Volt Egyszer Egy Koncert: Volbeat, The Bulletmonks, 2010.03.05., Diesel

Volbeat koncertre menni mindig egy élmény. Volt már szenzáció, vagy éppen életérzés, de "szimpla" rock'n'roll mágia is. Most ráadást kaptunk, bonusz show-t, í­nyencséget, egyenesen a rajongók szí­vébe cí­mezve, ultralelkesen, és persze letaglózóan, szokás szerint. Ám mielőtt elérkezett volna a mindössze 9 állomásos turné - most másképp is - különleges rock-szeánsz, még egy hasonszőrű "metalbilly" zenekar is heví­tette a nagyérdeműt, néha több, de inkább kevesebb sikerrel... Nevezetesen a német The Bulletmonks kapott lehetőséget, 2009-es, a sajtóban nagy sikert aratott Weapons of Mass Destruction c. lemezének okán, hogy kvázi háromnegyed órán keresztül szórakoztassa a közönséget, hasonló stí­lusban, ahogy azt az idolokká nemesülő dánok teszik. Nagyjából a Led Zeppelin blues-rockjának, a Motörhead finomí­tatlan rockjának és az 50-es évek rock-tánczenéjének keveréke ez, modernizált psychobilly, némi thrash metallal nyakon öntve. A végeredmény nem olyan bonyolult, mint ahogy í­gy elsőre hangzik, sőt, egyenesen csontegyszerű, merthogy az AC/DC is bizonyára örök kedvenc, riff-centrikus "kőrockjával". A szí­npadi megjelenés ennek megfelelően a mezei farmer, használt póló örökérvényű kombinációja, csak úgy lazán, azonosulva az ősrock újjáéledés hullámával. A pálmát a Lukács-styleban utazó énekes, Tyler Voxx vitte, ráspolyos hangjával dúdolta a talpalávalót, ami roppant élvezetes is volt. Úgy 3-4 számig. Pőre gitárzene, tördelt ritmusokkal, igazi bulihangulattal, ráadásul a dobos olyanokat ütött a számok alá, hogy azt öröm volt lesni. Az énekes által csak "hairy guynak" nevezett, állí­tólag mindenhol szőrös Mdogg pakolta meg egy kis komplexitással és még több lazasággal a dalokat. Bemutatásakor még egy rövid dobszólót is kivágott, kár hogy rövidet, mert a koncert egyik fénypontja lehetett volna. A dobos mellett a másik alapí­tó tag, Spreace Jackson basszusgitáros, aki mintha csak az Amerikai Dzsigolóból lépett volna ki, cingár vállára egy hatalmas basszusgitárt akasztott, ám csak somolygott pelyhes bajsza alatt, ahogy hozta "boogies" alapokat. Nem érheti panasz a ház elejét, remek zenészek, a roppant "ötletes" fantázianevű Dangerous Dan gitárossal együtt, csak éppen valami nagyon hiányzott a zenéjükből. Mégpedig az a dallamorgia, ami pl. a Volbeat védjegye a régi vágású alapok mellett. Persze van egy slágerük, mint mindenkinek, a No Gain Just Pain í­gy koncerten is nagyot szólt, vitte is még ennek a számnak a lendülete a bulit egy jó darabig. Csak éppen légüres térben száguldottunk, azon kapva magam, hogy már nagyon régóta sorjáznak az egyforma számok, amiket igencsak nehéz megkülönböztetni egymástól - talán csak a kissé lassabb, hipnotikus ritmusú Never Be A Wannabe lógott ki az egyendalok táborából. Szóval, a lehetőség ott bujkál a hangjegyek között (bizonyára Poulsen mester is ezért van úgy oda), talán majd legközelebb. Merthogy azt í­gérték, visszajönnek: talán már az igazán gyümölcsöző alapelképzelés némi ötlet-beöntésével együtt. Addig is, hallgassunk egy kis Volbeatot - abból baj nem lehet. Tomka Volbeat Egy évvel ezelőtt ugyanitt, a Dieselben várakoztam a rockzene cowboy-aira, és akkor még nem sejtettem, hogy idén is ugyanaz az érzés fog majd el, dacára a hidegnek és a méregdrága italáraknak (hiába, válság van...). Hiába is tagadnám, a Volbeat az egyik kedvenc együttesem, úgyhogy jöhetett ide a hétvégén akárki (ahogy jött is, és nem is akárkik), biztos voltam benne, hogy én a dán metalcsapat mellett teszem le a voksomat. Érdekes módon aznap az egyik közszolgálati rádióban is bemondták, hogy itt bizony az utóbbi évek legeredetibb rockzenei parádéja fogja tépni a húrokat. Minden együtt volt tehát egy hatalmas bulihoz, és Johnny Cash örökségének legfurcsább feldolgozásához... Tisztességesen rövid átszerelés után már indult is a country-s intro. A szí­npadot füst lepte el, csak alig-alig kandikált ki a sejtelmes ködből a három mikrofonállvány. A zenészek egyenként szállingóztak be a szí­npadra, hogy kezdetét vehesse a show, amelyet a csurig telt klubhelyiség teljes közönsége izgatottan várt. Voltak itt mindenféle figurák. Vén rockerek, fiatal, fejrázós csitrik, bőrkabátos, tetovált emberhegyek, fullrészeg ,,halálomigrajongók", és persze azok a tagok, akik csak a pogó kedvéért jöttek. Mindenki éljenzett, teli torokból ordí­totta az imádott együttes nevét újra és újra. Aztán egyszer csak elkezdődött. Megszakadt a Volt Egyszer Egy Vadnyugatot idéző zene, és indult a Hallelujah Goat. A közönség egy csapásra egyetlen hullámzó lénnyé változott, amely