Gamma Ray: To The Metal

írta Mike | 2010.02.17.

Megjelenés: 2010

Kiadó: earMUSIC/Edel Germany

Weblap: http://www.gammaray.org

Stílus: heavy/power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

"To The Metal!" Egyértelmű a helyzet, nem? Semmi mellébeszélés, semmi avantgardista lilaköd, csak a hitvallás pőre kinyilatkoztatása. Minden tiszteletem a Gamma Ray-é, de ennél azért jobban megerőltethették volna magukat tí­z albummal a tarsolyukban; ráadásul az előzetesen napvilágot látott cí­madó dal és az ahhoz készült klip sem az - khm - innovatí­v törekvés non plus ultrája, hogy finoman fogalmazzak. Kevésbé finoman: kurvára nem tetszik. Sablonos, ötlettelen, ráadásul már megint elsinkófáltak konkrét témákat a mestereiktől; korábban hol a Manowartól "kölcsönöztek" (Heavy Metal Universe), hol meg az Iron Maidentől (Opportunity), most pedig a Judas Priest háza táján ólálkodtak (megjegyzem, nem első í­zben): ezúttal a Metal Gods esett áldozatul enyves kezeiknek. És a borí­tó... Ez a szí­nes pancs maximum a rockerek kannásboros részlegét hozza majd heveny izgalmi állapotba, a többiek csak legyintenek, hogy ugyan már...! (Szinte már érzem a tarkómon, hogy lincshangulatot sodor a szél, s hallom is az ellentábor veszett harsogását: "tetszik, nem tetszik, ők megtehetik mindezeket!" Na persze.) Lehet, hogy a bevezető cinizmusa kissé leárnyékolta a lényeget, pedig nálam amúgy a Gamma Ray régi jó cimbora, valamikor a "Sigh No More" lemez (1991) megjelenésének idején ismertem meg őket. Mivel a Helloween akkor már nagy kedvencem volt, a Gamma Ray hasonszőrű muzsikája is hamar utat talált a kazettás magnómba (hogy elkopott mára ez a szókapcsolat, mi?). A "Land Of The Free/Somewhere Out In Space/Power Plant" triumvirátus áll hozzám a legközelebb (véleményem szerint mindhárom titáni klasszikus!), ám valamennyi korongon megtalálom a magam favoritjait, még ha megkerülhetetlen alapművet 1999 óta nem is készí­tettek. A 2007-es "Land Of The Free II" - mely bár nem volt hibátlan alkotás a helyenként felbukkanó tölteléktémák okán - végre ismét visszakacsintott a számomra kedvesebb drámai-epikus világ felé, í­gy aztán kimondottan optimista rajongással vártam a "To The Metal" lemezt. Majd a fent tárgyalt cí­madó klipszám leplezetlen kliségyűjteménye jól rám ijesztett, és most már tudom, hogy nem véletlenül: az új albumon ugyanis még az elődjénél is több átlagos, sőt mi több, fakószürke nótát találunk. A középtempós Empathy eleje meglehetősen olyan, mintha a Judas Priest "Nostradamus" CD-jét helyeztük volna be a lejátszóba, Kai egész ügyesen megidézi Halfordot, pedig még ő is tudja, hogy hangszál-akrobatikában nincsenek azonos súlycsoportban. Nagyszerű power metal riffekkel operálnak itt, a Priest-hatás végig jelen van, a refrén azonban igencsak jellegtelen, bár koncerten lehet rá nagyokat bólogatni. (7 pont) A folytatásban (All You Need To Know) is ott lapulnak a júdáspapok, de azért ez már tipikus Gamma Ray-féle speed, a visszafogottabb refrénben pedig felbukkan a Legnagyobb Germán Metaltorok, maga Michael Kiske! És persze ettől azonnal felsejlik a Time To Break Free az első "Land Of The Free"-ről. (Kiske Miska jelenléte minden alkalommal megerősí­t abbéli hitemben, hogy nincs igazság ezen a földön, mert ilyen orbitálisan nagy hanggal már réges-rég egy kvázi-sztárzenekar élén kellene ontania a metalhimnuszokat.) (8) A Time To Live igazi bombasláger, annak ellenére tetszik, hogy ezeket a rémegyszerű refréntémákat minden albumon elpufogtatják az I Want Out-tól kezdve a Send Me A Sign-on át a Condemed To Hell-ig bezárólag. Összeakasztjuk a bajszunkat, fiúk. (7) No, és jön a fent már jól kitárgyalt-kifilézett To The Metal, úgyhogy ezt gyorsan át is ugrom, s csak annyit mondok: mélypont. (Ettől függetlenül a kannásborosoknak tetszeni fog, mert a koncerteken nagyon lehet rája félkörí­vben barázdabillegetni.) (5) A Rise végre klasszikus speed metal, kellően agresszí­v és tökös attitűddel, himnikus, szárnyaló kórusrefrénnel, duplázóval meg szélvész szólókkal, ahogy azt kell! Számomra a lemez csúcspontja, még a durván Maiden-nyúlású nyitány ellenére is. Ez most belefér. (10) Menjünk tovább. Hansen úgy gondolta, anélkül nem tehetik rá a koporsófedelet, hogy nem í­r legalább egy kicsit darkos, kicsit gótikus számot, most eljött ennek is az ideje: a Mother Angel egy könnyedebb, szellősebb tétel, tulajdonképpen működik, viszont a verzékben Kai bántóan haloványan énekel. (7,5) A Shine Forever szintén gyors darab, a főnökúr megpróbálja azt, ami mondjuk Ripper Owensnek jól áll, azaz végigsikoltozni a verzéket, de nincs lebőgés, a dal kiváló, noha inkább Freedom Call, mint Gamma Ray. (8,5) Tempósan pattogós a Deadlands, s mí­g a verze meg a bridge tényleg ragyogó, addig a refrén nagyon suta, ötlettelen, lapos. Ebből bizony többet ki lehetett volna hozni. (6) Übergagyi szintitémával indul a speed metalos Chasing Shadows, jóllehet a Henjo Richter-szerzeményekben többnyire meg lehet bí­zni (lásd: The Guardians Of Mankind), a srác pedig itt sem vall szégyent! A szinti-gitárpárbaj különösen kellemetes, ám ezt a refrént egyszer már hallottuk, éppen az ő tollából származó The Winged Horse-ban a "Somewhere..." albumon. (8) Dan Zimmermann dobos az édesapja elvesztésének emlékére í­rta a No Need To Cry cí­mű balladát, de sajnos felemás eredménnyel: helyenként igen ügyetlen, esetlen énekdallamokat adott Kai szájába, ugyanakkor a szirupos-patetikus refrén nem rossz, a szerző által énekelt, Queen-hatású középrész pedig tényleg kitűnő! Szí­vesen meghallgatnék egy teljes nótát Szobaember Dániel tolmácsolásában, mert ez alapján úgy fest, jobb torkú Hansen mesternél is. (7) A két bónusztételből csak a Wannabees-hez volt szerencsém: ez egy középtempós örömködés jópofa riffekkel és felejthető énekkel, olyan kakukktojás-dal, ami valóban csak a margóra fér fel, í­gy a pontozásától is eltekintenék... Ez az album letölthető a PlayNow plus szolgáltatással.

Pontszám: 7.5