Everwood- Mind Games
írta garael | 2006.03.01.
Megjelenés: 2005
Kiadó: Burning Star Records 2005
Weblap: www.everwoodsite.com.
Stílus: prog. metal
Származás: Magyarország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Koncz Balázs, a zenekar énekese küldte el az egyébként a honi szaksajtóban már igen jó visszajelzéseket kapott új Everwood albumot. No, lássuk, mibe tudom beleverni a csúfot- mondhattam volna, ha ilyen lennék, meg hát egyébként is verni nem a csúfot vertem sohasem. No, ami az első látásra feltűnt, a megküldött lemez igényes Havancsákgyulás, fantasy-s, agyas kompozíciójú digipack borítója, a szép, jól olvasható szövegkönyvvel. A honlapra rápillantva a lemez kiállításának színvonala köszön vissza rám, látszik, hogy a srácok sokat adnak a művészi megjelenésre, és a zenéhez kapcsolható vizuális világra. A képek láttán szinte borítékolható volt a zenei irányvonal is, mely kemény porno grindcore - no jó, vicceltem, persze, hogy progresszív metal, erős billentyűs tüzérségi támogatással, és riffelős gitárjáték rohammal. Az első szám, mely egy szöveges intro, némiképp Rhapsody-s feelinget árasztva ontja magából a true metal harci csörömpöt, ám a The past is Alive már más vizekre evez, izé vágtat. Némi Sonata Arctica-s játékos szinti futam és galopp után azonban beúsznak az első, rafinált, csavart, ám mégis emészthető refrénű dallamok. Hogy legyen mihez hasonlítani a dallamvezetést, és riffgyártási vonalat, talán a Nemesis Abraxas c. lemezét említhetném, ott találkoztam ilyesfajta dallamkompozíciós megvalósítással. Ami már az első számból kiderül, vitathatatlan dallamérzékkel rendelkezik az együttes, engem néha szinte filmzenés hangulatba hoznak egyes melódia-részletek. A remek refrénekhez azonban úgy érzem, Balázs hangja még nem eléggé képzett, főleg a magasabb tartományokban hallom az erőlködést. Ez azért is fontos, mert a dalok dallamvezetési amplitúdója igen nagy terjedelmű, amely kiteljesedéséhez szükséges lenne a magasabb hangok tiszta kiéneklése is. A következő szám filmzenés billentyű-előétele ott folytatja, ahol az előző szerzemény abbahagyta. A gitárfutamokban érzek némi Symphony x-es hatást is, ezt erősíti meg a már említett filmzenei hangulat is, illetve a vezérdallam szinte musical-ba illő fülbemászó tulajdonsága. Érdekes, hogy ezeket az összetett dalokat már első hallásra élvezettel hallgatja az ember, pedig nemigen találhatjuk meg a szokásos verze-refrén-verze felépítést. Az énekesi teljesítményben itt is érzek némi bizonytalanságot, néha a hamisság határát súrolva. A negyedik szám némiképp begyorsítva szonátázik, az ének is agresszívabbá válik, melyet a durvább gitár-riffek is kihangsúlyoznak. A dal rengeteg apró kis mozaikdarabból áll össze, érdemes a billentyűjátékra figyelni, mely - bár technikailag még nem éri el a nagy példaképek színvonalát- ám mindenképpen ötletesnek és élvezetesnek bizonyul, a dallamformálás fő eszközeként végül is főszereplője az albumnak. A következő számot a Black Leaves együttes tagjai bizonyára kedvtelve hallgatnák, mivel róluk szól - de poénos kedvemben vagyok, bocsi. Érdekessége a számnak, hogy egy pár pillanat erejéig a Child in time is megidéződik, az óóó-zós skálázás szerényebb köpönyegében. A riffelést talán ebben a számban érzem a legmodernebbnek, a staccato-s középdöngölde ügyesen csúszik át egy-egy lebegősebb témába, hogy aztán kiabálós, ismét musical-szerű témába váltson át. Az As The Ocean Cries képviseli a líraibb oldalát az együttesnek, témaismételgetésében megidézve némiképp a Helloween c. film örökbecsű zongora idegrázdáját. Kellemes madárcsicsergéssel veszi kezdetét a lemez leghosszabb száma, a szintén líraian induló Jeanne D'Arc, hogy aztán a történelmi témának megfelelően kissé true heavy metálos galoppriffbe kezdjen. Ám ne ijedjen meg senki, a dallamok inkább kellemesen hard rockosak, mintsem germán csatadal jellegűek., s talán itt a legkönnyebben emészthetőek. A dal hangulati hullámzásával jól fogták meg a "story heroikus, ám mégis szomorú" kimenetelét. Talán kicsit hosszúra sikeredett a szerzemény, jóllehet epikus témához ugye epikus megvalósítás illik, én mindenestre az élvezetes progresszív billentyű- gitárfelelgetős részt nem a szám végére tettem volna, mire idáig ér az ember ugyanis, némiképp elfárad. A következő szám frankó bólogatós vezér-riffje kissé disszonáns dallamverzéhez vezet, mely azonban hamar élvezhetőbb refrénre változik. A hangulati változásokat itt is jól követi a billentyű és gitárjáték váltakozó dominanciája, mely egyébként az egész lemezre jellemző. A Pagan instrumentális játszadozása ismételten a hangszeres szekciót dicséri, több, mint 6 percen keresztül egy mini zenei életképet festenek a természetről, szinte látom magam előtt a Spektrum valamelyik hasonló témában készült filmjét. Remekül megfogták a hangulatokat a srácok, úgy érzem, ebben nagyon erősek. A Who's The One To Blame kissé Beatles-es kezdése után a lemez talán legdallamosabb száma bontakozik ki, mely remekül készíti elő az újabb epikus kibontású The Two Of Us-t, mely némi korai Metallica feelinget árasztva fordul egy pszichedelikusabb , elmélkedősebb irányba. A lemezt záró Where I Belong kis zongorás levezető a nagy progresszív gyúrás után, némi izomlázat hagyva a musculus dobhártyában.
Legutóbbi hozzászólások