Tracedawn: Ego Anthem
írta Tomka | 2009.12.27.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Redhouse
Weblap: www.tracedawn.com
Stílus: modern melodikus death metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Lehet utálni és fikázni, vagy imádni és tisztelni, ám kétségtelen, hogy a Children of Bodom munkásságának sok követője akad. Egyediségük bizonyítéka lehet, hogy zenéjük replikatorai többnyire nem továbbgondolták vagy új zenei közegbe helyezték a "formulát", hanem kvázi egy az egyben lemásolták azt: első hallásra úgy tűnik, mintha csak új riffeket és szólókat csaptak volna hozzá a számokhoz. Nem hiszem, hogy ez az együttesek fantázianélküliségének tanúbizonysága lenne, sokkal inkább annak, hogy a thrash, a power és a black metal elemeinek unikális kombinációja nem termelhet ki újabb alstílust magából, annak ellenére, hogy egy muzikálisan rendkívül gazdag recept. Pláne, ha hozzávesszük, hogy a Bodom-imitátorok az idők folyamán megtalálták saját hangjukat, többé vagy kevésbé eltávolodva a kiindulóponttól: elég csak a Northerre gondolni, akiket anno még Alexander Kuoppala, a Bodom ex-gitárosa segített hozzá lemezszerződéshez. Utána persze - kb. egy időben a COB "kommerszé válásával", amikor is megirigyelték a modern metal bandák sikereit - mondjuk, megtalálták saját hangjukat a death metal felé való elfordulással, és a tiszta énekbe való invesztálással. Ám akadnak olyan együttesek is, akik nem tértek le az első két Bodom lemez által kijelölt útról, mégis sikerült egyedi ízt adniuk hozzá: ilyen a szintén finn (mi más?) Cryhavoc, akik egy hihetetlenül megkapó romantikus-melankolikus hangulatot csempésznek a félig énekelt-félig "hörgött" számaikba. (Még egy split lemezt is kiadtak a Bodommal azok első nagylemezének megjelenése előtt.) Nos, a finn (meglepődtetek?) Tracedawn nem ez a kategória. Abban, amit csinálnak, sok eredetiség nincsen. Már. Ironikus, mert az első lemezükön, a 2008-as Tracedawnon még volt. Azért volt, mert talán a srácok se tudták eldönteni, hogy mit is akarnak játszani valójában. Akadt ott egy jó adag power és melodikus death metal, amelyben halványan az Insomnium-féle atmoszféra is felütötte a fejét: mintha egy sötét téli erdőben való kilátástalan bolyongás elkeseredésének és dühének soundtrackje lenne. A gitárok erőteljes jelenléte, thrash-power riffjei és klasszikus szólói azonban már emlékeztettek a Bodom által kitaposott ösvényre - azonban ezen az ösvényen valahol a modern death/power metal határvidékére lyukadtak ki, amely már korántsem nevezhető egyedinek. A modern jelző itt nem töredezett témákat, üvöltéseket és pokol mélyéig hangolt gitárokat jelent: leginkább a hörgés és a tiszta vokálok mindent simára csiszoló működésében érhető tetten (leszámítva azt a pár 'core-os tördelést és leállást, amivel úgy érezték, hogy muszáj "színesíteniük" a tempó-kavalkádot). Ezzel pedig a múlté első lemezük karcossága, kifejletlen keménysége - ám tény, hogy ezzel együtt az összkép sokkal egységesebbé vált. Míg az első lemezen főként a tiszta ének dominált - amely meglepetés volt egy alapvetően melodikus death metal alapokra épülő zenénél -, az elég fura címmel illetett Ego Anthemen már a kiszámítható, szinte mindig ugyanúgy kijátszott cserélgetést kapjuk: a húzós verzékhez hörgés illik, a refrénhez pedig dallamos vokálok, mi más. Nyilván nem tervezték ezt így el előre, amit a Repeating Mistakes c. szám is mutat, amely teljesen nélkülözi az "éneket", ám tény, hogy ami potenciálisan változatos, az így kissé unalmassá válik a lemez végére. Ami, bizony csak 38 perces - és ez igencsak az előnyére válik. Üresjárat nincs, bár a számok is elviseltek volna több diverzitást: talán pont a kiszámíthatóság miatt, első pár hallgatásra összefolynak a dalok. Ám a kidolgozott gitártémák, és a már sok helyről ismert, mégis megunhatatlan gitár-szintitezátor szólópárbajok egyénítik a számokat. A Dirt Track Speedballon pl. olyan megkapó Follow The Reaper-es döngölést hallunk a srácoktól, hogy nincs mást mondani, mint hogy le a kalappal. Azon srácok előtt, akik mind 87 és 90 között születtek. Nem a Hackneyed nevű, 15 évesekből álló death metal banda nevetségességéről van tehát szó, ám amellett, hogy a fiatal életkor elismerést válthat ki a hallgatóból, arra is magyarázatot ad, miért éreztem az ujjaim hegyére tolakodni a "herélt" kifejezést a tiszta énektémák tekintetének jellemzésében. Mivel ez már nem fő "instrumentum" Antti Lappalainen eszköztárában, így a refrének édeskés melódiamázára korlátozódik, nélkülözi a rétegzettséget, és azt az ösztönös bájat, ami az első lemez pár számában (pl. Without Walls, In Love With Insanity) még megvolt. Aggódni azonban nem kell, a mindössze 20 éves srác teljesítménye maximálisan profi - az a plusz pedig bizonyára megjön majd neki az évek folyamán... Tuomas "Tumppi" Yli-Jaskari gitárosnak például egy csöppet sem kell szégyenkeznie: szinte egytől egyig ügyes, földbe döngölő riffekkel állt elő a 2009-es lemezre, néhány blackes tekerést is integrálva a számok közé. A lemez egyik nagy erőssége fékezhetetlen intenzitása: az egyes visszásságok ellenére is az első perctől az utolsóig magával ragad, az instrumentális részleg professzionalizmusa és kiforrottsága gyönyörködtet, az a pár sláger, ami befért a lemezre (In Your Name, Make Amends, stb.), szupermelodikus bevonatával pedig még karácsonyi muzsikának is elmenne... A lemezről egy dolog azonban nagyon is hiányzok: az atmoszféra. Az a hangulat, amely az Eternal Tears of Sorrow vagy az Insomnium által képviselt finn melodikus death metal szcénánál kötelező elem. Tisztára csiszolt számok, nincs piszkos élvezet - talán majd legközelebb: addig is a roppant melodikus gitártémák vigasztalhatnak... (Nem úgy, mint a nagyon eltalált, ironikus borító esetében: nesze neked globalizáció és önpusztítás...)
Legutóbbi hozzászólások