kizárólag arra az ütemre képes mozogni, amelyet a Volbeat szolgáltat. Michael Poulsen gengszter szerelésben, Metallica hevederben és az elmaradhatatlan fésűvel pózolt, tépte a húrokat, torkaszakadtából dalolt Elvis Presley-t idéző orgánumával. Robogott a Guitar Gangsters and Cadillac Blood, mire a küzdőtéren sokan élet-halál harcot ví­vtak egymással. Csattantak a vállak, emberek emelkedtek a magasba, úszva a tömeg tetején, mí­g sokan a földön végezzék, hogy azok, akik odalökték, felsegí­thessék őket. Oltári volt a hangulat. Ünnep volt, aminek nem akart vége szakadni. Az olyan slágereket, mint a Radio Girl vagy a Mr. and Mrs. Ness, hatalmas ováció fogadta, mí­g a Sad Man's Tongue közben ment a közönség énekeltetés, a végén egy kis Slayer-t megidéző befejezéssel. Az A Moment Forever hozta a legkeményebb pogót és közönségmegmozgatást, néhányan egészen biztosan leadtak pár kilót a szám végére. A Volbeat egy örökmozgó szörnyeteg. A fiúk folyamatosan helyet cserélnek egymással, felpattannak az erősí­tőkre, kiállnak a controllok elé... ezek persze bármelyik együttesnél bevett mozdulatok, de a dán srácok olyan átéléssel és stí­lusérzékkel teszik mindezt, mint azokban az időkben tették a nagyok, amikor a rockzene újdonságnak számí­tott. Látszik rajtuk, hogy imádják, amit csinálnak: a hangzást, a sodrást, minden egyes mozdulatot, de nem csapnának ilyen fergeteges bulikat, ha a közönség nem lenne ennyire hálás. Jött a Mikkel Kessler dán, profi ökölví­vónak (akit legutóbb jól eltángált André Ward) í­rt Warrior's Call, majd egy Mistfits feldolgozás. Meglepetésemre a közelgő Beyond Hell/Above Heaven névre keresztelt új albumról is kaptunk egy új dalt, amiről közelebbi véleményt nem tudok mondani, mert még nem igazán ragadt meg a hallójárataimban. A setlist merőben más volt, mint a tavalyi, persze a kötelezőeket eltolták (most képzeljünk el egy Volbeat koncertet The Garden's Tale nélkül...), de visszavettek a GG&CB punkos számaiból és inkább a keményebb muzsikákra koncentráltak. A Still Counting és a Boa volt számomra a legnagyobb meglepetés, a Mistfits feldolgozással és az új számmal kicsit megakadt számomra a buli, de ez csak annak volt köszönhető, hogy én nem ismertem ezeket a dalokat. Michael pólócseréje (az előzenekar mechandise raktárából került elő) a közönség egy tagjával persze azonnal továbblendí­tette a koncertet a holtpontról, és a helyes irányba terelte. Azonnal visszatért a jól ismert Volbeat-feeling, í­gy panaszra nem lehetett senkinek oka. Jon Larsen lába géppuskaként járt. A duplázója pontosabb volt a frankfurti atomóránál, és az egész koncert alatt megállás nélkül olyan erőteljes alapot adott, ami eszembe jutatta, hogy nélküle valószí­nűleg nem tartana itt a Volbeat. Nagy kedvencem a Thomas Brendahl - Anders Kjí¸lholm páros, akik végig táncolnak minden koncertet, és olyan mintha nem is előadói, hanem élvezői lennének a saját zenéjüknek. Végig vigyorognak, mint a vadalma, közben persze benyomnak néhány ,,metálterpeszt". Michael Poulsen-ről meg elmondhatom, amit ezren előttem: a mai metal szí­ntér egyik legkarizmatikusabb frontembere. Remekül kommunikál a közönséggel, mozgékony és természetesen teljesen őrült. Beszélt a Metallica turnéról, a Slayer betéteknél pedig kérdőre vonta a nagyérdeműt, hogy minek is vannak itt, ha ennyire szeretik Tom Araya csapatát. A hangulatot visszaadni képtelenség. Ezen ott kellett lenni, hogy valaki átérezze. Kétségtelen, hogy a Volbeat élőben verhetetlen zenekar. Izzadt testek ugrottak fel s alá, tébolyultan átszellemült tekintetek keresztezték egymást, mí­g a szí­npadon ennek a pokoli cirkusznak a karmesterei magukba szí­vták a felszabaduló energiát, majd jó cowboy módjára, kalapjukat a szemükbe húzva távoztak a szí­npadról a füstgépek és az emberi kipárolgások ködébe veszve. u.i: Rage, Ripper, Airbourne... hatalmas koncertek lehettek, szí­vem szerint mindegyiket megnéztem volna. Érdekes módon, a Volbeat most kicsit háttérbe szorult ezen előadók mellett, én mégis úgy érzem, hogy kár lett volna kihagyni ezt a show-t, főleg, hogy ennyire hosszú volt. Elhangzott dalok: 01. Intro 02. Hallelujah Goat 03. Guitar Gangsters & Cadillac Blood 04. Boa 05. Radio Girl 06. Caroline #1 07. Mary Ann's Place 08. Sad Man's Tongue 09. A Moment Forever 10. A Warrior's Call 11. Mr. & Mrs. Ness 12. Pool of booze, booze, booze 13. Angelfuck (Misfits cover) 14. Another Day, Another Way 15. The New Song 16. The Garden's Tale ----------------------- 17. The Human Instrument 18. I Only Wanna Be With You 19. Rebel Monster 20. Still Counting Adamwarlock Képek: CSLP Köszönet a lehetőségért a Concertonak!