Treat: Coup De Grace

írta TShaw | 2010.03.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.treatnews.com

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Az 1983-ban alakult, és a nyolcvanas években sikert sikerre halmozó Treat idén tért vissza a zenei szí­ntérre új lemezével, a Coup De Grace-szel, amihez kimondottan nagy elvárásokat fűztem. Mondhatnám úgy is, hogy bár nem voltam teljesen tisztában a zenekar teljes életművével, tudtam, hogy ez is afféle Giant-es visszatérés lesz - vagy nagyot ütnek, vagy nagyon mellélőnek. Aztán, amikor már közel volt a lemezmegjelenés, éreztem, hogy ez lesz a hónap legnagyobb lemeze számomra, és az első hallgatás után boldogan tapasztaltam, hogy igen, a Treat bizony nem hazudtolta meg önmagát! A lemez ismertetése előtt még szólnék pár szót a zenekar aktuális felállásáról. Mondhatnánk, hogy a svéd hard rock csapatokra általában jellemző a gyakori tagcsere, mert a itt is kicsit kaotikusra sikerült a banda összekalapálása (erre még 2006-ban került sor). A régi csapatból Robert Ernlund és Anders "Gary" Wikström maradt meg, társaik a bandába a nyolcvanas évek második felében becsatlakozó Patrick Appelgren és Jamie Borger (bizony, Talisman), továbbá egy újonc is részt vett a lemez felvételein, Nalle Pahlsson basszusgitáros személyében. Most pedig maga az album... A Coup De Grace szerintem közel hibátlan munka. Az új lemezek közül talán egyik sem tudott ennyire lekötni, rettentően érdekfeszí­tőnek találtam. A kissé hosszú bevezetés után ugyan valamiféle koncepciólemezre számí­tottam, de a Prelude inkább csak az első szám, a The War is Over introjának tűnik, utána minden dal egy egyedi hangulatvilágot képvisel. Amúgy a közel hatvanpercnyi játékidőt adó 14 szám szinte kivétel nélkül tökéletes és jól eltalált, hangzásban koherens egységet alkotnak, de önállóan, kevert sorrendben is nagyon jól megállják a helyüket. Eleinte zavart, hogy csak egy ballada van a lemezen, de már ezért sem duzzogok - a romantikus hangulat rengeteg számban megvan, nem hiányzik feltétlenül még egy különálló, csöpögős nóta. Nem futnék most végig az összes dalon, hosszú lenne, inkább kiemelek néhány nótát, amiket jómagam húzódaloknak tartok. Először egy kicsit a bevezetőről - tudom, ez tök mellékes, de itt valamin megakadt a fülem. Ez egy nyomasztó, szomorú hangulatú összevágás, háborús hangokkal megtűzdelve, drámai nagyzenekari kí­sérettel. Remek felvezető, de nem egy ilyen lemezhez. Témailag passzol a következő számhoz, de akkor sem illik a képbe. Maga a The War is Over viszont remek nóta. A hangzás lehengerlő, pedig nincs több tucat hangszer összemosva - még a szintetizátor szólamai sem emelkednek ki különösebben. Nyers és kemény, tempós, fennkölt, amolyan "svédes hard rock". Le sem tagadhatnák a rokonságot a Talisman-nel. Az A Life to Die For cí­mű ballada talán korán lett elsütve, zárásként jobban tudtam volna élvezni. A következő kiemelt darab a Tangled Up lehetne, mivel itt a csapat egy kicsit slágeresebbre vette a figurát. Hangzatos a riff és az énektéma is fülbemászó, a vokálok egyszerűek, de lényegre törőek, a gitárszóló pedig ebben a dalban tetszett a legjobban. Szintén fontosnak tartanám megemlí­teni a Skies of Mongolia-t, ami a Prelude-höz hasonló, enyhén emelkedett hangokkal indí­t, na meg gyönyörűséges női énekhanggal (sampler lenne? fogalmam sincs). A rövid bevezető után aztán megint egy vérbeli hard rock nótát kapunk a csapattól, ami most sincs túlbonyolí­tva, mindazonáltal elképesztően gyorsan megkedvelteti magát az emberrel. A Heaven Can Wait már nem alkalmaz külön bevezetőt, viszont rettentően fülbemászó, határozottan elmozdul az AOR irányába - nem csodálkoznék, ha kislemez születne belőle. Végül had emeljem még ki személyes kedvencemet, a No Way Without You-t. Örömteli, hogy a csapat itt sem félt hatásvadász lenni, mert olyan refrént gyúrtak össze ehhez a tételhez, amit napokkal a lemez hallgatása után is dúdolni fog az ember (esetleg hangosan üvölteni a zuhany alatt...). A többi dallal sincs egyébként semmi gond (a We Own the Night is potenciális kedvenc lehet romantikus, már-már popos hangzásával), láthatóan sok munka van a lemezben, de nem érezni az izzadtságszagot és a bizonyí­tási kényszert. Ilyen zenét csak kisujjból lehet kicsavarni, sok-sok év tapasztalattal az ember háta mögött. A zárótételnek hagyott Breathless az album első felének keményebb vonalát viszi tovább, egyetlen gond van vele, mégpedig az, hogy nem a legjobb befejezés. Ez a dal a lemez bármelyik részén helyet kaphatott volna, de ha egy album két és fél perces introval indí­t, akkor a zárás legalább egy kicsit lehetne zárásszerű... De ezzel abba is hagyom a kötözködést. Robert Ernlund és csapata valami félelmetesen jó lemezt tett le az asztalra! Nem tudom, hogy mennyire lesz megismételhető a végeredmény, azt sem, hogy megpróbálják-e megismételni egyáltalán, mindenestre nagyon szí­vesen vennék egy pesti koncertet. Ezeket a dalokat játszani kell, a csapatot meg turnéztatni, mert óriása lehetőség van bennük! Aki szereti a svédek hard rockját, az ezért a lemezért is bolondulni fog. Végül pedig egy zárógondolat: a promóciós csapat ennél a lemeznél szintén kiváló munkát végzett. A borí­tó gyönyörű és hangulatos, a csapatról készült kosztümös fotók pedig rettentően lázba hozzák az embert.

Pontszám: 9