Hollandiából jöttem, mesterségem cí­mere...: The Gathering, Autumn - 2010. január 31., Diesel klub

A gótikus rock/metal vicces kategória, amikor annak idején felütötte fejét ez a kifejezés, hirtelen ellepték az utcákat a tépett vetési varjúra hajazó hölgyek-urak, tekintetükkel égbeszökő katedrálisokat vizionáltak, az ember mindenhol komor kőangyalkákba botlott, és a The Cure kócos hajú dark wave-hulláma után tizensok esztendővel újfent divatba jött a spleenes önsajnálat, a fekete körömfesték meg Edgar Allan Poe. Ám ez csak egy része volt a gothicnak, és noha az elmúlt pár évben tetszhalottként szendereg ódon sí­rkamrájában (hogy stí­lszerűek legyünk), bárki bármit mond, igenis mély nyomot hagyott a zenetörténelemben... A kilencvenes évek derekán a holland The Gathering volt az egyik zászlóvivője e műfajnak, jóllehet ők a szelí­debb vonalat képviselték, ellentétben több pályatársukkal, akik inkább a setét doom metalban dagonyáztak, hörgéssel és/vagy hamupipőke-jámborságú énekesnőkkel a fronton (lásd például: Theatre Of Tragedy), mára azonban szinte mindegyikük elfordult a hőn szeretett gótikától, és javarészt a populáris-elektronikus rockzene puha ölére hajtották fejüket. Így tett a The Gathering is, a korai idők lassú folyású, őszillatú metalját egyszer csak lecserélték valami másra, amely muzsika bár korántsem volt kikenve kommersz-műanyag mázzal, a trip-rocknak skatulyázott pszichedélia mégiscsak egy radikális irányváltást szabott az életpályájukon. De mint mindenben ezen a világon, a rockzenében is ott munkálkodik az örök ciklikusság, í­gy aztán időről-időre felbukkannak olyan ifjú titánok, akik lobogó lelkesedéssel ápolják a régiek hagyatékát. Ilyen a szintén fapapucsföldi Autumn gárdája is, nekik jutott a megtiszteltetés, hogy elkí­sérjék koncerttúrájára legendás honfitársukat. Autumn Az Autumnról tavaly hallottam először, amikor valahol azt olvastam, hogy milyen jó is az Altitude cí­mű legújabb albumuk. Mit mondjak, valóban kellemes zenét rejt a korong, de egy meghallgatás után valamiért nem szenteltem nekik több figyelmet - ez idáig. A szép nevű hatos fogat még 1995-ben alakult a hollandiai Groningenben, és tavaly jelentették meg az emlí­tett negyedik lemezüket, immár az új énekesnőjükkel, Marjan Welmannal; ő annak a Nienke de Jongnak lépett a helyébe, aki majd' tí­z éven át volt tagja a bandának. Hasonló a helyzet tehát, mint a The Gatheringnél. És a zenéjük sem áll távol tőlük, nem véletlen a közös turné; tulajdonképpen a "Mandylion" és a "Nighttime Birds" korongok hangzásvilágát idézi kevesebb doommal és több zúzdával, s amikor nagyjából háromnegyed nyolckor a szí­npadon termett az együttes, az is látszott, hogy egészen olyasféle a kiállásuk, mint annak előtte a The Gatheringnek a '95-ös Dynamo fesztiválon: legfőképpen a talpig feketébe öltözött Marjant jellemezte az a bájos cserfesség, ami egykor Anneke sajátja volt. És amilyen szendének tűnt is az első percekben, olyan magabiztosan énekelt, hangja erőteljes és tiszta, szerencsére nélkülözi számos kortárs metalcsapat élén domborí­tó gót-porcelánbabák szépelgő vinnyogását (halld: a Leaves' Eyes-frontfrau Liv Kristine és barbie-társai). Az újalbumos Synchro-Minds-zal nyitottak, és vagy ők nem voltak még kellően bemelegedve, vagy maga a dal álmatag egy kissé, mindenesetre némi egyhelyben topogó