IQ: Frequency

írta Kotta | 2009.11.24.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.iq-hq.co.uk

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Amikor 2007-ben Martin Orford távozott az IQ-ból, az új albumot övező baljós előjelek elérték tetőpontjukat. Orford nem csupán egy tag, vagy egy alapí­tótag volt (a kettő közül), hanem Peter Nicholls mellett a brit (neo-) prog. rock együttes védjegye és kreatí­v energiaforrása. Ráadásul 2005-ben, Paul Cook dobos is távozott a prog-óriás soraiból, 23 év kitartó és szolid teljesí­tmény "leszolgálása" után. A tagcserék bizonyára sok rajongó szemében rajzoltak kérdőjeleket az együttes jövőjének horizontjára: az angol progresszí­v rock "második hullámának" képviselői - akik a Marillionnal egyetemben akkor kezdték el (a '80-as évek elején) a klasszikus prog. rock vénájában í­rni máig meghatározó muzsikájukat, amikor a szigetet a new wave és a punk hordái foglalták el - egy-két, a régmúltban bekövetkezett tagcserét leszámí­tva, mindig is biztos felállással rendelkeztek. Pótlásukra Andy Edwards (ex-Robert Plant Band) dobos és Mark Westworth (Darwin's Radio) billentyűs érkezett, akiknek 2007 őszén egy rövid turné erejéig megadatott az esély, hogy jobban összecsiszolódjanak az egyszerre innovatí­v és hagyományőrző progerekkel. A másik nagy kérdést a 2004-ben megjelent Dark Matter album jelentette. Egészen pontosan az, merre lehet innen továbbmenni - felül lehet-e múlni az utóbbi albumok betetőzését, és (talán) beteljesülését jelentő korongot? Az IQ-t gyakran érik vádak, hogy csupán lekopí­rozza a '70-es évek nagyjainak sikerreceptjét, és ugyanazt az algoritmust ismételgetve zsebeli be a dicséreteket. Tény, hogy a brit együttes egy paradoxon metszéspontjában tengeti életét: egyrészt egyértelműen leróják tiszteletüket a nagyok előtt, nyí­lt inspirációs forrásként merí­tve ihletet és erőt belőlük, másrészt az évek folyamán tagadhatatlanul kialakí­tották könnyedén megkülönböztethető, saját hangzásukat és zenei világukat. A Dark Matter különleges pozí­ciót foglal el az életműben: a Subterranea grandiózus konceptalbuma, és a The Seventh House megadallamos, intellektuális rock zenéje után visszakanyarodott a tradicionális, 70-es évekbeli hangzásvilághoz, példának okáért Mellotronnal és Hammonddal fűszerezve az atmoszférikus zeneparádét. Másrészről, a Dark Matter az IQ zenei koncepcióját tekintve is csúcspontnak számí­t. Szinte esszenciális formájában jelenik meg az a szofisztikált szentimentalizmus, amely gondosan kimunkált, erősen fókuszált szerzemények (értsd: nincs öncélú virgázás és a különböző zenészek "elkóborlása") formájában ölt testet. Az atmoszféra mindenek felett - ez az IQ ars poeticája. És ennek volt elhagyhatatlan összetevője Orford játéka, aki a Jadisszal ellentétben (ahol csak egy hangszer a többi között) sokat variált, komplex, mágikusan melodikus, érzelmes témák sorozatával járult hozzá a hangulatteremtés korántsem olyan egyszerű feladatához. Eddig még nem emlí­tett, ám legalább ilyen fontos "hatáselem" Mike Holmes gitárjátéka, aki, elsajátí­tva a hacketti gitárhangzást, a korai Genesisre hajazó szólóival emeli a melankólia fényét. No és persze Peter Nicholls unikális orgánuma az, ami egyedivé teszi az IQ-univerzumot. Peter úgy énekel, mintha magányos és szomorú lenne, eltelve vágyakozással. Mert az is. És mi ilyennek szeretjük. Fish-hez és Gabrielhez hasonlóan, drámai hangszí­nével, operai képességeivel olyan bűvészmutatványokat mutat be hangszálaival, hogy már-már a másvilágba/ra teleportálja az egyszeri hallgatót - a hangjában megbújó, sérülékenységet sugárzó vibrálással bárkit lekenyerezne. Az IQ további paradoxona ez a pozití­v energiával megtöltött, gyöngyöző melankólia: a keserédes szomorúság felemelő érzése hatja át a melódiák sorát. Az IQ ezen egyedi érzés- és dallamvilága, kiegészülve a Gabriel-érás Genesis "romantikus" progresszivitásával és némi Pink Floyd-os, lebegő atmoszférával, tökéletes kombinációt alkotott a sötétebb, borongósabb hangulatú Dark Matteren. És, hogy milyen lett a 2009-es felvonás? A Dark Matter meditatí­v, markáns mélabújához képest egy-két dalban bizony bekeményí­tettek az "öregek". Orford távozása után, Holmes gitárjátéka és John Jowitt basszusgitárja sokkal jobban előtérbe kerültek - ellentétben egy-két régi albummal, ahol néhol már-már annyira háttérben maradtak, hogy - a szólókat leszámí­tva - kiegészí­tőként funkcionáltak. Ezúttal a munkamegosztás a kulcsszó: a játékával modernebb í­zeket is meghonosí­tó Westworth és a néhol tőle igencsak szokatlanul vaskos témákat szállí­tó Holmes egymásnak adogatják a stafétabotot, mind a "lead (vagy akár leit) motí­vum", mind a szólók terén. A Frequency újdonságot hordozó arculatának tipikus dala a The Province: az akusztikus gitár és zongora felvezetésével megtámogatott balladisztikus felütés egy idő után kvázi progresszí­v metalba csap át, teret engedve egy bombasztikus instrumentális résznek. A súlyosbodást "leszámí­tva" azonban ez a szám is tipikus IQ nóta "marad": a jól ismert, együtt járó tempó- és témaváltások követik azt az elképzelést, amely az egész albumot, és az egyes számokat tekintve is alternatí­v érzelmi ví­ziók tárházát mutatja be. A számok hasonlóan épí­tkeznek, mint egy szí­ndarab: hatásszünetek, érzelmi csúcspontok, feszültséget keltő fel- és átvezetések, és az elmaradhatatlan katarzis. A Frequency frissességének másik ékes bizonyí­téka a cí­madó dal. A nyitás Kashmir-szerű szaggatottságának mélységét a "röfögő" basszusgitár húzza alá (Jowitt "végre" reflektorfényben), vele párhuzamosan Holmes magasztos "gitárnyúzása", majd a space rockra hajazó szintetizátortéma rajzolja körül az "új" IQ portréját. Ám ezen apróságokat leszámí­tva a megszokott IQ kézjegyek sorakoznak a korongon. Az epikus kompozí­ciók sem maradhatnak el: példa a már első hallgatásra is kitörölhetetlenül ragadós vokál-melódiákkal rendelkező Stronger Than Friction, és a néhol az Ayreon space operáit megidéző Ryker Skies, amely az AOR megadallamaival bí­ró refrénnel teszi fel a pontot az i-re. Az IQ lí­rai oldala is erősebbnél erősebb dalokkal képviselteti magát: a One Fatal Mistake pl. akár a Dream Theater Metropolisának balladái közé is beférne. A Life Support a Dark Matter elégikus hangnemét keresztezi az Ever és a The Seventh House bivalyerős dallamaival, a Closer pedig a Province robosztus témáit cseréli le egy központi gitárriff köré épí­tett, csendes, felemelő romantikára.

Pontszám: 8.5