Overkill: Ironbound

írta Kotta | 2010.01.03.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.wreckingcrew.com

Stílus: Thrash metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A thrash műfaj nem tartozik szorosan véve a Hard Rock Magazin profiljába, de a stílus vezető együttesei (Metallica, Slayer, Megadeth) körüli történéseket természetesen nyomon követjük, hiszen időközben kifejezetten mainstreammé vált (a világ egyik legnépszerűbb metal zenekara kétség kívül mai napig a Metallica). Sőt, időnként még lemezkritikára is ragadtatjuk magunkat, főleg, ha olyan piszokerős albumról van szó, mint az új Overkill. Jómagam a ’80-as évek eleje óta hallgatom ezt a zenét, jó ideig nekem is a Metallica volt az első számú kedvencem, a Kill ‘em All-t például már a megjelenése hetében megszereztem Németországból, de a Slayer, Exodus, Destruction, Megadeth bakelitek is gyakran felkerültek a lemezjátszómra. Első figyelmeztetés: ha valaki ennek ellenére ezt a fórumot nem tartja autentikusnak ebben az al-műfajban, akár abba is hagyhatja az olvasást, és nyugodtan tájékozódjon más forrásból.

Második figyelmeztetés: egy rövid zenetörténeti eszmefuttás következik most, ha ez téged nem érdekel, ugord át ezt a fejezetet… Szóval, a thrash párhuzamosan alakult ki és fejlődött a speed metallal a ’80-as években, az alapkoncepció mindkettőnél ugyanaz lehetett: a NWOBHM által létrehozott paneleket még gyorsabban, még keményebben játszani. A különbség főként abban jelentkezett, hogy amíg az európai fejlődés elsősorban a dallamos, bombasztikus, időnként “operás” énekstílus felé vette az irányt (ennek valamelyest alárendelve a gitárjátékot is), a leginkább amerikai hordák éppen a gyilkos riffeket helyezték előtérbe, amíg az ének(es) szerepe javarészt háttérbe szorult. Erőteljes hardcore punk hatások jellemezték a korai thrash bandákat, ennek következtében a gyakran társadalompolitikai (más esetben horror-közeli, apokaliptikus) felhangokkal operáló szövegeket elégséges volt ráüvölteni a technikás gitárjáték és a töredezett tempók dominálta zenei alapokra (mindeközben az európai metal fősodra tematikában is más utat jár be, jellemzően történelmi eseményekhez nyúl és/vagy kitalált (fantasy, sci-fi) világokat épít). Mindez persze csak a alaptrend, kivételek mindig akadnak.

A punk és a metal fúziója azért nem olyan meglepő jelenség, már a NWOBHM szellemiségében is ott volt a polgárpukkasztás. Mindig meglepődöm azonban a sludge stíluson, melynek tudvalevőleg a punk és a doom a legfőbb összetevői. Hogy a fenébe lehet két egymástól ilyen távol eső stílust egymásba integrálni? Mégis sikerült, ezen is látszik a kemény rock életképessége! Miért is keveredtem ebbe a hosszadalmas fejtegetésbe, vajon? Természetesen nem ok nélkül, hanem azért, mert jómagam éppen az Overkill zenekar munkásságában, stílusában érzem legtermészetesebb, vegytiszta formájában fellelhetőnek ezeket az alkotóelemeket: a tradicionális metal riffelést, a punk lendületét és a doom súlyosságát, gonoszságát. Már eleve a punk felől érkeztek a szcénába, nem lehet nem észrevenni, kihallani az egyszerű, kontrollálatlan dühöt a zenéjükben. Ugyanakkor mindig vannak vontatott, málházós számok is a lemezeiken, ilyenkor Blitz a dühös lázadóból bizony csuklómozdulattal vált át a fő-gonosz Oszkár-díj esélyes alakításába. Én bizony el is hiszem, hogy éjjel felkeres, és álmomban simán átvágja a torkomat, ha nem viselkedem szépen…. Szóval a Black Sabbath éppen úgy ott van a hatásaik között, mint a Black Flag. (Mindegy, csak fekete legyen, nem igaz?)

Egy szó, mint száz, számomra mindig is unikum volt Bobby Ellsworth és D.D. Verni bandája, az is marad, ha ilyen minőséget produkálnak. A New Jersey-ből származó banda fénykora ’89 – ’93 közé tehető, klasszikus albumaikat (The Years Of Decay, Horrorscope, I Hear Black) ekkoriban eresztették rá a gyanús hallgatóságra, de azóta is folyamatosan – némi óvatos kísérletezgetéssel a ’90-es évek második felében - hagyományos minőséget szállítanak. A másik, amit szeretek, hogy sajátos, mással össze nem téveszthető hangzásuk van, amit a személyi változások (Bobby Gustafson távozása, majd az öttagúra bővülés) és a csúcsproducerek (Terry Date, Colin Richardson, Chris Tsangarides) sem tudtak megváltoztatni – azonnal megismerni, ha ők játszanak. (Bizony, a stílus tengerentúli népszerűségét az is jelöli, hogy egy “másodvonalas” zenekar is megengedhette magának ezeket a neveket.) Ez nagyrészt Blitz sajátos orgánumának és Verni előretolt, pattogós (mondhatnám “Maidenes” basszusgitár-hangzásának köszönhető.

Valamint (szerintem) annak, hogy a gitárokat nem hangolták le agyig, jórészt megmaradtak a tradicionális metal riffelésnél és hangzásnál, még a nehezebb időszakokban is. Én pont ettől szeretem őket, és ha ez a hozzáállás neked is szimpatikus, akkor az Ironbound hatványozott gyönyörfaktor lesz számodra, azt garantálhatom! Merthogy ez is egy olyan régisulis cucc (hangzás, dalszerkezetek tekintetében), ami ugyanakkor a frissesség erejével is hat. Merthogy a számok méregerősek, a harminc év összes rutinja csúcsteljesítménybe torkollva söpör le mindenféle kételyt az asztalról, már ha valaha is voltak ilyenek. A riffek fogósabbak, mint bármikor eleddig, a refrének ülnek, mint Nancy a fűben, a tempó hasít, akár egy szuperszonikus repülőgép, a zenészek okosan adagolják a meglepetéseket, a lemez felépítése pedig nagyon tudatosan halad a - jólesően ismerős témáknak, dallamoknak köszönhető -kezdeti kellemes meglepődéstől a katarzisba hajló végkifejlet felé.

Mindjárt a nyitó nyolcpercesben megkapjuk az Overkill esszenciát, a klasszikus lemezek legjobb pillanatait. A címadóban mintha a Master korabeli Metallica jammelne UDO-val, a Bring Me the Night-ban pedig egy akkora NWOBHM riffet tolnak (csak éppen 45-ös fordulaton), hogy azt akár a Diamond Head is írhatta volna (talán úgy is van :D). Van itt minden jóság, csordavokálos fémhimnusz (Give A Little), középtempós málházások (melyek az újkori UDO lemezekről sem lógnának ki nagyon), szélsebes zúzdák, és persze sok-sok Metallicás (pardon, Overkilles) riff és szóló. Nincs üresjárat, minden számot meg tudtak „bolondítani” valamivel, az Endless War aprításába például sikerült jó kis Maidenes futamokat és még közönség-énekeltető óózós részt is beletenni.

Pontszám: 9