnek a Metallicás énekdallamok és a Megadeth-es riffek és szólók. Egy kis Testament itt, egy kis Pantera ott. Ahogy mondtam volt: a műfaj esszenciája. Külön fejezetet érdemel Dave "kaméleon" Padden. Végre a zenéhez (és a főnökhöz) méltó dalnok, a srác bármit elénekel, ezt látványosan bizonyí­tja a Van Halen feldolgozásban, ami bizony meg se kottyan neki. De van annál nagyobb erénye is, mint hogy tökéletesen szuperál Araya, Hetfield, Anselmo és Diamond Dave klónként: változatos énekstí­lusával éppen azt a modern í­zt ülteti rá az exhumált rifforgiára, ami meghozza a felmentést a sí­rrablás vádja alól. (Na, nem mintha a thrash titánok esetében sí­rboltról kellene beszélni, hála az égnek (vagy a mélynek) élnek és (másod)virulnak.) Továbbá: megtalálta azokat a fránya dallamokat, amelyek beleragadnak a fülbe, ellenpontot képezve a technikás riffeléssel és az eszement szólókkal.

Pontszám: 8.5