Evergrey: Monday Morning Apocalypse
írta garael | 2006.02.22.
Megjelenés: 2006
Kiadó: Inside Out Records
Weblap: www.evergrey.net
Stílus: progresszív power metal
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy gondolom, két olyan album jelenik meg az idén, melyre a világ prog.rockerei egyöntetűen nyálcsorgatva várnak: az egyik a Queensryche Agymosás Hadművelete, a másik pedig jelen kritika tárgya. Véleményem szerint az északi színtér a metál egyik legfontosabb várává vált, olyanná talán, mint a valamikori Bécs, mely végülis megnyithatta a kapukat Nyugat-Európa felé a támadó mongol, később török csapatoknak. Ráadásul nem egyetlen stílusban adnak újabb és újabb örökösöket a metál kiráyi trónjára: az extrém zenéktől a progresszív műfajokig szinte minden évben felbukkan egy csapat, hogy megmutassa a világnak az északi láng fényét (huhh, ez kissé patetikus volt), miközben a régiek egyre magasabbra teszik fel az elérendő mércét. Furcsa kimondanom az Evergrey esetében ezt a szót, hogy régi, hiszen mintha csak tegnap lett volna, hogy megismertem egy addig számomra ismeretlen, ám már két lemezen túljutó svéd együttes érdekes, addig sosem tapasztalt atmoszférájú lemezét, a In Search Of Truth-t., és kicsit később a ronggyá hallgatott Recreation Day-t. Az együttes azonban, bárhonnan is nézem, elmúlt 10 esztendős, jóllehet első lemezük már a metal feltámadás első évében, 1998-ban jelent meg. Mit is jelent Nekem az Evergrey? Elsősorban természetesen egy progresszív metál bandát, gyakori dühödt, kemény, modern, ám mégis a nagy klaszikusok örökségéből származó riffeléssel, szomorkás, elmélkedős dallamokkal, és ezzel együtt filmzenét. Filmzenét, kaphatják most sokan fel fejüket, ám számomra az Evergrey dalait belengő szomorkás, némileg fatális hangulat ugyanazt hordozza, mint a hetvenes évek francia újhullámos filmjeinek klasszikussá nemesedett muzsikája- jóllehet másfajta eszközökkel megjelenítve. Az Evergrey úgy gondolom, méltán kerülhetett be a metál hírességek pantheonjába, hiszen megtalálták azt a vékony vonalat, mely összeköti az igényes zenei kifejezést a jó értelemben vett kommercianizmussal. Jóllehet zenéjük maximális élvezetéhez kell bizonyos fajta hangulat, a dallamok és refrének vannak annyira "ragadósak", hogy bármely időszakban kedvvel hallgassa őket az ember. Mit is mondhatnék az új lemezre? Ha nagyon szakmaian közelítem meg, nem találok túl sok változást az előző albumhoz képest. Talán kicsit gyorsabb lett a tempó, talán kicsit dühösebbek, modernebbek a riffek - eltolva ezzel kissé a power irányába a dalokat-, talán még fülbemászóbbak a dallamok, és a billentyű színesítő effektjei még dehumanizálóbb hangulatfoszlányokat közvetítenek . Az Evergrey ereje azonban nem (csak) is itt mutatkozik meg: ismét sikerült megragadniuk zenéjükben azt a rengeteg hangulati árnyalatot, melynek eredője az a megfoghatatlan légkör, amit bátran nevezhetünk az együttes találmányának. A fejbólogatós - gyakran a modern metál bandákra jellemző riffelést (Obedience) olyan érzékkel tudják a szomorkás dallamokhoz illeszteni, hogy a dalok nem esnek szét, létrehozván a zenei Yint és Yangot, melyek nem léteznek egymás nélkül, ám ketten együtt a világegyetemet adják. Ahogy a banda történetének talán legkeményebb riffjéből - The Curtain Fall- átváltanak egy énekeltetős, slágergyanús dallamba, azt ezidáig ilyen tökéletesen pusztán egyetlen bandánál, a csúcson lévő Paradise Lost Draconian Times albumán hallottam. Hiába, nem tudok számokat kiemelni, szinte mindegyik maga a tökéletesség: a lemez címadó poweres lendülete, az Unspeakable lírai durvulata, a Lost elmélkedős verzéje, vagy az At Loss For Words dühödt, kiabálós kiállása megannyi gyöngyszemként ékítik a dalok füzérét.
Legutóbbi hozzászólások