A hollandus törpilla és a brit sapkásmanó esete: Anneke van Giersbergen & Danny Cavanagh, ill. a Turbo akusztikus estje, FMH

Mivel az Anathema az utóbbi éveket szorgalmas semmittevésben töltötte, és egy-egy hazai koncerten kí­vül nem voltak hajlandóak végre befáradni egy stúdióba, hogy felvegyék a hatvanhat éve esedékes új albumukat; mivel a holland apróhölgy is rég maga mögött hagyta a The Gatheringet, hogy még inkább kiélje a popos mázzal nyakon locsolt trip-hop iránti szenvedélyét, ráadásul az anathemás Danny-vel közösön felvett, akusztikus korongjuk (In Parallel) hallgatása számomra csak az idő előtti bealvást segí­ti elő, nos, ezek miatt valójában nem volt bennem heveny vágyakozás, amikor hí­rét vettem kollektí­v karácsonyzáró koncertjüknek... Meg aztán - és ez már csak amolyan szubjektí­v fanyalgás - nem igazán vagyok hí­ve az egyszálgitáros-énekes csendesülős előadásoknak (kivéve, ha az illetőt Cseh Tamásnak hí­vják, de tudjuk, mi ennek a szomorú aktualitása); valahogy a Dal kiteljesedéséhez kevésnek érzem az ilyesfajta megközelí­tést, folyton hiányérzetem támad, hiszen igen-igen kevés az a művész, aki egymaga előidézi ugyanazt a katarzis élményt, amit egy komplett zenekar. Mike Ám Dannyék koncertje(i) előtt még egy felvezető akt is szí­nesí­tette az este programját: az underground körökben egyre nagyobb elismertséget bezsebelő Turbo együttes. A Tanka Balázs énekes vezette zenekar - akivel két évvel ezelőtt készí­tett interjúnk itt olvasható - nemcsak azért került be sok zenerajongó mentális regiszterébe, mert tagjai olyan hí­rnevesebb formációk csoportszellemét gazdagí­tották, mint a Freshfabrick, a The Carbonfools vagy a Rémember, hanem azért is, mert kicsiny hazánkban azon együttesek sorába tartozik, amelyek nemzetközi szí­nvonalon tolják a modern körí­tésben tolmácsolt old school rock zenét. Muzsikájukban a '70-es évek zenei örökségét továbbvivő pszichedelikus í­zű szólók és merengős passzázsok, tempóváltások, ill. a 80-as évek gitárzenéjének karcos riffjei keverednek, mí­g az egyedi hangzásvilághoz nagymértékben hozzájárul Balázs kristálytiszta, magas tartományokban is otthonosan mozgó, ám a jóféle rock n' rollhoz nélkülözhetetlen mocskot-piszkot is magába olvasztó orgánuma. Az est szellemiségéhez igazodva ők is egy akusztikus produkcióval rukkoltak elő, amit korábban már rádióműsorokban is bemutattak. Láthatóan összegyakorolt, gördülékeny előadást hallhatott a tényleg csendes, ülő publikum - ám a két hí­resség múlt ködébe burkolózó, romantikus hagyományt felvállaló egyszemélyes estjeivel szemben, ők még plusz egy vendégzenészt is besoroztak maguk közé, hogy maximálisan kiteljesedhessen "lájtosra" álmodott zenéjük. A "facér" Marko Milosevics Hammondjával 70-es éveket idéző szí­nt vitt a zenébe, mí­g Dure, a zenekar billentyűse átnyergelt a klasszikus zongorához, í­gy kettőjük muzikális dialógja még speciálisabbá varázsolta a srácok produkcióját. Jero basszusgitáros is felváltva "tépte" eredeti hangszerével a nagybőgő dörmögő húrjait - ami tökéletes passzolt a Turbo zenei portréjához, mivel eredetileg is előtérbe állí­tott basszus-hangzással dolgoznak -, Delov Jávor pedig már-már a jazzre emlékeztető finomsággal szolgáltatta az alapritmust. A Turbo nem csak áthangszerelte muzsikáját az elmélázóbb, elgondolkodó, átszellemült elmélyülést megcélzó előadásmódhoz, hanem kidomborí­totta az ehhez az atmoszférához passzoló részeket, de egyben meg is hagyták az instrumentális, katartikus