Rage: Strings To A Web
írta Kotta | 2010.02.12.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Nuclear Blast Records
Weblap: http://www.rage-on.de
Stílus: heavy/power metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Most már igen óvatos vagyok, ha arra terelődik a szó, kinek mi a "kedvenc" bandája. Egy időben erre a kérdésre simán rávágtam volna, hogy a Metallica, vagy azt, hogy a Metallica - Queensryche - Malmsteen hármas, de tanultam a múltból: szerencsésebb kiemelkedő lemezekről beszélni, mert a legjobb zenekarnak is lehetnek gyengébb időszakai - korábbi favoritjaimnál ez gyengéden 10-15 évig tartott: amíg a Metallica a nu metal és a Pantera seggébe dugta a fejét, addig a királynői bandát a grunge fertőzte meg (enyhítő körülmény: ők is Seattle-be valók). Még szerencse, hogy Yngwie-t hat ökörrel sem lehet levonszolni a trú metal ösvényéről, "legmerészebb" újítása az elmúlt negyedszázadban a kicsit karcosabb hangú Mats Levén leigazolása volt, sajnos, ez sem tartott túl sokáig. Azért, ha egy pisztolyt szegeznének a homlokomhoz, és az életem múlna rajta, benyögnék valamit... Rage. Miért éppen ők? Mert már kialakulása, a Zep és a Rainbow óta a melodikus fémzene szentháromsága ez: tökös riffek, király dallamok és virtuóz gitárjáték. Márpedig ezeket náluk jobban manapság senki sem műveli ilyen magas és állandó (állandóan magas) minőségben. Erre gerjedtem '85-ben Malmsteent hallgatva, és gerjedek ma is - csak a banda lett más, amely mindezt megbízhatóan szállítja nekem. Ahogy Yngwie akkoriban, úgy játssza le manapság a Rage könnyedén a teljes mezőnyt. Ők ma a Metal, vagy még inkább A metal. Pontosítanék azért: a Smolskival felálló Rage az, ami kell nekem! Ez a faszi úgy gitározik, mint egy isten! Sok jó hathúros bűvöli a hangszerét, de Victor mindent tud, legyen szó bluesos érzelmekről, neoklasszikus futamokról, tappingről vagy éppen a Vai-féle fúziós/experimentális őrületről. Plusz olyan riffeket gyárt, hogy csak úgy borsódzik a hát... Semmi sem lehet azért tökéletes: ahhoz képest, hogy orosz, becsületes Bundesliga-kinézetet sikerült abszolválnia - ez ám a tökéletes asszimiláció! Még szerencse: ha mindezek tetejébe még jól is nézne ki, tényleg azt hinném, ilyen a valóságban nincs is, és itt valami média-trükk van a háttérben! De ne feledkezzünk meg azért a zenekarvezetőről sem: a kezdetben kissé idegesítő hangú Peavy a kivétel, ami erősíti a szabályt - neki bizony jót tett a kor, a mélyülő hang, kifejezetten profi dalnok lett belőle idővel. Nagyon jól bánik a hangjával, pont annyit vállal, amennyit az adott nóta megkövetel és neki sem okoz fejtörést. Dalszerzői képességei pedig átlagon felüliek, Smolskival remek párost alkotnak: kisujjából rázza ki az együtt-bömbölésre hívó refréneket, melyek ráülnek a léggitárt kívánó riffekre - de most tényleg, van olyasvalaki az ismeretségi körötökben (a nagyothalló nagymamát kivéve), aki ülve végig tud hallgatni egy Rage lemezt? Úgy látszik az új fiú is megtalálta a helyét. Valljuk be, többen kételkedtünk abban, hogy André Hilgers maradéktalanul tudja pótolni majd Terranát, az előző album részben igazolta is ezen fenntartásokat. Most, hogy némileg visszavettek a tempóból és volt ideje kitalálni a dalokhoz legjobban illeszkedő ritmusokat, már egyáltalán nincs hiányérzetem. Az előző lemezhez képest nem csak a két-lábdobos témák száma csappant meg, de a dobhangzás is fényéveket javult! Az élőbb, lélegző dobokért a Blind Guardian stúdiója (és Charlie Bauerfeind csúcsproducer) felelős, bizony ez is hozzájárult ahhoz, hogy most jóval élvezetesebb az amúgy is változatosabb dobjáték, mint legutóbb. Minden Rage lemez egy kicsit más, mint az előző, és ez így van jól! Most a tempók némileg visszafogottabbak, és újra van többtételes, szimfonikus mű, mint a Speak Of The Dead esetén - csak itt az album közepébe ékelve. Tudva ezt, már az első számnál biztos voltam abban, hogy itt nagy baj nem lehet! A The Edge Of Darkness ugyanis egy pörgős rock himnusz, amolyan Higher Than The Sky kettő, tuti, hogy koncert-favorit válik majd belőle. Szóval nem felejtettek el számot írni, a komolyzenei részek interpretálásában pedig mindig is jók voltak. A Hunter & Prey kezdésénél már felsejlik az, ami később bizonyosságot nyer, mégpedig, hogy most a korábbinál is hangsúlyosabb szerepet kaptak a zúzós, szinte már thrash-es riffek. Ez még akkor is igaz, ha ez az album az egyik legdallamosabb Rage opus is egyben. Szóval nem túlzok, ha a változatosságot emelem ki, mint az album egyik erősségét. Speed, thrash, groove-os középtempók és tradicionális, rock 'n' roll alapú ritmusgitározást egyaránt megtalálsz itt. Az öttételes, vonósokkal kísért Empty Hollow beint rendesen a TSO-nak, bizonyítva, hogy lehet ezt a koncepciót izzadság- és pénzszag nélkül is remekül kivitelezni. Ebben a progos megoldások és a lírázás is szépen megfér, sőt még popos dallamok is, dramaturgiailag tökéletes egységbe gyúrva. Az a nagyon durva, hogy a teuton metálfejek már megint egy olyan lemezt készítettek, melynek hatására zenészek tömegeinek kellene a jeges Dunába vetnie magát elkeseredésében (ebből kifolyólag Rage albumnak csakis nyáron szabadna megjelennie), de legalábbis is bedobozolnia a gitárját örökre - és mi mindezt teljesen természetesnek vesszük tőlük! Sőt, talán még fanyalgók is lesznek majd, hogy jó, jó, de azért ez nem egy olyan klasszikus mint.... Mindenesetre én nem bánnám azt sem, ha márciusban lenyomnák az egészet, elejétől a végéig! Ez azért sokat elárul. Na jó, most már tényleg elveheted azt a stukkert a fejemtől... Ez az album letölthető a PlayNow plus szolgáltatással.
Legutóbbi hozzászólások