"Ez csak rock'n roll": Interjú Joel O'Keefevel, az Airbourne énekesével

A tavaszi koncertdömping egyik legforróbb hangulatú rock'n roll bulijával az ausztrál Airbourne örvendeztette meg rajongóit. Ha szereted a tökös, laza, bulizós, fogós hard rockot, s eddig még nem hallottál volna erről a bandáról, érdemes belefülelned a debütáló Running Wild c. lemezbe, de a napokban megjelenő folytatás, a No Guts, No Glory is igazi csemege a stí­lus kedvelői számára. A buli előtt, a borzalmasan fáradt, ámde roppant barátságos frontembert, Joel O'Keefet faggattuk ki csapatának ügyes-bajos dolgairól. HRM: Szia Joel! Mindenek előtt sok szeretettel köszöntelek Magyarországon a Hard Rock Magazin, és a rajongók nevében, illetve hadd gratuláljak a No Guts, No Gloryhoz, amely szerintem egy remek anyag lett. Mikor kezdtetek el dolgozni rajta? Joel: Helló, én is köszöntöm az olvasókat, illetve köszönöm a gratulációt. Nehéz ezt megmondani, még a világkörüli turné közben kezdtünk el riffeket kitalálni, dallamokat í­rni, felvenni egy-egy jónak tűnő részletet. Amikor hat hónapon át Ausztráliában maradtunk, akkor tudtuk befejezni, kidolgozni teljesen az ötleteinket, ezt követően vonultunk csak be a stúdióba és vettünk fel mindent. Amúgy örülök, hogy tetszik, szerencsére eddig nagyon jó kritikákat kaptunk rá. HRM: Eredetileg márciusban jelent volna meg az új lemez, viszont a dátum áttolódott áprilisra. Miért? Joel: Ezt nem tudom megmondani. Teljes mértékben a kiadó döntése volt, mi elkészültünk a lemezzel. Én igazából annak örültem volna, hogyha minél előbb eljut az anyag a rajongókhoz, de valamiért a kiadók í­gy látták jobbnak. HRM: Hány új dalt í­rtatok összesen? Joel: Húha... körülbelül negyven ötletet gyűjtöttünk össze. De nyilván nem került mindegyik lemezre, nem került mindegyik kidolgozásra. Csakis a legjobbakat, a legütősebbeket válogattuk ki és vettük fel. Amelyek érzésünk szerint a leginkább képviselték a rock'n rollt. Elméletileg 13 dal került fel a lemezre, de létezik egy különleges kiadása is az új albumnak, amin még négy másik szám is szerepel. A többi ötletet meg eltesszük máskorra, a nagyrészükkel nem fogunk soha többé foglalkozni, de ki tudja, lehet, hogy idővel még jól jönnek ezek az ötleteink is. HRM: Mit gondolsz, mi a legfőbb különbség a debütáló lemez, illetve az új album között? Joel: Mindenképpen a hangzás. A No Gutsnak élőbb a hangzása, mint a Running Wildnak. A felvételek idejére beköltöztünk a stúdióba, és egyszerre vettük fel a hangszereket, ami sokat dobott a végeredményen. Érdekes élmény volt úgy bevonulni a stúdióba, hogy még odabent is aludtunk! Sokkal teltebbnek érzem az új anyag hangzását, mint az előzőét. Ehhez Mike Fraser is nagyban hozzájárul, ő keverte az új lemezt, szerintem remek munkát végzett. No meg persze az is fontos különbség, hogy több szám került fel az új lemezre, mint a Running Wildra, az új anyag hosszabb. (nevet) HRM: Ellentétben a debüttel, mire elérkeztetek a No Guts felvételeihez, már egy ismert, a világot többször is körbejárt csapat voltatok, akiknek az új lemezét több tí­zezer rajongó várta. Jelentett ez számotokra valamiféle többlet stresszt? Nem éreztétek úgy, hogy nagyobb