orgiáikat zenéjükben, ami határozottan előnyére vált koncertjüknek. Tanka Balázs "szárnyaló" - bár elcsépelt, de magas hangjára tényleg ez a jelző illik leginkább - énektémái mellett finom humorával is szórakoztatta a nagyérdeműt, amely - a sorok között megbújó fanatikus rajongókon felül is - erős tapssal jutalmazta számaikat. Habár közel fél órás koncertjük számai néhol kissé egymásba folytak - ez lehet annak tudható be, hogy ez volt az első találkozásom a Turboval -, í­gy is "átjött" az a sugárzó intenzitás, amely az olyan slágereiket jellemzi, mint pl. a klipes Heavyweight Promises vagy az Indecision. Az este szellemiségéhez igazodva, ők is beillesztettek két feldolgozást rövid, ám annál velősebb programjukba: a Lámpagyárat Tunyogi Péternek ajánlották: a felvezető piano dallamok megadták a megható alaphangot, és az akusztikus interpretáció is megállta a helyét. A másik előhúzott klasszikus még érdekesebb választás volt, ugyanis a NIN Hurt c. megaopusát adták elő, amit én személy szerint inkább Johnny Cash csak szuperlatí­vuszokban jellemezhető számának tartok, mivel az ő megviselt, ezerévnyi fájdalmat és szomorúságot látott hangjában kel életre igazán ez a dal. Amellett, hogy rendkí­vül izgalmas volt élőben hallani minden idők egyik legjobb lí­rai dalát, elsőre kissé furcsának tűnt az "eredetivel" olyannyira ellenkező énekhang, ám a kezdeti meglepetés aztán inkább csodálatba csapott át, amikor Balázsnak sikerült magához igazí­tani a melódiákat - a dallamok teljesen rendben is voltak, de valami mégis hiányzott innen. Hiába, nehéz ezt a dalt bárki más előadásában hallgatni. Ennek ellenére egy kifejezetten megnyerő koncerttel melegí­tette be a szép számmal összegyűlt zenebarátokat, és az is kitűnt, hogy ezek a dalok bizony originál rock közegükben kelnének igazán életre; nem azért, mintha az akusztikus hangszerelés megölné a "lelkét" a számoknak, csupán a zenei csúcs- és gócpontok mind rendkí­vül dinamikus, sok-sok "feszültséggel" átitatott részek, amelyek ordí­tanak a siví­tó elektromos gitárért. Persze, aki erre vágyik, az rögtön meg is kaphatja január 28-án, az A38 hajón, ahol főzenekari státuszban tekinthető meg a fiatal együttes. (És ami még fontos lehet: ha minden igaz, idén jelentkeznek második albumukkal, amelyről el is hangzott a biztató Scars c. nóta, úgyhogy érdemes lesz figyelni a lemezmegjelenéseket!) Tomka Itt van tehát Anneke (aki nekem valamiért még mindig Az Ex-The Gathering Énekesnő) és Danny az Anathemából: van Giersbergen kisasszony hangját gyönyörűnek tartom, a The Gathering egyes lemezeit szintén (főként a Mandyliont és a Nighttime Birds-öt), viszonylag új formációjának, az Agua de Annique-nek szerzeményeit azonban csak felszí­nesen ismerem, az alapján pedig kevésbé tudok lelkesedni értük; az Anathemától inkább dalokat szeretek, semmint teljes albumokat, ám például a 2006-os budapesti Metalmania fesztiválos koncertjük - vonósokkal kiegészí­tve - egész egyszerűen lenyűgöző volt. Anneke és Danny jó barátok, ezt tudjuk egy ideje, ahogy azt is, hogy amikor nagyon ráérnek, fogják magukat, és édes kettesben nekivágnak egy-egy rövidebb akusztikus túrának. Ezen esteknek van egy afféle - nem kevésszer amatőr - bája, amely a szabad rögtönzésből fakad, szemben a hagyományos koncertekkel, hiszen ott a viszonylag kötött szabályok ezt nem teszik lehetővé. Így eshet meg az, hogy Anneke, miközben penget, elkuncogja magát az egyik dal első strófájánál, majd újra is kezdi; a közönség pedig