Steve Morse Band: Out Standing In Their Field
írta Adamwarlock | 2009.11.12.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Eagle Rock Entertainment
Weblap: www.stevemorse.com/
Stílus: fúziós rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Sokak számára a száz százalékig instrumentális rockzene az unalom poklát jelenti. Tény, hogy, ha egy együttes ebbe a fába vágja a fejszéjét, számíthat rá, hogy bizony nagyon kérges és kemény a törzse. Értem ez alatt, hogy egy instrumentális lemeznek kiemelkedően kell teljesítenie, ha köztudatba akar kerülni. Amióta az instrumentális zene rögös útját választó Steve Morse a Deep Purple legénységét erősíti, szólókarrierje kissé perifériára került a művész életében. 2005-ig szabályos időközönként jelentek meg lemezei, ám a StressFest utáni kiadások feledhetőek voltak, mint egy Uwe Boll fim. Valami hiányzott belőlük. Ezen az albumon, azt kell mondanom, Steve ismét megtalálta a kilencvenes években felejtett önmagát, és egy a végtelen profizmussal megkomponált kiadvánnyal bővítette a fúziós rock panteonját. Gondolom senki nem képzelte, hogy hősünk játékába bármilyen módon bele lehetne kötni. Hibát még a Hubble Ĺ°rteleszkóppal sem lehet találni gitárosunk teljesítményében. Dallamvilága -Morse korábbi együttesének - a Dixie Dregsnek a dallamos, jó kedélyű Univerzumát idézi. Néhol én egy csipetnyi Malmsteen hatást véltem fölfedezni, főleg az Unnamed Sources című számban, aminek refrénje nagyon hasonlít Yngwie bácsi Crystal Ball című dalához. Egy instrumentális albumnak először is meg kell küzdenie az egyhangúság démonával, ugyanis nagyon nehéz változatossá tenni egy ilyen lemezt, ráadásul ezek a projektek az ,, eszes" zenehallgató közönséget célozzák meg, így az embernek a teljes összpontosítására szüksége van ahhoz, hogy tökéletesen megérthesse az előadók mondanivalóját. Az Out Standing In Their Fields ezen a területen is kitűnőre vizsgázott: a dalok nagyon ,,felhasználóbarátra" sikerültek, Steve nem száll el benne, nem erőlteti a pszichedelikus hangzást, egyértelmű, letisztult, tökéletesre csiszolt témákat rak elénk, amik megfelelően balanszíroznak a közérthetőség és a művészi önmegvalósítás koordinátarendszerében. Ami még hozzájárul a lemez különlegességéhez és az album változatosságához, az a rengeteg, rockzenétől idegen vagy épp rokon stílus felhasználása. Steve Morse-t bizony nem lehet olyan mondvacsinált korlátok közé sorolni, mint a zenei stílusirányzat. Ez régen sem volt másképp, úgyhogy ismerősként üdvözölhetjük a country, jazz és klasszikus zenei elemeket. Van, hogy önmagukban bukkannak föl egy teljes szám erejéig, máshol éppen csak a rockzenei rész bevezetőjeképp szolgálnak, de legtöbbször vegyítve, egymással és a keményebb műfajjal keverve jelennek meg. Ahol az előbb még western kocsma állt, két perc múlva már középkori várkastély épült, de csak azért, hogy a zene mögé elképzelt történet szereplői hirtelen bőrdzsekit vegyenek fel és motoros csizmát húzhassanak lábukra. A számok nem túl hosszúak, átlagban a négy-öt perc környékén mozognak, kitesznek együtt azonban ötvennégy percet. Nagyrészt középtempós, sokszor jazz-es ritmikára épülő dalokat kapunk, süvítő sebességű ,,országúti rock" slágerekre ne nagyon számítsunk. Az egész lemezről elmondható, hogy nagyon kellemes, jó kedélyű hangulat árad belőle. Bizonyos részei kifejezetten nyugtató hatásúak, de mégsem degradálódik a háttérzene kategóriába. Még csak halvány megbicsaklásokat sem találunk, erre szokták mondani, hogy nagyon ,, egyben van". Ezzel a lemezzel Steve Morse feledtette a 2000 utáni, kissé döcögős próbálkozásait.
Legutóbbi hozzászólások