felelősség van a vállatokon? Joel: Nézd, mi nem úgy gondolunk magunkra, mint rocksztárokra, vagy valamilyen különlegesen hí­res bandára. Inkább úgy gondolkodunk erről, hogy még mindig a történet elején állunk, valahol a rockszí­ntér mélyén vagyunk. Mégis, mi ezt szeretjük csinálni, mi ettől érezzük jól magunkat. Nyomjuk a rock'n rollt, mert imádjuk. Csak ez számí­t. Ha valami miatt nagyobb felelősség nyomja a vállunkat, mint a kezdetekkor, akkor maximum a koncertteljesí­tményünkről lehet szó. Ha valaki eljön egy bulinkra, a lehető legjobb formában kell, hogy lásson minket, mindent bele kell adnunk. HRM: Miként áll össze egy-egy új dalotok: csapatmunka szüli őket, vagy mindenki saját maga í­r nótákat? Joel: Valahol a kettő között. Az ember kitalál egy riffet vagy egy dalszöveget, és aköré épül fel a dal. Sokat jammelünk, és í­gy alakul ki a végeredmény, kidolgozzuk a részleteket. De nyilván kellenek az alapok, a dob, a basszus, meg a többi hangszer. Egy-egy riff, amit te kitalálsz, nem elég önmagában, legyen bármilyen kulcsszerepe is egy dalban. HRM: Zeneileg egészen szűk korlátok között mozogtok. Mit gondolsz erről, ez a stí­lus, amiben alkottok, mennyire enged teret az új ötleteknek, a változatosságnak? Nem fordulhat elő, hogy néhány lemez után unalmassá, kiszámí­thatóvá, vagy önismétlővé váltok? Joel: Igazából ez egy nehéz kérdés. Ha belegondolsz, hogy kik a kedvenc bandáink: Motörhead, AC/DC, Status Quo, Rose Tattoo... az ő lemezeik is eléggé szűk stí­lusbeli keretek közt mozognak. Hasonló hangzás minden lemezen. Tudod, ez csak rock'n roll. Mi mindössze szeretjük a rock'n rollt, szeretjük ezt játszani. Nem számí­t, hogy ki mit mond, vagy hogy mennyire vagyunk újí­tóak, mi ilyen zenét szeretünk csinálni, csak ez számí­t. HRM: Mit gondolsz a párhuzamról, amelyet köztetek, illetve az AC/DC közt állí­tanak fel? Joel: Szeretjük az AC/DC-t. (nevet) Ahogy látom te is. (nevet) Nézd, ők a rockzene történetének egyik legnagyobb bandája! A Rose Tattoo meg egy másik király csapat. Számunkra megtisztelő, hogyha egy lapon emlegetnek minket ezekkel a legendákkal. Megtisztelő, ha hozzájuk hasonlí­tanak minket. Mi is szeretjük a nyers, egyszerű rock'n rollt, ők is szeretik, hát persze, hogy a zenénk is hasonló lesz, érzésem szerint nincs is ezzel semmi gáz. HRM: Mindössze egy lemezzel a hátatok mögött, többször is körbeturnéztátok a világot, ráadásul a nyári rockfesztiválok nagyszí­npadainak is állandó vendégei vagytok, szerte a világon. Sok banda még csak álmodni sem mer ilyen hirtelen sikerekről. Mit gondolsz, nektek ez hogyan jött össze, mi az "Airbourne titok"? Joel: Amikor még senki sem ismert minket, mi már akkor is turnéztunk. Ausztráliában is, más országokban is - nyilván nem olyan nagyszabású koncertsorozatokra kell gondolni, mint a mostaniak, de már ismeretlenül is sokat koncerteztünk. Három éve jelent meg a Running Wild, és ez alatt a három év alatt rengeteget dolgoztunk, méghozzá nagyon keményen. De legalább ennyire keményen dolgoztunk már a Running Wild megjelenése előtt is! Azt csináljuk, amit igazán szeretünk: zenélünk. Mi ezt élvezzük, és szí­vesen is muzsikálunk, jól érezzük magunkat eközben. Minden