tapssal és derültséggel jutalmazza a "bakit" - képzeljük el ugyanezt egy teltházas, nagyszí­npados koncert alkalmával! Amikor az erősen szocreál belsővel megvert FMH-ba érünk, még csak néhány opálos tekintetű egyetemista-forma lézeng - és Danny Cavanagh. A kis zömök angol egyedül lófrál az aulában, kezében tea, és ha kell, fotózkodik egyet, vagy az ajtót nyitja a betérő népeknek, egy í­zben pedig, amikor elsuhan mellettünk, észreveszi, amint épp megszisszentjük a dobozos KruĹĄovicét, vigyorogva közli, hogy azt ő is, nagyon. Szóval közvetlen fickó. Az esztétikai szempontból igencsak kihí­vásokkal küszködő nagyterem szépen megtelik, mondhatnám, csurig, ha a karzatról belátnám az egészet. Elsőnek Danny lép szí­nre, szűkí­tett zakóban és fekete sapkában. Zongorához ül, majd belekezd a Wasted Years-be. Nem, nem hülyültem meg a likvid cseh remektől, tényleg az Iron Maiden klasszikusával nyitja cirka háromnegyedórás műsorát. Szentségtörésről szó nincs, egy kellemes, puritán balladává csupaszí­tja le Minden Galoppmetal Dalok Legismertebbjét, bár el tudom képzelni, hogy némely '85-ben leragadt, ordas Maiden-rajongó inkább a "lesilányí­tja" kifejezéssel élne, de szerencsére az effélék nem járnak akusztikus estekre. Danny zömmel Anathema dalokat játszik nekünk, hol zongorán, hol gitáron: Deep, Lost Control, One Last Goodbye (talán a legnagyobb kedvencem a liverpooliaktól!), Are You There? (ez viszont unalmas egy cseppet), Fragile Dreams, Flying... A számok között keveset beszél, ha mégis, azt lazán, mondhatni tipikus brit fanyarsággal, amikor pedig zenél, akkor látod, hogy teljesen átadja magát a dalnak, még ha az "csupán" butí­tott verzióban hangzik is el; lába előtt pedálsor és effekt-kütyü (lánykori nevén "loop station"), amellyel rögzí­t egy dallamot, témát vagy egy ritmust, a komplexebb hangzás érdekében. Egy zenészbarát is a szí­npadra nyargal, egy fölöttébb vicces kinézetű, lóhajú figura, aki basszusgitáron segí­ti ki Danny-t, miközben ő a Pink Floyd egyik késői remekművét, a High Hopes-t adja elő. Azonban itt is az a "törvényszerűség" lép életbe, hogy az a szerzemény, amely eredetileg teljes zenekarra van megí­rva, gitár-ének formában szinte sosem képes visszaadni annak teljességét, más szóval: varázsát. Emellett nem mondanám, hogy csalódott lennék, dehogy, hiszen az ember hamar át tud "kapcsolni" egy másik befogadó-fokozatra, legföljebb a hatás szerényebb. Cavanagh humora többször megcsillan: belefogna egy újabb tételbe, de nem tudja, melyik jön, erre a zsebéből előbányássza mobilját, pötyög rajta, kisfiúsan mentegetőzik, hogy nem volt nála papí­r, ezért í­rta bele a számsorrendet a telefonba. Mindent összevetve rokonszenves srác, és kiváló előadó, talán nem az a kimondottan frontember-forma, noha ennek nem feltétlenül egy akusztikus esten kell kidomborodnia. Aztán Anneke magánszáma következik. A zongorához tipeg, és eljátssza nekünk a Day After Yesterday-t. Behúzott nyakkal énekel, a hangja pedig szárnyal. Mint általában. Sosem volt csillogó, elsöprő megjelenésű dí­vaistennő-tí­pus, most, közel a negyvenhez is inkább egy megszeppent kislány benyomását kelti, sőt mintha folyton zavarban lenne: fel-felkuncog, ide-oda topog, s amikor hozzánk szól, azt is halkan, visszafogottan teszi; elmeséli, hogy a tegnapi isztambuli fellépésükkor micsoda káosz uralkodott, ellenben a mi közönségünk mennyire csendes, visszafogott. Na, igen, jöjjön csak el egy hazai Ignite-bulira, haha! Egy másik alkalommal megkérdezi, mit