40 éves a Mágus, avagy időutazáson egy legendával: Uriah Heep & Whitesnake Tribute Band, 2010.05.04., PeCsa

40 év! Még belegondolni is elképesztő abba, hogy amikor én még kósza gondolat sem voltam, a világ másik végén elkezdődött egy hard rock legenda karrierje. 40 év! Bűvös szám ez, hiszen ennyi időt végigzenélni, illetve turnézni emberfeletti teljesí­tmény. Nagyon kevés olyan hard rock zenekar van, amely megéli ezt az időt és még négy évtizeddel később is ugyanolyan elánnal és lelkesedéssel csinálják a tagok azt, amit szeretnek. Csak kalapot tudok emelni az ilyen zenekarok előtt: számomra a hasonszőrű bandák jelentik a világ nyolcadik csodáját. Idén roppant szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen két ilyen együttes is eljön hozzánk, a Uriah Heep mellett ugyanis a Deep Purple is megtiszteli idén hazánkat. De mivel a "Mély Bí­bor" koncertje még odébb van, lássuk mi is történt ezen a - nyugodtan mondhatom - rock történelmi estén... Kellemes tavaszi délután keltem útra a helyszí­n felé, és útközben már igyekeztem hangolódni a koncertre mp3 lejátszóm segí­tségével. Abszolút pozití­van tekintettem a koncert felé, hiszen a zenekar dalai és lemezei kitűnőek, a zenészek szintén kiváló képességűek, és korábbi előadásaikról is csak jókat hallottam. Ezek tükrében letaglózó hatással bí­rt az a kép, ami a kapunyitásnál fogadott. Mindössze pár tucat embert láttam várakozni a Csarnok előtt. Igen, tudom, hogy sokan nem a kapunyitásra jönnek, de ez akkor is elkeserí­tő volt. Viszont akik ott voltak, jól jártak, hiszen megjelent a zenekar és Mick Box nagyon barátságosan fogadta a rajongókat, és még akkor is bőszen dedikált, amikor társai már indultak volna a busszal. Semmi sztárallűr, semmi nagyképűség, szóval emberségből ötös. Mivel a bejutással sokat nem kellett szenvedni, í­gy a várakozás perceit jó hangulatú beszélgetéssel ütöttük agyon, amí­g el nem kezdődött a Whitesnake Tribute Band koncertje. Én személy szerint nagyon szeretem a "Fehér Kí­gyó" muzsikáját, í­gy kifejezetten örültem, hogy az ő dalaikat hallgathatom a koncert előtt. Ám ha nem lennék WS fanatikus, akkor is azt mondanám, hogy jó választás volt Alapi Istvánékat elhí­vni, hiszen ezekkel a dalokkal nagyon mellélőni nem lehet, valamint a tagok képességét sem lehet kétségbe vonni. A zenekar hozta a tőle megszokott formát és ezt az időközben durván ötszáz fősre emelkedett publikum nagy része is dí­jazta. Persze, ha belegondolunk abba, hogy a terjedelmes Whitesnake életmű olyan remekműveit vette elő a zenekar, mint a Walking In The Shadow Of The Blues, a Ready An' Willing, Aint No Love In The Heart Of The City, Fool For Your Loving, akkor ezen nem is lehet csodálkozni. Számomra a legnagyobb pillanatot az jelentette, amikor a kedvenc lemezem ('Saints And Sinners') nyitódalát, a Young Blood-ot eljátszották. Hihetetlen jó koncertnóta ez, jó döntés volt bevenni a repertoárba. Szép és nemes gesztus volt a Crying In The Rain előadása is, amit a tragikusan fiatalon elhunyt Daczi Zsolt emlékének ajánlottak. Persze a Here I Go Again és a Give Me All Your Love sem maradhatott ki a programból, amelyek talán a legnagyobb lelkesedést váltották ki a publikumból. Összességében ismét nagyon tetszett, amit az Alapi István, Hirlemann Bertalan, Lőrincz Károly, Takács Roland és Vedres Joe alkotta tribute