Jó zenekar, "rossz karma": Winger, Markonee, 2009. december 9., Budapest, A38

"Nehéz a szí­vem, de könnyű a marmonkanna, Kanna, a kanna a kanna, Nem baj, már voltunk még ennél is de mélyebben a Hmmm.. aamm.. a bajba, bajba." Ennek az örökbecsű, tinédzserkoromban nagyon népszerű Voga-Turnovszky dalnak néhány sora járt a fejemben, amikor erre az í­rásra készültem. Pedig a Winger koncertet megelőző napokban még azon elmélkedtem, hogy hogyan fogom majd a szinte teljes létszámban jelen lévő HRM stábot - akár fizikai eszközöket is igénybe véve - í­rásképtelenné tenni annak érdekében, hogy az év egyik legjobban várt eseményéről én számolhassak be. Most viszont, hogy "megnyertem", már nem vagyok biztos benne, hogy jól jártam... No, de kezdjük az elején. Kip Winger számomra az egyik legtehetségesebb muzsikus széles e földtekén. Bár a Winger zenekar első két albuma - attól függetlenül, hogy már akkor is remek szerzeményekkel örvendeztették meg a rajongókat - nem tett rám különösebben hatást. A Pullal viszont erőteljesen alászálltam a "wingerizmus" rejtelmeibe. Ezt csak tetézte néhány Winger szólómunka, melyek közül például a thisconversationseemslikeadream cí­mű mestermű számomra beí­rta magát legkedvencebb lemezeim listájára. Amikor sok-sok év szünet után 2006-ban elkészült a IV-es Winger korong, szinte elaléltam a gyönyörűségtől. Hónapokig nem hallgattam mást, és az év legjobb albumává minősí­tettem. A tavalyi Kip Winger koncert és az idei Karma pedig már olyan szintre emelte rajongásomat, hogy mióta publikussá lett a koncert dátuma, szinte nem volt nap, hogy ne gondoltam volna vágyakozva erre a kora decemberi estére. Ezt a hosszas bevezetőt csak azért engedtem meg magamnak, hogy a tisztelt olvasó még jobban érzékelje azt a felfokozott lelki állapotot, mellyel - a tökéletes élmény biztos tudatában - belevágtam az estébe. Az estébe, mely úgy indult, ahogy elképzeltem. A hajó étterem részén sikerült találkoznunk a teljes zenekarral, akik rendkí­vül szimpatikusan viselkedtek. Történt ugyanis, hogy néhány rajongó - lelkesedésében megfeledkezve arról, hogy a vacsora asztalnál nem illik zavarni senkit - aláí­rás kérési szándékkal járult kedvencei elé. A zenészek természetesen nem álltak kötélnek, viszont az étkezés végeztével maga Kip Winger ment oda mosolyogva az "elhajtottak" asztalához, hogy "Na, kész vagyunk, mutassátok, hol kell aláí­rni...!" Nem lepett meg a jelenet, hiszen nem is vártam mást egy olyan muzsikustól, kinek egész lényéből sugárzik az intelligencia és a "jóemberség". Pearl kollégával ekkor már mi is rájuk "támadtunk", és sikerült is begyűjtenünk egy közös fotót Rod Morgensteinnel, mely előkelő helyet foglal majd el a dobosokkal készült, közös képeket tartalmazó albumunkban. A rendkí­vül pozití­v élményt követően, a várakozástól teljesen felhevülve lesiettünk a hajó gyomrába, ahol már teljes elánnal ostromolta közönségét az olasz Markonee. A megjelenésében szinte öt különböző stí­lust képviselő arc zenéje a hard rock klasszikus ágát képviselte. Az olasz banda rendkí­vül szimpatikusan, hatalmas vehemenciával zúdí­totta a közönségre muzsikáját, melyről a legtalálóbb jellemzést talán JLT kolléga édesapja adta. "Jó kis zene volt ez harminc évvel ezelőtt" , sommázta véleményét a sokat látott (és hallott) szakértők mosolyával arcán. Tény, hogy a dalok nem voltak éppen friss hangvételűek, de azért összességében nagyon rendben volt ez a kis bemelegí­tés. A Markoneeval kapcsolatban tulajdonképpen a legnagyobb problémát abban látom, hogy nincs egyénisége a zenekarnak. Sem az öt zenész, sem az általuk közvetí­tett "üzenet" nem igazán képes megfogni. Bevallom - annak ellenére, hogy a pillanat hevében néha kifejezetten élveztem a látottakat-hallottakat - egyetlen hangfoszlány sem maradt meg bennem koncertjükből. Persze az is lehet, hogy ekkor már a várakozás okozta izgalomtól nem