Orphaned Land: The Never Ending Way Of ORwarriOR
írta Tomka | 2010.02.10.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Century Media Records
Weblap: www.orphaned-land.com
Stílus: Prog Folk Death Metal
Származás: Izrael
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tegye fel a kezét, aki kettőnél több izraeli metal bandát ismer! Na, ugye. Az Orphaned Land talán az egyetlen kóser-brigád, akik egy nemzetközi, többé-kevésbé "földalatti" elismertségre tettek szert, köszönhető elsősorban a "Mabool" című remekművüknek. Az a korong még 2004-ben látta meg a napvilágot, az pedig akárhogy is számoljuk, immár 6 éve volt. Nem egy kávészünetnyi idő, az biztos, volt is nagy várakozás, vajon az új album tudja-e hozni azt a rendkívül magas színvonalat, amit elődje képviselt? Az a helyzet, hogy erre a kérdésre nem tudok konkrét választ adni, ugyanis az "ORwarriOR" egy hallatlanul nehéz anyag, nem egy, és nem is két hallgatást igényel, én pedig még mindig csak ismerkedem vele; és amíg nem tárja fel előttem teljes valóját, óvakodnék a "klasszikus" jelzőktől. Mindenesetre több mint nagyszerű lemez, ez már most látszik, azazhogy hallatszik. Az Orphaned Land azon kevés előadók egyike, akik úgy tudják ötvözni hazájuk népzenei örökségét az alapvetően karcos-sűrű (death) metallal, hogy a különböző zenei elemek nem esnek szét, nem önmagukban állnak, hanem egy szerves egészet alkotnak. Talán csak az Amaseffert hozhatom fel példának, amely ily módon forrasztja egybe a két zenei formát. Az "ORwarriOR" hangzása most tisztább és erőteljesebb, mint a "Mabool"-é, ez nem másnak az érdeme, mint Steven Wilsoné, ő volt ugyanis a stúdiós mesterember (és ő az aki üres óráiban a Porcupine Tree-t emeli isteni magasságokba). Talán ennek okán erősödtek fel a progresszív, urambocsá' Porcupine-os hatások, noha csak jelzésértékkel, semmiképp nem tolakodóan; viszont az ellentmondást feloldandó, meg kell jegyeznem, hogy az Orphaned Land zenéje mindig is "progresszív" volt, a szó valódi, nemes értelmében - ám semmi közük a Yeshez meg a Pink Floydhoz, hacsak az nem, hogy ők is hangszeren játszanak, haha! Ahogy a korábbi korongok, az "ORwarriOR" is konceptalbum, ezúttal a fény harcosának történetét regéli el három fejezetben: a megszületés, a felcseperedés és a harcos küzdelme a (metaforikus) sötétséggel. Ez utóbbi mögött valószínűleg a kibékíthetetlen arab-zsidó konfliktus húzódik meg, a hitvallásuk szerint - minekután tragédiába születtek -, küldetésüknek tekintik, hogy harmóniát teremtsenek az ellentétek között. Még a borító is egyesíti a zsidó és az arab motívumokat, ekképp teremtve meg a béke szimbólumát, a két nép közt dúló harcoktól függetlenül. A zenekar a három nagy vallás egységét hirdeti: "ugyanabban az istenben hiszünk, akinek nevében mégis évszázadok óta gyilkoljuk egymást, s ezzel a szent földet egy elhagyott, árva földdé tettük (orphaned land)". Így aztán a lemezen egyaránt hallani angol, héber és arab nyelvű éneket és narratív szövegeket... Máris egy tradicionális jemeni népdal-feldolgozással, a Sapari-val nyitják a sort, amely csalóka kezdés, tudniillik ez Az Album Slágere, mondhatni egyetlen slágere: táncos-duhaj szerzemény, női-férfiének kettősével, és ünnepélyes kórussal, csaknem rockoperás hangulattal. Ám a folytatás már korántsem ilyen könnyed, hiszen a monumentális, majd' 80 perces anyag egy masszív és tömény alkotás, amely nehezen enged utat hallgatójának. Példának okáért a másodikként elhangzó From Broken Vessels azonmód megmutatja, mire is számíthatunk: ebben a hét és fél percben tulajdonképpen benne van szinte a teljes lemez esszenciája, az izgalmas, kavargó gitárriffektől kezdve a korai Tristania szellemében fogant gothicon át a hörgős, death metalos komplexitásig. Mint mondottam, sokrétű, igen gazdagon hangszerelt az "ORwarriOR", számos vendégmuzsikus kapott rajta szerepet, s olyan autentikus zeneszerszámokat szólaltatnak meg, mint például a sófár nevű ősi zsidó kürtszerű hangszer, a különféle lantok (saz, oud) vagy a santur, amely leginkább a cimbalomhoz hasonlatos, de hallhatunk mandolint, buzukit, hegedűt, zongorát és fuvolát is. Kobi Farhi hol dallamosan énekel, hol pedig hörög, és talán az egyetlen negatív kritika éppen a hangját érheti: az opethes Mikael í kerfeldt gurgulázására hajazó hörgésével nincs is semmi gond, a tiszta éneke azonban hagy némi kívánnivalót maga után; kissé fakó, jellegtelen és nazális orgánuma van, mindehhez még a dallamtémái sem eléggé "ragadósak". Erre a posztra bizony egy képzettebb dalnokot jobban el tudnék képzelni, akár a honfitárs Amaseffer esetében a kiváló torkú Mats Levén. Ezenkívül egyéb kivetnivalót egyszerűen nem találok, itt minden a helyén van, kérem alássan! Mert megemlíthetem a rövidke Bereft In The Abyss-t, amely egy tisztán világzenei tétel finom akusztikus pengetésekkel, kántáló kórussal és ütőhangszerekkel, vagy ennek mintegy antagonizmusaként a kétrészes The Path-t Opeth-ízű témázgatásaival, hosszasan kifejtett szólóival - mind-mind mestermű! Az Olat Ha'tamid két és fél perce annak iskolapéldája, hogyan léphet frigyre a közel-keleti folklór a súlyos metal-riffekkel, a címéhez méltóan epikus-hősies The Warrior hömpölygő doom metaljában a viking korszakos Bathory-t idézik meg, a sötéten örvénylő Disciples Of The Sacred Oath Pt. 2-ban érdekes módon a Borknagar világa elevenedik meg és így tovább. Többek közt a fennkölt New Jerusalem-ben is hallhatjuk Shlomit Levi énekesnő szárnyaló hangját, sajnálom, hogy csak mellékszerepet kapott az albumon. A Barakah-ban még tapsok is vannak, a legdurvább riffek pedig az avantgárd/folk/black Codeword: Uprising-ban kaptak helyet. Ez az album letölthető a PlayNow plus szolgáltatással.
Legutóbbi hozzászólások