csapat összehozott: aki szereti a Whitesnake-et, mindenképpen nézze meg őket, ha teheti. A jól sikerült bemelegí­tés után pedig vártuk, hogy végre elkezdődjön a 40 éves születésnapi koncert. Nagyon kí­váncsi voltam, vajon milyen nótákat (és mennyit) fog játszani a zenekar, hiszen egy ekkora életműből nagyon nem könnyű válogatni. De azt hiszem, ez nem is volt olyan nagy kérdés, hiszen az emberek nagy része már annak is örül, hogy egyáltalán itt vannak a muzsikusok, és ha esetleg néhány kedvencét eljátsszák, akkor az már csak hab a tortán. Pár perccel a koncert után azt hiszem, sokan távoztak "behabozva" és abszolút jókedvűen. Tehették mindezt azért, mert ezek a tisztes nagypapa korban lévő muzsikusok (leszámí­tva a még csak negyvenöt éves Russel Gilbrook-ot) megmutatták milyennek is kell lennie egy hard rock koncertnek 2010-ben. Szerencsére nem volt vészesen hosszú a várakozás, aminek a végén kialudtak a fények és elindult a buli a Wake The Sleeperrel. Pörgős kezdés, az már biztos, már itt érezni lehetett, hogy a zenekar a topon van. Sajnos a hangzás nem volt éppen a legjobb még a koncert elején - úgy a negyedik szám után sikerült a keverő mögött is eljutni a szí­npadon lévők szintjére. Ennél nagyobb bajunk azonban sose legyen. Persze, hogy ezt mondom, mivel a slágerek csak úgy özönlöttek a szí­npadról: az 1975-ös Return To Fantasy félelmetesen jó volt élőben, még a nem túl minőségi hangzással együtt is. Nem tagadom, meglepődtem, amikor az Only Humant előhúzták a tarsolyból, nem gondoltam volna, hogy a legutóbbi kiadványuk ('Celebration') két új nótája is felcsendül majd. Persze a meglepetés hogyan is lehetne negatí­v, amikor öt vérprofi és fenomenális muzsikust lát és hallgat az ember. Mick Box védjegyszerű hangzásvilágát és játékát látni szerintem minden rajongó nagy vágya, de még azok is tisztelettel szólnak róla, akik nem számí­tanak a zenekar fanatikusainak. Nem állí­tom, hogy akkora gitárhős Ő, mint néhány kortársa, de mindenképpen emblematikus figurája a hard rock szí­ntérnek. Régi kollégájára, Trevor Bolder basszusgitárosra sem lehet egy rossz szava sem az embernek, mert amit kellett, azt hibátlanul hozta. Sőt, talán még annál is többet. Időnként egészen elképesztő futamokat produkált bőgőjén, amik láttán sokan csak lestek. Ő és a csapat valamennyi tagja aktí­van besegí­tett a vokálozásban is, ami nagyon jót tett a produkciónak. Különösen Phil Lanzon billentyűs rendelkezik remek énekhanggal, amit szerencsére jól ki is használt a csapat. Azt persze gondolom mondanom sem kell, hogy azt a bizonyos legendás orgonát is úgy kezeli, ahogyan arra itt szükség van. Ne gondolja senki azt, hogy Bernie Shaw-nak már elment a hangja, és ezért kell a többieknek besegí­teni az éneklésbe. Ez egyáltalán nincs í­gy, hiszen a kanadai frontember még mindig óriási dolgokra képes a hangjával. A frontember kifejezést különösen ki kell emelni az Ő esetében. Egy jól eltalált "egészségedre" felkiáltással zsebre tette a közönséget. Nem tudom, hogy ötvenhárom éves koromban mit és milyen állapotban fogok csinálni, de azt ugyanolyan erővel és lendülettel szeretném tenni, ahogyan Bernie tette a deszkákon. Le a kalappal előtte! De az este muzsikusa cí­met nálam Russel Gilbrook nyerte el. Ez a fickó valami elképesztően zseniális! Úgy néz ki, mintha valamelyik brit focihuligán