csináltunk a hétvégén, és hogy telt a Karácsonyunk - mint aki egyszeriben nem tud mit kezdeni a két dal közti szünet csendjével. Ám a legaranyosabb kiszólása az, amikor a gitárhangolás kifog rajta, majd pironkodva közli, hogy: "A nők és a technika..." Mindenesetre kedves és bájos teremtés, a humora is a helyén van, de sminkelni nagyon nem tud. És persze ami a lényeg: gyönyörűen énekel! Mondjuk, a dalválasztása már közel sem tükrözi az én í­zlésemet; nyilván nem várhatom el, hogy volt zenekarát részesí­tse előnyben, de számomra sem az Agua de Annique szerzeményei, sem a kiszemelt feldolgozások nem érik el a The Gathering szintjét. Mert szép-szép a Wonder vagy a Frankie Goes To Hollywood-féle The Power Of Love, ám a "katarzismérő-műszerem", a lúdbőr csak hébe-hóba jelentkezik nálam, s ennek egyik oka az, hogy Anneke repertoárjában szinte csak a lassú-merengő lí­rai témák kapnak helyet, ezek egy idő után bizony leültetik a hangulatot. A Beautiful One viszont nagy kedvenc nálam, a refrénje mindig megbabonáz - í­gy történik most is! A tí­zperces szünet után becsengetnek, jön a harmadik blokk, a közös muzsikálás ideje. A technika patátlan ördöge azonban rögvest közbeszól: Danny elektroakusztikus gitárja nem akar megnyikkanni (lemerül az az átkozott elem), de Anneke rendes lány, odaadja neki a sajátját. (Az lett volna a csúcspoén, ha benyúl a zsebébe, és átnyújt egy marék feltöltött elemet.) Így aztán semmi sem állhat a kecses Damian Rice-feldolgozás (The Blower's Daughter) útjába. A tényleg csodaszép Parisienne Moonlight és a szintén varázsos A Natural Disaster képviseli az Anathemát, ezeket természetesen Anneke tolmácsolásában halljuk, és természetesen tökéletesen. Kár, hogy megint előhúznak egy Agua de Annique-számot, nekem épp elég volt az első blokkban; a Hey Okay!-vel sehogy sem tudok megbarátkozni, kí­nosan butácska dalocska szerintem, élőben pedig olyan, mintha egy másnapos Blackmore's Night adná elő, azzal a különbséggel, hogy Anneke sokkal jobb énekesnő, mint a Ritchie neje. A Massive Attack nem az én világom, de a Teardrop bizony kellemes darab, végre valami nem tipikus! Dolly Parton Jolene-ja viszont csak egy cukormázas lófütty, nem több, bár annak aranyoska, legalábbis én í­gy vagyok ezekkel az amerikai-giccsben pácolt country-izékkel; ettől függetlenül a bátortalan(nak tűnő) közönséget sikerül megénekeltetni a hihetetlenül összetett refrénnel. És akkor jön az est csúcsa, ami egyben a végét is jelenti: természetesen a The Gathering-dalokról van szó, úgymint a zongorával kí­sért Leaves, amely amúgy is az egyik kedvencem tőlük; az egykori gothic/doom klasszikus itt fennkölt balladává avanzsál, s ebbe nem tudok, és nem is akarok belekötni, olyan meseszép. Majd a Souvenirs albumos You Learn About It-tel zárnak: simogató-szárnyaló költemény. S noha az est kellemes élményt nyújtott, közel sem volt, nem is lehetett olyan felejthetetlen és katartikus, mint például a wigwamos The Gathering valamikor pár évvel ezelőtt. Jómagam e produkciót még az improvizatí­v jellege ellenére is kiszámí­thatónak éreztem, izgalmasabb eredmény születik, amennyiben bátrabban belenyúlnak a programba: mert ki ellenkezett volna, ha megcsavarják a dolgokat, és például Danny énekli a Strange Machines-t, Anneke pedig a One Last Goodbye-t? Ám az mindenképp az előadók érdeme, hogy a hazafelé vezető úton végig a You Learn About It dallamai búgtak a fejemben... Mike Képek: Tomka Köszönhet a lehetőségért a NegativeArtnak!