turnén találsz valamit, ami miatt az adott turné igazán jó, ami miatt nagyon élvezed az adott körutat. Mindig vannak különleges pillanatok, amelyek megkoronázzák az aktuális koncertsorozatot. Ez a lényeg, erről szólt az életünk már azelőtt is, hogy kijött volna a Running Wild. Nem vagyok biztos benne, hogy ez az a "titok", amire kí­váncsi vagy, de enélkül, a kemény munka nélkül lehetetlen lett volna elérnünk bármit is. Már a suli alatt is volt bandánk, rengeteget próbáltunk, gyakran suliba járás helyett is. Már akkor is inkább a rock'n rollt választottuk. (nevet) Gyerekként kezdtük, és ma is ezt csináljuk. HRM: A Running Wild előtt kijött egy EP-tek, a Ready To Rock. Mesélnél picit a banda korai történetéről? Joel: Ez í­gy van, kihoztuk a Ready To Rockot. Abban az időben Ausztráliát jártuk, 2004 környékén. Hihetetlen, hogy azóta már hat év telt el. Sokat koncerteztünk odahaza, ráadásul gyakran akkora helyeken, mint amekkora ez a folyosó, ahol most üldögélünk. Képzeld el, ebben a sarokban, ahol ülök, volt egy picike szí­npad, a "tömeg" meg nagyjából ott állt, ahol most te ülsz. Azóta szerencsére sok minden változott. (nevet) HRM: Mivel párszor sikerült már elcsí­pnem titeket nyári fesztiválokon, meglepetten láttam, hogy szeretsz mászni... Joel: Mármint koncert közben a szí­npad tetejére? (nevet) Az nagyon jó móka, szeretek felmászni. Belátni onnan az egész küzdőteret, és mindig hihetetlen érzés látni, hogy milyen sok ember van a bulidon. De ezt sem úgy kell elképzelni, hogy előre mindent pontosan kitalálunk. Jó a hangulat, jó a buli, ez a kis testmozgás meg tiszta rock'n roll, szóval akkor miért ne? HRM: A nagy fesztiválokat, vagy a kis klub bulikat szereted inkább? Joel: Mindkettőnek megvan a maga szépsége. A klub bulikat azért bí­rom, mert ott van közvetlenül melletted a közönség, í­gy pedig óriási a hangulat. Közvetlenebb, személyesebb az egész. A nagy fesztiválokon meg az a jó, hogy sokkal nagyobb minden, a szí­npad, több fénnyel dolgozhatsz, több tered van. De én mindkettőt bí­rom, nem tudnék választani, hogy melyik a jobb. HRM: Rengeteg szövegetek szól a rock'n roll életformáról. Csajok, ital, buli, a hétköznapokban menyire élitek ti is eszerint az életeteket? Joel: Igyekszünk. (nevet) Különösen a fesztiválokon van erre lehetőség, olyankor végzel délután a bulival, és ott tudsz maradni, több időd van, lehet menni még iszogatni a haverokkal, tele van ismerőssel, hajkurászhatod a csajokat. A sima turnén az a baj, hogy a busz szinte azonnal indul is, miután lenyomtad az esti koncertet, nem nagyon van időd még szórakozni, bulizni, amikor már úton vagytok a következő állomás felé. Szóval, ha ezt az aspektust nézzük, akkor ilyen szempontból a fesztiválok a válasz az előző kérdésedre. HRM: Tudnál mesélni valami igazán vad, igazán tökös sztorit az elmúlt hat év terméséből? Joel: Húha. Az az igazság, hogy nekem van a világon a legrosszabb memóriám, néha még a szövegekkel is gondban vagyok... Így hirtelen az jut eszembe, hogy az egyik kanadai turnén mindenki a buszon megbetegedett. Mi négyen szerencsére nem, de a személyzet, a technikusok, mindenki rosszul volt. Képzelheted mennyire undorí­tó volt, össze