voltam képes rendesen odafigyelni rájuk. Szerencsére - mivel mindkét csapat dobszerelése fent volt a szí­npadon -, nem vett el sok időt az átszerelés. Szinte pontosan a meghirdetett kilenc órás időpontban a szí­npadon állt Kip Winger, John Roth, Rod Morgenstein és Reb Beach, vagyis a hosszú-hosszú évek óta nagyon várt Winger. Amikor kezdésként belevágtak az új album Pull Me Under cí­mű nótájába, azonnal nekiálltam hevesen bólogatni. A csapat óriási energiával látott neki a magyar közönség leigázásának. Az új album egyik legdögösebb szerzeményét egyik nagy kedvencem, a Blind Revolution Mad követte, melynek hallgatása közben, valahol az agyam egyik rejtett zugában halkan megszólalt egy vészcsengő. Először csak - mivel tudtam, hogy Kip betegséggel küzdött - szomorúan konstatáltam, hogy ezen az estén bizony nem kapjuk a 100%-os hangot tőle. Ez persze nem lehet akkora probléma - hiszen sajnos még egy zenész is lehet beteg -, inkább csak nagyon kellemetlen annak, aki pont ilyenkor hallgatja annak az embernek az előadását, akiről elvakult rajongóként azt gondolta, hogy - akár még betegen is - csak tökéletes hangok képesek távozni a torkából. Szerencsére Winger úr vérprofi énekes, ezért a néhány dalon átí­velő problematikus időszakon ügyesen evickélt át, és kb. a koncert egyharmada után már szépen jöttek azok a fránya hangok. Sajnos csak "belőle"... Jómagam, aki a keverő előtt körülbelül 5 lépésnyire álltam, a koncert jelentős részében mindössze egy zajmasszát hallottam, melyből minden fantáziám latba vetésével sikerült csak kihámoznom, hogy miről is van szó. (Hallottam, hogy elől jobban szólt, de hadd ne kelljen egy profi koncerten a jó hangzásért vadásznom a megfelelő helyet!) Sajnos a tény, hogy az év egyik legjobban várt zenei eseményén öt, mesterfokon muzsikáló művész teljesí­tményét úgy kelljen megsaccolnom, teljesen lelombozott. Úgy éreztem magam, mint az önfeledten játszó kisgyerek, akinek egyszer csak durván elveszik a játékát. A Wingertől nekem már az is problematikus lett volna, ha egy picit rosszul szólnak. Ez viszont annál sokkal több, illetve kevesebb volt! ...és ez bizony elsősorban a zenészek felelőssége, hiszen nekem semmi közöm ahhoz, hogy ki áll a pult mögött!!! No, de ahogy Pósalaki bácsi mondta vala, "ugorgyunk"! Miután Kip Winger megharcolt a "technikussal" a valamennyire elfogadható kontrolért, (a már-már kí­nos, a szí­npadról vezényelt javí­tási kí­sérletek perceiben komolyan aggódtam, hogy nem megy tovább a buli) nagyon szimpatikusan - érzékelve, hogy picit szétestek -, dupla energiával vetette magát a programba. A programba, melyből - a bevezetőmben emlí­tett személyes érintettségem miatt - kicsit keveselltem az utóbbi két album nótáit. Az új lemezről a koncertet nyitó Pull Me Under mellett csak a lehengerlő Stone Cold Killer, valamint a Deal With The Devil szerepelt a műsorban, nagy kedvencemről, a IV-es korongról pedig mindössze a zseniális Your Great Escape hangzott el. Szerencsére - tovább szí­nesí­tve a műsort -, itt volt a Pullról a Blind Revolution Mad, Down Incognito duó is. A program nagy részét viszont az első két album szintén kiváló dalai tették ki. (Pl. Easy Come Easy Go Madalaine, Hungry, Seventeen) A zenészek a tőlük elvárható szinten teljesí­tettek. Egyik kedvenc dobosom, Rod Morgenstein kézmozdulataiból í­télve ezen az estén is remekelt. Azért csak a kézmozdulatai alapján, mert sajnos a dobszerelés hangzása volta az egyik legborzalmasabb a koncerten. Voltak olyan percek, amikor egy halvány pergő hangon kí­vül az égvilágon semmi nem jött le a hangszerből. Rövid szólója, amelyben egy bejátszott alap "kí­sérte le", természetesen nem mondott el mindent a mester tudásáról, de fantáziadús és igen technikás volt. A Reb Beach, John Roth duó lazán rázta ki magából a jobbnál jobb szólókat és riffeket, bár ezeket sem volt könnyű néha beazonosí­tani. Jó