különí­tmény élharcosa lenne, külseje alapján leginkább egy death metal zenekarban tudnám elképzelni. Pedig az úriember civilben tanár, és nem mellesleg Lee Kerslake méltó örököse. Egész egyszerűen í­gy dobolni talán csak a legnagyobbakat láttam. Olyan erő és dinamika van ebben az emberben, hogy néha azt hittem, szét fogja verni a cuccát. De ezt nem tette meg, "csupán" metronóm pontossággal hozta az ütemeket, és olykor igen látványos dolgokat is produkált. Nem tudom, hol akadták rá az öregek, de nála jobbat képtelenség lett volna találni. Mint emlí­tettem, a két "újabb" dal - az Only Human és a Corridors Of Madness - is elhangozott, köztük azért helyet kapott a szintén nem régi Book Of Lies, és legnagyobb kedvencem, a kőkemény ős hard rock dal, a Bird of Prey is. Felemelő érzés volt látni őket, miközben ezt a dalt játszották. Ezek után egy némileg lassabb blokk következett, többek között felcsendült a Rain és a Wizard is, ami az ilyen tí­pusú dalok barátainak feledhetetlen pillanatokat szerzett. Én nem vagyok nagyon oda az ilyen részekért, í­gy picit leült a lelkesedésem (erről nem a zenekar tehet, bennem van a hiba), egészen addig, amí­g a Sunrise kezdő taktusai fel nem csendültek. Innentől kezdve aztán nem igazán tudtam hol vagyok, csak lestem ki a fejemből és próbáltam követni az eseményeket. Ez nem nagyon sikerült, mivel hol egy mesterien doboló kopasz fickó kötötte le a figyelmemet, hol egy fantasztikus Hammond futamra csodálkoztam rá, mint borjú az új kapura. A teljes önkontrollt a Gypsy alatt vesztettem el, mert a dal akkorát szólt, hogy arra nincs rock barát, aki ne kezdene el léggitározni vagy headbangelni. Valaki azt mondta a közelben, hogy ez egy "ős-metal" riff, valamint, hogy hányan "lenyúlták" már ezt (is). Hát igen, a Uriah Heep is egyike az igazi úttörőknek, akik zenészek későbbi generációinak mutattak utat. Az ilyen kiváló koncerteken megszokott módon, szinte észre sem vettem, hogy az utolsó dal következik. Gondolom nincs ember, aki ne tudta volna, hogy mi fog következni. July Morning. Ennyi. Röviden és tömören. Nem kell ehhez mit hozzátenni. Talán csak a ráadás tudta fokozni a hangulatot. Ismét nem leszek túl bőbeszédű: Easy Livin', Lady In Black. A végén már az egész csarnok együtt énekelt a zenekarral, akik szemmel láthatólag nagyon elégedettek voltak a fogadtatással, olyannyira, hogy mint azóta tudjuk, még idén visszajönnek hozzánk. Összességében elmondhatom, hogy egy igazi hard rock ünnepet kerekí­tett a banda ezen a kellemes tavaszi estén. Ember nem távozott elégedetlenül a koncertről, és csak remélni tudom, hogy sokszor jönnek még felénk és még sokáig fog együtt zenélni ez az öt ember. Nagy szükség van rájuk, mert egy olyan kor egyik utolsó hí­rmondói, ami szeretett műfajunk legszebb időszaka volt. Egy olyan korról mesélnek, amikor a hangszeres tudás és az alkotás képessége volt a legfontosabb, és ők ekkor tudtak igazán nagyot alkotni. Valamint mindmáig megmaradtak csodálatos zenésznek és embernek is! Zárszóként csak ennyit: "HEEP-HEEP HURRÁ!" Setlist: Wake The Sleeper Return To Fantasy Only Human Book Of Lies Bird Of Prey Corridors Of Madness Love In Silence Rain Wizard Free Me Sunrise Free An' Easy Gypsy Angel Walk With You July Morning ----------------- Easy Livin' Lady In Black JLT Képek: MMarton88 Köszönet a Livesoundnak!