vagytok zárva egy buszban, és mindenki hány körülötted. Jó, mondjuk ez nem túl vidám rock'n roll sztori, de azért emlékezetes maradt. HRM: Hihetetlen energiákkal dolgoztok a szí­npadon, gyakorlatilag szétszeditek a deszkákat. Honnan van ez az erő, ez a motiváció, miként bí­rtok ennyire erősek lenni élőben? Joel: Egyszerű, mindössze szeretünk zenélni. Sokat is turnézunk, ami szintén nagy előny, úgyhogy már hozzászoktunk a szí­npadhoz. Különben is, ez csak rock'n roll, a szí­vedből jön, és tolod. Amikor felkapom a gitárt, mindig kedvem támad játszani rajta valamit, olyankor mindig átjárja az embert a rock'n roll szelleme, és máris pörög a buli. HRM: Milyen a bandán belüli erőmegoszlás, ki köztetek a főnök? Joel: Ha mindenképpen kellene mondani valakiket, akkor magamat és a tesómat mondanám. Rengeteg dalötlet származott tőlünk, nagyon régóta muzsikálunk már együtt, mi alapí­tottuk ezt az egészet még gyerekkorunkban. De mégis, úgy érzem, hogy ez nem ennyire sarkí­tott a valóságban. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Együtt vagyunk, együtt dolgozunk, ugyanazt akarjuk mind a négyen, úgy érzem, hogy nagyon erős köztünk a kapcsolat. Szóval ne úgy képzeld el ezt a dolgot, hogy van egy, vagy két "zenekarvezető" nálunk, mindenben együtt vagyunk. Ha már valakit meg kellene emlí­teni, akkor magunkat mondanám, de talán csak a közös múlt miatt. Nagyon jó a hangulat a csapaton belül, nem is akarunk, és nem is fogunk tagcseréken gondolkozni, remélem, hogy mindig együtt lesz ez a négy ember, erős a felállásunk! HRM: Mit gondolsz, melyik területeken a legerősebb a csapat, hol a legnagyobb a népszerűségetek? Joel: Odahaza, Új-Zélandon, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Európában, Japánban, egy csomó helyen. Ennek nagyon örülünk. Viszont vannak olyan régiók, ahol még kevésbé vagyunk ismertek, ilyen például az Egyesült Államok, oda szeretnénk is mihamarabb visszatérni, hogy növelhessük a rajongótábort. HRM: Az elmúlt évek során sok rock legenda előtt játszottatok. Kik voltak a legkedvesebbek, kikkel vagytok a leginkább jóban a nagy sztárok közül? Joel: Nemrég fejeztük be a Mötley Crüe túrát, az elég jó volt. Nicki Sixx nagyon jó fej, jól lehetett vele haverkodni, de Vince meg Tommy is rendes volt, bí­rjuk őket. Nyilván Mick egy picit más, de vele sem volt semmi gáz, vele is jóban voltunk. De nagyon jóban vagyunk Lemmyvel is, Phillel, Mickey Deevel, jófejek. HRM: Lemmy szerepelt is az egyik klipetekben, nem gondoltál rá, hogy esetleg egy dalba is meghí­vd? Joel: Az ötlet tetszik, biztos nagy móka lenne. Ki tudja, talán egyszer ez is összejön. HRM: Jártatok már korábban Magyarországon? Joel: Nem tudom. Jártunk? HRM: A bandával még nem, de civilként ki tudja... Joel: Ja, jó. Nem, akkor nem voltunk még itt. (nevet) De biztos szép ország, örülünk, hogy itt lehetünk, biztos jó buli kerekedik ki ezen az estén is. Sajnos nincs időnk most várost nézni, megérkeztünk, el kellett végezni a beállást, nem sokat láttunk Budapestből. Talán, ha legközelebb jövünk, már több időnk lesz, és jobban szétnézhetünk. HRM: Rendben Joel, köszönöm a beszélgetést, reméljük, hogy mihamarabb viszontlátunk titeket. MMarton88