tanácstalanság jött le a szí­npadról, s ehhez sajnos az igen gyenge hangzás is nagyban hozzájárult: enervált, tompán puffogó dob, halk gitárok és hangos ének - mondhatni tipikus magyar-betegség ez, amely főként az előzenekarokat sújtja pofátlan módon. Szégyelljék magukat az illetékesek! A megközelí­tőleg háromnegyed órás program fele értelemszerűen az "Altitude"-ra épült, s mindjárt másodikként megkaptuk az egyik legjobb számot, a Paradise Nox-ot, aminek cí­méről folyton az a perverz gondolatom támad, hogy a Paradise Lost félrészeg tagjai összeborulnak hazánk gagyi-folk büntetőbrigádjával, a Nox-szal, és jammelnek egyet orrvérzésig; no, nem a dal jellege képez efféle beteg ví­ziókat, hiszen azzal az égvilágon semmi gond: igazi slágertéma Hammond-hangszí­nekkel, pörgős tempóval (ment is a headbang rendesen!), és egy olyan refrénnel, amelytől minden Evanescence-rajongó kiscsaj a bugyijába pisil. Ezenkí­vül még elővezették a klipes nótákat, úgymint a katatoniásan riffelős The Heart Demands és a szinte popos, ámde kitűnő dallamokat rejtő Satellites, illetve az olyan tételeket, mint a gothic/doom Epilogue (What's Done Is Done) vagy a leginkább gedöringes Altitude többek közt. Jó kis bemelegí­tő koncert volt, szó se róla, az más kérdés, hogy a némiképp homogén zenének köszönhetően az ötödik számnál kezdett bennem összefolyni a műsor, de a végén megí­gértem magamnak, hogy otthon majd jól meghallgatom a lemezeiket. Csupamosoly Marjan pedig a szí­vembe lopta magát a diszkós tánclejtéseivel. Aranyos lány, na. The Gathering A The Gathering egy megbí­zható kompánia. Nem egyszer látogattak már hazánkba, és eddig bárhol léptek is fel - legyen az a Wigwam félhomályos indiánhodálya vagy a Sziget nagyszí­npada nappal, negyven fokban -, minden esetben roppant hangulatos légkört teremtettek. És hát más oldalról nézve is megbí­zhatunk bennük: hiszen amikor 2007-ben Anneke van Giersbergen kilépett közülük, a zenekar jövője is bizonytalanná vált, azonban a helyére érkezett énekesnővel felvett új korongjuk megfelelt a rajongói elvárásoknak, mind a muzsikát, mind az éneket tekintve. A korábban a goth-metalos Octavia Speratiban daloló Silje Wergelandnak magas volt a léc, mivel Annekét kellett pótolnia, aki nem csupán egy kellemetes hang a sok közül: az egyik legkarakteresebb énekesnő a rockzene műfajában, s azon túl is... Noha csalódásnak nem könyvelhetem el a tavalyi The West Pole cí­mű opust, számomra kevesebb izgalmat nyújt, mint például a hasonló vizeken evező (és Anneke hattyúdalát jelentő), 2006-os Home, és bizony nem kizárólag a zenei témák okolhatók mindezért; mert bár Silje igencsak jól teljesí­t, mi több, a hangjából sok helyütt elődjének hajlí­tásait halljuk ki, magukat az énekdallamokat kevésbé érzem karakteresnek, mint annak előtte. A buli előtt szándékosan nem éltem a Mindenható YouTube Egyház adta lehetőségekkel, azaz nem kerestem Siljével készült koncertfelvételeket a közelmúltból, azt akartam, aznap este ragadjon torkon a meglepetés vagy - rosszabb esetben - a csalódás, í­gy aztán mondhatni "szűz" lélekkel vártam őket. Őket, akik mindenféle csinnadratta nélkül felsétáltak a szí­nre, elfoglalták szépen a helyüket, és azonmód belecsaptak a "The West Pole"-on is kezdő When Trust Becomes Sound instrumentálisba. A négypercnyi "jam session" megadta az alaphangot, aztán az új