volt Kiptől hallani, hogy Roth a Giant tagja lett. Azt gondolom sokat nyertek az í­zesen és remek technikával játszó gitárossal! A David Coverdale által csak Lord Of The Strings-nek keresztelt Reb Beach is remekelt, szólója pedig egészen kiváló volt. Kip Winger nagyon jól irányí­totta társait és remek frontember is, de ezt persze már tudtuk róla. Természetesen időnként a zongora mögé is ült, mely időszakokban a Markonee bőgőse biztosí­totta a szükséges mélyeket. A ráadással együtt mindössze másfél órás koncert utolsó tételét, a Markonee hathatós közreműködésével előadott Beatles dal, a Helter Skelter szolgáltatta. A meghajlások után felkapcsolták a lámpákat, én pedig csak álltam és nem értettem, hogy mi történik bennem... Ilyenkor, amikor egy-egy nagy kedvencemet látom, a koncert végeztével levegő után kapkodva élvezem a töltést, melyet az elmúlt percek adtak. December 9-én este fél 11-kor pedig csak egy nagy, csalódott ürességet éreztem. Eljött a Winger, itt volt. Láthattam négy remek muzsikust, akik a problémák ellenére is helytálltak és a tőlük elvárható szinten, (valószí­nűleg) remekül zenéltek. De nekem ez ezen az estén ez kevés volt! Én ezektől a profiktól, profi produkciót várok, melybe semmilyen kí­nos malőr nem fér bele! Nekik nem tudok és nem is akarok hibákat elnézni! Sokkal többre tartom őket ennél! Ahogy szokták mondani, értük haragszom, nem ellenük! Talán legközelebb... Bármi is történt, várni fogom az újabb találkozást! Brinyó Képek: Pearl69, Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesoundnak! Utószó: Olasz meló 2., avagy a hakni bosszúja A koncert után közvetlen, és a napokban is nagyon sok fórumon olvasható, hogy sokak szórakozását és koncertélményét rontotta el a botrányos hangzás. A felháborodások mellett az a kérdés is felmerült, vajon hogyan kerülhet ilyen helyzetbe egy olyan csapat, mint a Winger? Sajnos a válasz, ha nem is annyira népszerű, mégis egyszerű. Amikor egy Winger szintű csapat elhatározza, hogy meghódí­tja az öreg kontinenst, a menedzsment utánanéz a lehetőségeknek, vajon hogyan lehetne kevés pénzből kivitelezni egy ilyen utazást. Hogy miért kell kis pénzből megoldani? Mert azzal Ők is tisztában vannak, hogy jelenleg kisebb klubokat lehet megtölteni ezzel a névvel, és akkor a Winger esetében még finoman is fogalmaztunk, mivel a budapesti A38 hajó volt a turné egyik legszí­nvonalasabb állomása. Ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldás találni egy olyan zenekart, akik alig várják, hogy egy olyan csapattal indulhassanak útra, akiknek nevük van, í­gy biztosí­tott a közönség a bulikon, ráadásul az egyetlen esélyük egy külföldi turnéra. Egy ilyen európai csapatra bí­zzák az infrastruktúra megszervezését, amit a lehetőségeikhez képest meg is oldanak. Jelen esetben az olasz zenekarra jutott ez a feladat, akik minden bizonnyal ezt maximálisan meg is oldották, kivéve a technikai személyzetet, aki nem volt más, mint a nemrég hazánkban járt Carl Palmer koncertet is tönkrevágó olasz buszsofőr, aki valami miatt a vállalkozói igazolványába a hangtechnikusi teáor számot is beí­ratta. Nos, ennek másodszor is megittuk a levét. Persze mindent rá lehet kenni "szerencsétlen" talján barátunkra, de azért egy gondolat a profizmusról. A koncert után mindenki maximálisan elégedett volt a Winger zenekar teljesí­tményével és profizmusával. Én ezzel egy kicsit vitatkoznék. Az a csapat, aki képes vakon belerepülni egy európai turnéba, korántsem nevezhető profinak. Aki nincs tisztában azzal, hogy hova viszik és milyen körülmények között, ezzel saját bőrét odadobja a vásárra, korántsem nevezhető profinak. Komolyan elgondolkodtam a koncert után, hogy bár nagyon szeretem az amerikai bandákat, de ha nem látom megfelelőnek egy turné minőségét, inkább kihagyom, í­gy nem érhet akkora csalódás, mint most az A38 hajón a Winger koncertjén. Szakáts Tibor