A Jó, a Rossz és a Csúf: Sólstafir, Secrets Of The Moon, Code - 2009.10.04. Diesel Club (Olvasói koncertbeszámoló)

A '90-es évek elején kibontakozó, ún. második generációs black metal hullám néhány éven belül a csúcsra ért, és rendesen ki is csordult. Az ábécé összes betűjét kiaknázták a hangzatos zenekarnevek, az Abigortól kezdve a Zyklon-B-ig. Elsősorban a skandinávokra volt jellemző, hogy a fő csapás mellett gyakran más projectekbe is belevágtak a tagok, í­gy egyre nehezebb volt számon tartani, hogy ki hol és kivel is tevékenykedik éppen. Ahogy a suszter, úgy a blacker sem marad feltétlenül a kaptafánál, és el is szaporodtak a kí­sérletezős, ha úgy tetszik, avantgárd hangzású formációk... Sólstafir A fekete űrt ábrázoló mutatós turnéplakát hideg hangulata füst alakjában lepi el a deszkákat. A fénylő ködből négy sziluett bukkan fel: az Apokalipszis lovasai ők. Izlandról érkeztek és Sólstafir a nevük. Még 1994-ben verbuválódtak, és ha nem is ontják a lemezeket, rendre visszatérnek a korongba préselt világvégükkel. Úgy néznek ki, mint a Fields Of The Nephilim, a The Cult és a Zodiac Mindwarp - vagy mint a Sex Action, amikor még Fields Of The Nephilim, The Cult és Zodiac Mindwarp szeretett volna lenni. Poros bőrszerkó, kendő és kalap, és bár szájharmonika nincs, hatlövetű helyett vannak hathúrosok. Hatásaik között szerepel a The Beatles, a The Doors, és a The Hellacopters, de hűvös izlandi humorukat igazolja, hogy ugyaní­gy ide sorolják a The Darkthrones-t, a The Motörheads-et, a The Slayerst, és még egy halom indie, metal és rock előadót is. A széles és jól csengő paletta csak finoman elevenedik meg a zenében, de ez már rég nem az a black/viking metal, amelyben anno kovácsolódtak. Terjedelmes dalok, a füstön túli reflektorokra reflektáló torzí­tott gitárhangok, agresszí­v, olykor meg dallamos ének. Mondják, hogy olyan, mint a poszt-rocker Sigur Rós metalban, vagy mint a Hellacopters, ha művészeti suliba járna, és sok Valiumot szedne. Így is van, meg még Primordial és Katatonia (különösen a Brave Murder Day lemez, illetve a későbbi anyagok visszafogottabb pillanatai), hogy a jobbakat emlí­tsük. Mindez pedig úgy jön, hogy elkerülik a másolás fogalmát, azaz úgy gyúrják a tésztát, hogy érdemes legyen emlékezni a Sólstafir márkanévre. Aí°albjörn Tryggvason, a hórihorgas énekes/gitáros és bandavezér gurgulázó hangja picit furcsán hat a konferálásainál, és az ember mérget venne rá, hogy ha más nem is, azért a whisky hajtja belülről, de a maga szolid módján közvetlen és persze derék frontember. Az idei korong cí­madója, a terjedelmes Köld az első tétel, és ezután is csupa eposz sorakozik: a Nature Struttert a tempós She Destroys Again követi, természetesen a hazai csajoknak dedikálva. A Pale Rider felidézi a fakó lovast, vele együtt pedig eljő a vég, mégpedig a Ritual Of Fire képében, a 2005-ös Masterpiece Of Bitterness albumról. Nagy meglepetésemre nem játsszák a Love Is The Devil (And I Am In Love) dalt, ami mégiscsak egy sláger (úgy Sólstafir-módra), és klipjével együtt tökéletesen visszaadja az csí­pős izlandi szél erejét. Akár egy horrorba hajló westernfilmben, jöttek, láttak és győztek. Aí°albjörn azt mondja: "mi voltunk a Sólstafir, Izlandról, Reykjavikből" - mi pedig megtapsoljuk őket. Secrets Of The Moon Haverság és lazaság elengedhetetlen egy turnén, í­gy senki sem hördül fel, hogy - a valószí­nűleg amúgy sem mérvadó sorrendben - a német Secrets Of The Moon lép a szí­npadra. Nevük titokzatos, mint a hűs ví­zen táncoló holdfény, muzsikájuk annál direktebb és kí­méletlenebb. Shammash Golden (alias sG) és társai a hagyományos black/death metalt képviselik, és a lemezeiken felbukkanó progresszivitás élőben el is hanyagolható. Amúgy sem ülnek a babérjaikon: ősszel már az Államokban turnéznak a Moonspell és a Samael társaságában, és más téren is erős promócióban részesülnek lemezkiadójuk által. A 2006-os Antithesis korongról a Ghost, az Ordinance, a Serpahim Is Dead és a Lucifer Speaks szól, de az idei termésről, a Privilegivmról is előrántanak több tételt: Sulphur és I Maldoror. A basszerina, LSK a szí­npadon merőben más látványt nyújt, mint a zenekari képeken: első (és talán még második) pillantásra is inkább emlékeztet a Deathstars kisminkelt halálcsillagaira. Persze nem kenem rá, hogy a fülemben kissé összefolyik a műsor, és azon kapom magam, hogy már a búcsúdalnál (Queen Among Rats) járunk. Code Mondhatnánk, hogy a Code különböző ismert arcok átlagosan vegyes formációja Norvégiából - de ez nem igaz, ugyanis angliai székhelyűek. A zeneszerző gitáros Vicotnik és a frontember Kvohst nevéhez két fontos norvég horda is fűződik: az egyetlen lemezt termő kultikus avantgárd metal Ved Buens Ende, valamint a black metal közeli Dí¸dheimsgard. Mondhatnánk, hogy a Code e két irányt ötvözi - és ez már közel áll a valósághoz. Zenéjük egyszerre zúzós és teátrális, valahogy úgy, ahogy a legutóbbi, második albumuk cí­me mondja: furcsán csillogó (Resplendent Grotesque). A széles mozdulatokkal Kvohst volt már kopasz is, most félhosszú, hátravetett hajat hord (és fordí­tott keresztet), csakúgy, mint Satyr a Satyriconból. A levágott ujjú póló is közös vonás, de amí­g Satyr délcegen hozza a Glenn Danzigbe oltott egykori Andrew Eldritch figurát, addig Kvohst előadásmódja gyakran inkább a kis Dani Of Filth toporzékolására emlékeztet. Ez persze nem von le a Code értékéből, pláne, ha ismerjük a lemezek mutatós külcsí­nét és szövegvilágát is. Elhangzik a Smother The Crones, a The Rattle Of Black Teeth, az I Hold Your Light, és a bemutatkozó korongról is akad bőven: The Cotton Optic, Aeon In Cinders, Tyburn, Brass Dogs. Kvohst hiperaktí­van vezényli a műsort, és meg kell hagyni, ha nem is sátáni, azért ördögi egy ceremónia mester. Mire elnémul a zene, a kör is bezárul. Az este három fellépője három különböző zenei világot hozott el, í­gy elmondhatjuk, hogy megmerí­tkeztünk a sötét metalban A-tól Z-ig. És hogy ne rontsak az összképen, ezen soroknál is teljesüljön ugyanez. Matt Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a Concertonak!