jövevény is beállt a mikrofonállvány mögé, s az ugyancsak újlemezes, tempós No One Spoke-kal folytatták a sort. Persze mindenki Siljét figyelte, vajon megállja-e a helyét, vagy elvérzik, mint a karácsonyi pulyka. Jelentem, fel lehet lélegezni, a hölgyemény jól teljesí­tett, énekileg legalábbis tökéletesen. Ám nem tudom nem megemlí­teni, hogy fazonilag mennyire kilógott a sorból: természetesen senki sem azt várta tőle, hogy fekete bőrszerkóban hozza az igéző vámpí­rasszonyt, a The Gathering sosem erről szólt, de ezzel a fehérblúzos-karikafülbevalós kiállással előbb gondolnám egy néprajzszakos tanárnő szerepére valami Kaurismäki-szatí­rába, mint frontdí­vának egy rockbanda élére. Mentségére legyen mondva, hogy sokat és szépen mosolygott, bár lehet, hogy valakit éppen ezzel lehet kikergetni a koncertteremből. A többiek is inkább a másnapos filmesztéta-vonalat erősí­tették, hisz ezek a srácok sosem a szegecsek mentén közelí­tették meg a rockzenészesdit; az egykoron angyalhajú René Rutten gitáros most úgy festett, mint egy alultáplált Cserhalmi György A nagy generáció környékén, a bőgős Marjolein Kooijman pedig a legviccesebb figura mindközül: az egérfogú kishölgy folyton vigyorgott, mindezt olyan karikatúraszerű fizimiskával, mint a méltán közkedvelt Macskafogó apró cincogói. A The Gathering hál' istennek már rendes hangosí­tást kapott, jóllehet ennek a füstös pszichedelikus-rocknak nem áll rosszul a kicsit maszatos megszólalás sem. A fent emlí­tett két számon kí­vül még négyet játszottak az utolsó lemezről: volt az A Constant Run (amelyről nekem Tori Amos neve ugrik be), a régi doomos korszakot idéző, nagyszerű The West Pole azzal a Portishead-szerű énektémájával, a könnyed All You Are és az egyszerűségében szép No Bird Call (a mai napig nem értem, mi értelme van a hóban fetrengő klipjének, haha!). Fájlalom, hogy a műsor alatt egyszer sem állí­tottak csatasorba kivetőket, egyik-másik szerzeményük szinte kiált a szürreál vizuális show-ért. A varázsmuzsika viszont szárnyára kapott nem egyszer, olyan ragyogó space-rockos vagy elektronikában megfürdetett dalok képében, mint az Analog Park, a Great Ocean Road, az Even Spirits Are Afraid, netán a Marooned. Számomra azonban a legnagyobb katarzis-élményt a bólogatós riffekkel súlyosbí­tott Saturnine, illetve a klasszikus éra gothic/doom gyöngyszemei, az On Most Surfaces (InuíŻt) és a Leaves jelentették: itt aztán kifordí­tottak testemből, és hagytam, hogy legyőzzenek. Mert milyen jó a legyőzötteknek! A Travel epikus űrlebegésével búcsúztak tőlünk. Nyilván mindenkinek vannak kedvenc dalai, amelyek esetleg kimaradnak, nekem most a Nighttime Birds, az Amity vagy a You Learn About It jut eszembe í­gy hirtelen, és a program is rövidkének tűnt egy kicsit, noha megközelí­tőleg kilencven percet játszottak nekünk. Tulajdonképpen elégedetten távoztam a helyszí­nről, ez a mostani The Gathering nagyon együtt van, Silje pedig élőben is bizonyí­totta, hogy nem érdemtelenül került a zenekarba. Ám valami azért mégiscsak hiányzott nekem: Anneke jelenléte és éneke. Elhangzott The Gathering-dalok: When Trust Becomes No One Spoke A Constant Run Analog Park The West Pole Great Ocean Road On Most Surfaces (InuíŻt) No Bird Call Even Spirits Are Afraid Marooned Saturnine All You Are ----- Leaves Travel Mike Fotók: Tomka Köszönet a Concertónak!